Projektek

Az újvidéki együttműködés

Az Irodalomtudományi Intézet és az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke közötti, az irodalomtudományban, de talán más szakterületen is egyedülálló együttműködés története meghaladja a négy évtizedet. Az első közös konferenciát 1974-ben tartották, 1977 óta pedig éves rendszerességgel (többnyire decemberben) összeül a budapesti és az újvidéki kutatóközösség. A rendezvények a két helyszínen évenként váltakozva zajlanak, a folyamatosságot sem az időközben bekövetkezett politikai változások, sem a jugoszláviai háború eseményei nem szakították meg. A konferenciasorozat hagyományai közé tartozik, hogy a két intézmény kutatóközösségeinek különböző nemzedékei is találkoznak. A rendezvénysorozat hidat alkot a már eltávozott egykori alapítók (Bori Imre, Béládi Miklós, Szabolcsi Miklós, Bodnár György, Bányai János), a tapasztalataikat átadó idősebb mesterek (Pomogáts Béla, Gerold László), a kutatás derékhadát alkotó középnemzedék (Faragó Kornélia, Harkai Vass Éva, Angyalosi Gergely, Kappanyos András stb.), valamint a pályakezdő fiatal tehetségek között. Az eddigi negyven konferencián összesen közel nyolcvan kutató vett részt, az előadások száma ötszázhoz közelít.

A kezdeti konferenciák célja a magyar történeti avantgárd „rehabilitálása”, a szocializmus korának irodalomtudományába való integrálása volt. A későbbi ülésszakok egy-egy kiemelkedő kortárs alkotó életműve (Esterházy, Kertész, Konrád, Krasznahorkai, Mészöly, Nádas, Petri, Tandori stb.) köré épültek. A kétezres évek közepétől a konferenciák irodalomelméleti és poétikai szempontokat is előhívó csomópontok köré szerveződtek, hasonlóan a tematikus folyóiratszámok felépítéséhez. Kezdetben ezek egyszerűbb hívószavak voltak (utazás, természet, város), később összetettebb, a fikciós írás szemléletmódjának, sőt az irodalom létmódjának alapkérdéseit, változásait is a vizsgálat körébe vonó kereteket jelez a konferenciák címe: Mítosz és irodalom, Irodalom és tapasztalat, Irodalom és referenciális igazság, Intimitás és irodalom, Irodalom és tudományos diskurzus, A tárgyi világ poétikája, Az irodalom és a lehetséges világok, Az irodalom és a kizökkent világ. Ezek a vezérfonalak lehetővé teszik, hogy a résztvevők akár saját aktuális kutatási területüket is új szempontból tekintsék át, és a tematikák által egymás közelébe vonzott, egymással interakcióba lépő belátások olyan felismerésekre és gondolatmenetekre vezessenek, amelyek egyébként nem születtek volna meg. A konferenciák sajátja tehát egyfajta módszertani provokáció, amelyhez hozzáadódik a budapesti és újvidéki kutatók kulturális tapasztalatainak különbözősége (egy-egy irodalmi jelenség eltérő értelmezésekhez vezethet a két környezetben), valamint a hagyománynak számító nemzedéki diverzitás.

A konferenciák előadásai (tanulmánnyá alakítva) összefüggő blokkokba rendezett folyóirat-közleményként jelennek meg, és az adott témával foglalkozó kutatók számára rendszerint megkerülhetetlen forrássá válnak, amit kiemelkedő idézettségük is bizonyít.
Az utóbbi években választott tematikák irodalomelméleti implikációkkal is járnak, bevonják tehát a vizsgálódásba az irodalmi (elsősorban a narratív-fikciós) szöveg ontológiai pozícióját, a fikcióval kapcsolatban használható igazságfogalmakat, a kognitív és morális/esztétikai igazságfogalmak viszonyát, a tapasztalati realitásra való visszavezethetőség kérdését és a tapasztalati realitástól való eltávolodás lehetőségét. A konferenciák résztvevői így irodalomtörténészi kutatási témáik feldolgozása során elméleti szempontból is releváns belátásokhoz juthatnak.


Móricz Zsigmond levelezésének (1892–1913) digitális kritikai kiadása – NKFIH 116201 sz. pályázat
 

A projekt célja a jelenleg ismert első levéltől Móricz húsz éves írói pályafutását felölelő, 1913 végéig terjedő Móricz-levelezés filológiai szempontból gondos, továbbá teljességre törekvő, előzetes szempontok alapján nem szűrő kritikai közreadása. Az első fennmaradt Móricz-levéltől (1892) számított három évtizedből megközelítőleg 2000-nél több levelet fogunk megismerni (a pontos szám a kutatás keretében elvégzendő forrásfeltárás eredménye lesz). Az 1963-ban megjelent Móricz Zsigmond levelei című kötetben még mindössze 150 levélkézirat volt ismert ebből az időszakból. A szövegkritikai elvek szerint minden rendelkezésre álló forrás és szövegváltozat bemutatásával az alapkutatás eredményként nagy mennyiségű ismeretlen szerzői szöveg válik elérhetővé, amit a Petőfi Irodalmi Múzeum a nyílt hozzáférés irányelvei alapján digitális kiadás formájában, a kapcsolódó kutatási eredményekkel együtt közzétesz.
A kutatás résztvevői: Cséve Anna (projektvezető), Tverdota György, Széchenyi Ágnes, Schein Gábor, Lengyel Zsolt, Kómár Éva, Fellegi Zsófia, Török Sándor Mátyás, Hangácsi Zsuzsanna, Káli Anita.
A kutatási program leírása letölthető.

Kiadványok

A magyar irodalom története 5. és 6. kötete

Az MTA Irodalomtudományi Intézetének megalapítása az 1950-es évek közepén többek között azzal a nem titkolt szándékkal történt, hogy az új tudományos intézmény munkatársai alkossák meg a korszak ideológiai-politikai elvárásainak megfelelő összefoglalást a magyar irodalom történetéről a kezdetektől „napjainkig”. A mélyzöld színéről csak „Spenót”-nak nevezett hatkötetes irodalomtörténet utolsó két kötete (az 1905 és 1919 közötti másfél évtizedet feldolgozó 5., valamint a Tanácsköztársaság utáni évtizedeket gyakorlatilag a szintézis megírásának jelenéig áttekintő 6. kötet) a Modern Magyar Irodalmi Osztályon készült. Mindkét kötet szerkesztője Szabolcsi Miklós volt, a fejezeteket rajta kívül huszonhat fiatal, zömében harmincas éveiben járó irodalomtörténész írta.

„Maga a kézikönyv mint értekező műfaj nagyon rossz. Lélektelen műfaj, ahol alkalmazkodni kell egy csoporthoz, hangban, stílusban is, és alkalmazkodni kell előre kitalált követelményekhez” – emlékszik vissza a munka nehézségeire Kenyeres Zoltán, és ebből is kitűnik: a kézikönyv elkészítésének mintegy fél évtizede az intézet munkatársaitól igen komoly lemondást kívánt, a személyes ambíciók háttérbe szorítását igényelte. A 20. század magyar irodalomtörténete a korábbi korszakokat feldolgozó kötetekhez képest speciális nehézségeket is támasztott. (Ebben a korszakban válik ugyanis megragadható kategóriává a fejlődéstörténet csúcsaként remélt szocialista irodalom,felvetődik például Kassák és az „egyszemélyes avantgárd” problematikája stb.) Hiányoztak továbbá azok az átfogó korszak-, életmű- és műfajtörténeti monográfiák, amelyek az előző évszázadok kutatóinak többé-kevésbé már a rendelkezésére álltak. A 6. kötetnek számolnia kellett a határon túli magyar irodalmakkal is, a nyugati emigráns magyar irodalommal viszont (politikai okokból) nem foglalkozhatott a kézikönyv. A két kötet megoldatlanságait, hibáit (korszakolási problémák, szerkezeti nehézségek, egyenetlenségek, aránytalanságok) már a megjelenéskor érzékelték a fejezeteken dolgozó intézeti munkatársak is, a kézikönyv kiadását követő vitaüléseken éppen ezért gyakran elhangzó mentség az anyag megragadhatatlansága, a történeti távlat hiánya volt. A legnagyobb gondot a 6. kötet utolsó, (A felszabadulás utáni magyar irodalom (Vázlat) című fejezete jelentette, amely szükségessé tette egy újabb nagyszabású szintézis megírását az 1945 utáni időszakról.

A magyar irodalom története 5. és 6. kötetének kézirata 1964-re lényegében kész volt, ezután következett a lektori véleményezés folyamata. A 20. századi anyag lektorai budapesti egyetemi oktatók, Bóka László és Király István voltak, a történészek részéről Balogh Sándor és Hanák Péter véleményezte a kéziratot. A lektori bírálatok tükrében átdolgozott két kötet végül 1965-ben jelent meg. Szabolcsi Miklós ugyan mindössze egy olyan mozzanatra emlékszik a lektorálás időszakából, amikor (Czine Mihály erdélyi magyar irodalomról szóló fejezete kapcsán) politikai aggályok merültek fel, mégis sokatmondó az a megállapítása, mely szerint az „egyetem, főleg a pesti bölcsészkar, sohasem fogadta el teljesen a könyvet”.

A Spenót megjelenését – évtizedek távlatából úgy tűnik – igen élénk kritikai diskurzus fogadta. A korszak sajátos viszonyrendszereit is jól jellemzi, hogy a kötetek recenzensei, bírálói nem egy esetben maguk a szerzők voltak. Az eltelt ötven év alatt számtalan kritika érte az akadémiai kézikönyvet, és tünetértékű, hogy a rendszerváltozás után azonnal, az Alföld folyóiratban lezajlott vita során megfogalmazódott a kézikönyvvel szembeni rekanonizáció igénye. A Spenót hiányaival már megjelenésekor kirajzolta az Intézet kutatói, és általában a magyar irodalomtudomány számára az elvégzendő feladatokat, de hibái és ideológiai ballasztja ellenére is mindmáig megmaradt egyfajta viszonyítási pontnak az azóta született szintéziskísérletek számára.

A Magyar irodalom története 1945‑1975

A „Sóska” néven közismert munka négy kötetben, Béládi Miklós (és egy négytagú szerkesztőbizottság) szerkesztésében 1981 és 1990 között jelent meg – ez a vállalkozás volt hivatott folytatni a Spenót néven emlegetett A magyar irodalom története című hatkötetes akadémiai kézikönyvet, részben felülírva és kiegészítve az utolsó, hatodik kötetet, amely a magyar irodalomtörténetet 1919-től (az akkori) „napjainkig”, azaz a 60-as évek derekáig tárgyalta. Borítójának színe – és az előd metaforikus elnevezése – után ez sorozat a Sóska nevet kapta. A kiegészítő köteteket azért kellett elkészíteni, mert a Spenót hatodik kötetében A magyar irodalom 1945-től napjainkig című fejezet műfaji megjelölése a „vázlat” volt. Részben érthetően, hiszen ki is vállalkozott volna akkoriban, bő másfél évtizeddel a felszabadulás után a vidám barakk koszorús teoretikusai közül az 1960-as években uralkodó ideológia széleskörű, beható, névvel is vállalt visszamenőleges analízisére, már ami ennek irodalmi vetületeit illeti. Az 1945 és 1957 utáni irodalom bemutatása végül négy fejezetben történt meg, műnemek szerinti leosztásban, az „általános helyzetet” felskiccelő mikrotörténeti felvezetőkkel – az elvárásoknak megfelelően.

Egyértelmű volt, hogy az ügy nem tűr halasztást – el kell készíteni a folytatást, a koncepciót el kell vezetni egészen a kortárs irodalomig. Tóth Dezső eredeti, majd többször módosított, a folytatásra vonatkozó koncepciója felett jajongó, busongó tort ültek az Intézet munkatársai, a tényleges folyamat nullpontjáról – Kenyeres Zoltán által – írottakhoz nem is kell kommentár: „vázlatok, viták, újabb és újabb tervek után megkezdődött a munka operacionalizálása”. A nehéz szülésben pedig „Szabolcsi [Miklós] távolabbról és magasabbról, Bodnár [György] közelebbről és kisebb hatáskörrel” vettek részt. Az eredeti koncepciót, a műközpontúságot a „portréközpontúság” váltotta fel, de nem ez volt az egyetlen probléma, ami – mint kiderült – évekig hátráltatta a megjelenést. A megrendelői igények és a józan belátás közti egyensúlyozás parttalan szövegfolyamban öltött testet, már a folyamat elején jól látszott, hogy egyetlen korrekciós kötet helyett több kötetre lesz szükség. Miközben az Intézetet szinte folyamatosan azzal fenyegették, hogy léte forog kockán, amennyiben nem teljesíti az előírt penzumot, azaz nem készül el időben a közelmúlt és a kortárs szocialista irodalom rendszerhű feldolgozása. 1975‑76-ban készült el az első lektori jelentés Illés Endre, Király István és Pándi Pál közreműködésével. Illés megengedőbben fogalmazott, Király és Pándi doktriner marxista véleményt készítettek, az Intézet pedig ezek után a „taktikai időhúzás” megoldását választotta – nem konfrontálódni az ideológiával, de nem is behódolni neki. Noha a lektori jelentések nem voltak egyértelműen elmarasztalóak, a Spenót és a Sóska elkészülése minduntalan felszínre hozta a budapesti bölcsészkar és az Intézet közötti ellentéteket is: az ELTE tulajdonképpen soha nem adta áldását az Intézet irodalomtörténetére. 1978-ban szűk körben vitatták meg Béládi Miklós egy évvel korábbi koncepcióját. A megegyezés az volt, hogy az áttekintést 1975-ig kell kiterjeszteni, majd újra lektoráltatni. A szövegek nehezen, többszöri rostálás után elkészültek, 1980-ban megszületett a lektori jelentés, 1981-ben megjelent az első kötet (Irodalmi élet és irodalomkritika), 1982-ben pedig az utolsó kötet (A határon túli magyar irodalom). A köztes kötetek (A költészet és A próza) – Béládi Miklós 1983-as halála miatt – csak 1986-ban és 1990-ben láttak napvilágot. Béládi feladatit Rónay László vette át, aki visszaemlékezéseiben találóan a „kis gömböc” metaforájával érzékeltette a munkafolyamatokat. Az Intézet állandó lépéskényszerben volt, főleg, hogy a koncepció fele már megjelent, de a munkát hátráltatta a bosszantó szövegbőség, a megfelelési kényszer, illetve a kötelező kollektív és kötelező magánjellegű feladatok közti lavírozás.

A Sóska végül kilenc év után érett be, precízen, az elvárásoknak megfelelően kiegészítette az akadémiai irodalomtörténetet, de leginkább bővítményként, szükséges maradékként kanonizálódott a hazai irodalomtörténet-írás történetében. A hatalmas és idegőrlő vállalkozás a mai napig is részben autentikus lenyomata a kor irodalomértésének, de – a vállalkozásban részt vevők szerint – bizonyos részleteiben már az elkészülés idejében használhatatlan, idejétmúlt volt. Az más kérdés, hogy a Sóskával való fáradságos munka (ahogyan ilyenkor lenni szokott) több munkatárs számára hasznosnak bizonyult saját kutatásai szempontjából. Lehetséges, hogy a Sóska bizonyos eredményei az egyes intézeti munkatársaknak a rendszerváltás holdudvarában született monográfiáiban, tanulmányaiban és egyéb szakcikkeiben lelhetőek fel.

A magyar irodalmi avantgárd válogatott dokumentumai

Az MTA Irodalomtudományi Intézetének Modern Magyar Irodalmi Osztályán az 1970-es években indult, a magyar irodalmi avantgárd történetét vizsgáló kutatócsoport egyik legjelentősebb eredménye a Jelzés a világba című, Béládi Miklós és Pomogáts Béla szerkesztésében megjelent dokumentumgyűjtemény. Több szempontból is úttörő munkának tekinthetjük az 1970-es évek végén elkészült, de – azt mondhatjuk, a Kádár-korszak kiadáspolitikai viszonyaira jellemző módon – csak 1988-ban napvilágot látott kötetet.

A munka talán legnagyobb érdeme, hogy a benne közzétett szövegek segítségével jól nyomon követhetővé teszi azt a folyamatot, amely Kassákék 1910-es évek közepi színre lépésétől a mozgalom 1920-as évek végi kifulladásáig vezetett. Hasonló, alapvetően történeti szemléletű alapkutatásra korábban – nem számítva a jugoszláviai magyar irodalomtörténet talán legfontosabb alakja, Bori Imre itthon akkoriban kevéssé hozzáférhető munkáit – nem akadt példa, ebből következően az addig megjelent, az avantgárddal foglalkozó szakirodalom sem mindig rendelkezett kellő ismeretekkel a művek kontextusát illetően. Babits Mihály 1910-es, az olasz futurizmusról írott Nyugat-beli cikkétől Komlós Aladár Az avantgárd estéje című, 1928-as tanulmányáig az összes jelentős avantgárd irányzat hazai indulását és fogadtatását dokumentálja a kötet, amely a kronologikus elrendezésnek köszönhetően lehetőséget nyújt akár a szakmabeli, akár a laikus olvasónak a hazai avantgárd történetének vázlatos áttekintésére. A Jelzés a világba az első dokumentumgyűjtemény, amely ezt a munkát elvégezte, az általa használt periodizációt napjaink avantgárdkutatása – egyik fő magyarországi központjának továbbra is Intézetünk tekinthető, elsősorban Földes Györgyi, Kappanyos András, Kálmán C. György, Szolláth Dávid és mások munkájának köszönhetően – is haszonnal alkalmazza.

A gyűjtemény további jelentős eredménye – és ez nyilvánvalóan összefügg éveken át késleltetett megjelenésével is –, hogy eloszlatta azokat a téves elképzeléseket, amelyek egyenlőségjelet tettek az avantgárd irodalom és a két világháború közötti magyarországi baloldali mozgalmak közé. Természetesen egyik a másikkal szorosan összefügg, azonban, mint ma már tudjuk, nem ennyire egyszerű a képlet. Az avantgárd mozgalom korántsem volt egységes politikai kérdésekben, ezt egyebek mellett jól bizonyítja a Ma baloldali elköteleződésének mértékét keveslő munkatársak – György Mátyás, Komját Aladár, Lengyel József és Révai József – 1917-es kiválása a folyóiratból, vagy akár az a tény, hogy Kassákék a Tanácsköztársaság ideje alatt nem sorakoztak fel a Kommunisták Magyarországi Pártja mögé. A Jelzés a világba a mozgalmon belüli vitákból is bő válogatást ad, ennek köszönhetően azt is egyértelművé teszi, hogy korántsem beszélhetünk „egyszemélyes” avantgárdról: Kassák Lajos folyóirataival párhuzamosan több avantgárd műhely létezett Magyarország határain belül és túl egyaránt.

Béládi Miklós és Pomogáts Béla nagy jelentőségű munkája az avantgárd irodalom iránti érdeklődés újbóli felerősödése idején készült, így – ahogy a kötet utószavában olvasható – a szűk szakmai közeg mellett a szélesebb közönséget is igyekezett megcélozni. A Jelzés a világba kiváló példa arra, hogy egy precíz és alapos irodalomtörténeti gyűjtemény hogyan szólíthatja meg egyszerre a „művelt nagyközönséget” és az adott téma kutatóit. Előbbiek akár egy fordulatos regény fejezeteiként is olvashatják a kötetbe felvett írásokat, utóbbiak mind a mai napig alapvető hivatkozási pontként tekinthetnek rájuk.

Az „Irodalom – Szocializmus” sorozat

A „szocializmus” időszakában az Intézet valamennyi osztályára ránehezedett némi nyomás: meg kellett mutatni a (fényes) jelenkor előzményeit, a szocialista hagyományt. A legerősebben persze a 20. század kutatói voltak kitéve ennek a hivatalos várakozásnak.

A Szocialista Osztály munkatársai (különösen Illés László és József Farkas) a maguk módján igyekeztek is megfelelni ennek a kívánalomnak. A maguk módján: mert ugyanakkor, amikor bőséggel szállították mindazokat az anyagokat, amelyek ennek a „szocialista” hagyománynak a megteremtését szolgálták – szövegkiadásokat és tanulmányokat, monográfiákat egyaránt – gondos filológusokként és elkötelezett irodalomtörténészekként olyan területeket is feltártak, kikutattak, feldolgoztak, amelyek nem voltak éppen mindig kedvesek a regnáló hatalomnak. A lehetőségekhez képest igyekeztek bemutatni az 1945-ig tartó időszak baloldali irodalmi teljesítményének egészét, ide értve a szociáldemokrata, az avantgárd és a polgári radikális mozgalmakat is.

A legjelentősebb munka ebben a – részint kötelezően, hivatali megrendelésre működő – vállalkozásban az Irodalom – Szocializmus könyvsorozat volt, amely 1958-tól 1990-ig jelent meg. Szerkesztői Király István és Szabolcsi Miklós (1973-ig), majd Illés László és József Farkas voltak. Tizenhét kötete látott napvilágot az Akadémiai Kiadó gondozásában, ezeken kívül volt három német és egy angol nyelvű könyv is a sorozatban.

A legmaradandóbb – és máig forrásértékű – kötetek azok, amelyek a primer irodalmi (és kritikai) szövegeket gyűjtik egybe: a Mindenki újara készül… négy kötete az 1918‑19-es forradalmak irodalmáról (1959, 1960, 1962, 1967), továbbá az igen alapos és bő antológiával kiegészített folyóirat-monográfiák (Tamás Aladár: A 100%. A KMP legális folyóirata. 1927–1930. 1964; Botka Ferenc: Kassai Munkás. 1907–1937. 1969), valamint a kritikai igényű szövegkiadások (Révai József: Ifjúkori írások 1917–1919. 1981; Sinkó Ervin: Az Út – Naplók 1916–1939. 1990).

Szabolcsi Miklós József Attila-monográfiája

Szabolcsi Miklós négykötetes nagymonográfiája (Fiatal életek indulója [1963]; Érik a fény [1977]; „Kemény a menny” [1992]; Kész a leltár [1998]) nem hagyható figyelmen kívül a József Attila-kutatás szempontjából: egyrészt lezáró jellegű, amennyiben összegzi a költő életútjára és költészetére vonatkozó addigi vizsgálódások eredményeit, másrészt azonban hivatkozási alap, viszonyítási pont a későbbi biográfiai, filológiai és értelmező munka számára, hiszen mindhárom területen kínál továbbgondolásra alkalmas, és adott esetben termékeny vitát kiváltó megállapításokat, szempontokat. A négy kötet közel öt évtizedes kutatómunka eredménye: Szabolcsi a negyvenes évek végén kezd el foglalkozni az életművel, és 1996-ban zárja le a negyedik rész anyagát. A monográfia előzményének tekinthető, hogy Szabolcsi az ötvenes évek elejétől részt vesz a kritikai kiadást előkészítő munkafolyamatokban, Waldapfel Józseffel együtt 1952-ben ismeretterjesztő füzetet publikál (József Attila címen – ez az első olyan munka, amely teljes képet próbál adni a költő pályájáról), 1957-ben megjelenteti, szerkesztőként jegyzi a kortársak visszaemlékezéseit (József Attila Emlékkönyv).

A munka műfaji szempontból olyan monográfia, amely az életút eseményeinek bemutatásával párhuzamosan a pályakép alakulástörténetét is vázolja, eközben széleskörű filológiai és bibliográfiai tájékozottságról ad számot. A négy részre tagolás az életút és a pályakép állomásainak megfelelően történik: a Fiatal életek indulója az 1923-ig tartó szakaszt, az Érik fény az 1923–27 közötti időszakot, a „Kemény a menny” az 1927–30-as évek eseményeit és költészetét, a Kész a leltár pedig a harmincas évek időszakát dolgozza fel. A köteteket egymást után olvasva jól érzékelhető, hogy míg az első kettőben a biográfiai adatok feltárása, az új információk bemutatása, a szövegek keletkezésére irányuló kérdésfelvetés a hangsúlyos, addig a második két kötetben (értelemszerűen) az egyre intenzívebbé váló József Attila-kutatás, az egyre kiterjedtebb József Attila-szakirodalom eredményeinek összegzése, valamint a szövegek értelmezése kerül előtérbe. Az életrajz feltárása esetében rekonstrukciós módszert alkalmaz, a rendelkezésre álló információk közötti „üres helyek” kitöltésére vállalkozik, amit részben önállóan, részben a személye köré szerveződő, egyetemisták bevonásával működő, neves irodalomtörténészeket is „kinevelő” kutatócsoport segítségével valósít meg. A rekonstrukció meggyőző, a szerző ítéletei többnyire megbízhatóak, de természetesen nem törekszik a teljességre, csak a jelentősebb állomásokra, a nagyobb eseményekre koncentrál. Mind a négy kötetről elmondható, hogy a versértelmezések a tartalmi, a szerkezeti, a stiláris és a művelődéstörténeti, kultúrtörténeti szempontokat együttesen alkalmazzák, azonban az életútra, a biográfiai énre vonatkozó ismeretek gyakran meghatározzák, vagy legalábbis árnyalják az olvasatot.

Szabolcsi Miklós monográfiája a József Attila-kutatók körében kézikönyvként kiválóan használható, a további életrajzi és filológiai érdeklődés számára megbízható alapot jelent, de világos szerkezetének és gondolatmenetének, valamint a gördülékeny nyelvhasználatnak köszönhetően a széles olvasóközönség figyelmére is máig számot tart. A második kiadás posztumusz 2005-ben, a József Attila-emlékévben jelent meg (Szabolcsi Miklós: József Attila élete és pályája), és bár a kötet eredményei, az általa vázolt József Attila-kép már nem tekinthető végleges, lezárt koncepciónak, a monográfia ma is megkerülhetetlen.

Kortársaink sorozat

Az Intézet kismonográfia-sorozata 1972-ben azzal a céllal indult, hogy tudományos igényességű, de ismeretterjesztő célokra is alkalmas, szintetizáló tanulmányokat jelentessen meg a kortárs magyar irodalom meghatározó személyiségeiről. A sorozatot kezdetben Béládi Miklós és Juhász Béla, később Rónay László szerkesztette. A feladatot 2008-tól Hafner Zoltán vette át. A megjelent kötetek száma meghaladja a hatvanat:

Kovács Sándor Iván: Váci Mihály (1972)

Rába György: Szabó Lőrinc (1972)

Simon Zoltán: Benjámin László (1972)

Imre László: Rákos Sándor (1973)

E. Nagy Sándor: Remenyik Zsigmond (1973)

Rónay László: Thurzó Gábor (1973)

Csaplár Ferenc: Barta Lajos (1973)

Hajdú Ráfis Gábor: Sarkadi Imre (1973)

Pomogáts Béla: Déry Tibor (1974)

Vasy Géza: Sánta Ferenc (1975)

Zappe László: Cseres Tibor (1975)

Fenyő István: Vas István (1976)

Borbély Sándor: Gellért Oszkár (1976)

Laczkó András: Takáts Gyula (1976)

Kőháti Zsolt: Mesterházi Lajos (1976)

Fülöp László: Pilinszky János (1977)

Dersi Tamás: Illés Endre (1977)

Görömbei András: Sinka István (1977)

Alföldy Jenő: Kálnoky László (1977)

Tamás Attila: Weöres Sándor (1978)

Csűrös Miklós: Fodor András (1979)

Ferenczi László: Sőtér István (1979)

Kulin Ferenc szerk.: Fiatal magyar prózaírók 1965–1978. (1979)

Vasy Géza szerk.: Fiatal magyar költők 1969–1978. (1980)

Aczél Géza: Tamkó Sirató Károly (1981)

Tüskés Tibor: Csorba Győző (1981)

Rónay László: Képes Géza (1983)

Szíjártó István: Sipos Gyula (1983)

Purcsi Barna Gyula: Szép Ernő (1984)

Kabdebó Lóránt: Lakatos István (1986)

Görömbei András: Sütő András (1986)

Pomogáts Béla: Jékely Zoltán (1986)

Wéber Antal: Kolozsvári Grandpierre Emil (1986)

Csányi László: Somlyó György (1988)

Tüskés Tibor: Rónay György (1988)

Szerdahelyi István: Lukács György (1988)

Tamás Attila: Illyés Gyula (1989)

Bertha Zoltán: Bálint Tibor (1990)

Nagy Sz. Péter: Zsolt Béla (1990)

Pósa Zoltán: Hernádi Gyula (1990)

Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor (1991)

Bakó Endre: Kiss Tamás (1992)

Erdődy Edit: Mándy Iván (1992)

Fráter Zoltán: Áprily Lajos (1992)

Nagy Sz. Péter: Hatvany Lajos (1993)

Bakonyi István: Tamás Menyhért (1994)

Szekér Endre: Benedek Marcell (1994)

Vasy Géza: Nagy László (1995)

Rónay László: Mécs László (1997)

Cseke Péter: Horváth István (2000)

Rónay László: Sík Sándor (2000)

Bakonyi István: Bella István (2001)

Bohár András: Papp Tibor (2002)

Bodnár György: Juhász Ferenc (2005)

Kovács Győző: Dobos László (2006)

Bakonyi István: Takács Imre (2006)

Erdődy Edit: Kertész Imre (2008)

Halmai Tamás: Takács Zsuzsa (2010)

Halmai Tamás: Székely Magda (2011)

Halmai Tamás: Gergely Ágnes (2012)

Szénási Zoltán: Vasadi Péter (2014)

Az első világháború mikrotörténelméről rendezett konferenciák kötetei

Emlékezés egy nyár-éjszakára (tanulmánykötet, 2015)
E nagy tivornyán (tanulmánykötet, 2017)

Konferenciák

Nemzetközi konferenciák a Budapest–Újvidék kétoldalú együttműködés keretében:

1974. március 19–20. (Budapest): a XX. századi magyar irodalom fő irányai

1977. december 5–6. (Budapest): A magyar szürrealista irodalom

1978. október 10–11. (Újvidék): A magyar szürrealizmus. Műelemzések a magyar szürrealista irodalom köréből

1979. december 11–12. (Budapest): A modern magyar irodalom kibontakozása (1932)

1980. [1981. január vége] (Újvidék): A magyar szürrealista regény

1981. november 26–27. (Budapest): Németh László életműve

1982. október 13–16. (Újvidék): A XX. századi magyar regény

1983. december 6–7. (Budapest): Az elbeszélés nézőpontja a XX századi történelmi és mítoszregényekben

1984. november 2–3. (Újvidék): Beszédhelyzet és perspektíva a harmincas évek magyar regényében

1985. december (Budapest): Kosztolányi Dezső prózájának poétikai elemzése

1986. december (Újvidék): Tanácskozás Krúdy és Kosztolányi prózájáról

1987. december 10–11. (Budapest): Csáth Géza öröksége

1988. november 24–25. (Újvidék): Tanácskozás Tersánszky Józsi Jenő életművéről

1989. november l6–17. (Budapest): A magyar irodalomszemlélet a modernség korában

1990. október 18–19. (Újvidék): Szirmairól, születésének századik évfordulóján

1991. október 17–18. (Budapest): Lélektani és poétikai megújulás a századelő magyar elbeszélő irodalmában

1992. október 1–2. (Budapest): Mándy Iván prózája

1993. szeptember 28–29. (Budapest): Juhász Ferenc költészete

1994. december 17–18. (Újvidék): Mészöly Miklós életműve

1995. december h. (Budapest): Konrád György munkássága

1996. december 10–11. (Újvidék): Orbán Ottó munkássága

1997. december 4–5. (Budapest): Bodor Ádám munkássága a mai magyar prózairodalomban

1998. november 24–25. (Újvidék): Krasznahorkai László munkássága

1999. december 15–16. (Budapest): Nádas Péter munkásságáról

2000. december 7–8. (Újvidék): Petri György költészete

2001. december 11–12. (Budapest): Esterházy Péter munkásságáról

2002. október 18–19. (Újvidék): Kertész Imre munkássága

2003. december 2–3. (Budapest): Tandori Dezső munkássága

2004. november 24–25. (Újvidék): Utazás, kultúra, irodalom

2005. november 22–23. (Budapest): Város – kultúra – irodalom

2006. december 5–6. (Újvidék): Mítosz és irodalom

2007. november 27–28. (Budapest): Irodalom és tapasztalat

2008. december 8–9. (Újvidék): Természetírás – természetolvasás (a természeti kód működése a 20. és 21. századi magyar irodalomban

2009. december 8–9. (Budapest): Irodalom és referenciális igazság

2010. november 29–30. (Újvidék): Intimitás és irodalom

2011. december 6–7. (Budapest): Irodalom és tudományos diskurzus

2012. december 3–4. (Újvidék): A tárgyi világ poétikája

2013. december 9–10. (Budapest): Az irodalom és a lehetséges világok

2014. [2015. január 8–9.] (Újvidék): Az irodalom és a kizökkent világ

2015. december 9–10. (Budapest): Pénz az irodalomban

2016. december 9–10. (Újvidék): Fiktív és valós topográfiák

2017. december 5–6. (Budapest): Hagyomány és lelemény

2018. december 13–14. (Újvidék): Modernizációs minták és kísérletek a magyar irodalomban

2019. december 10–11. (Budapest): Modernitás és nemzeti identitás
2020. [2021. június 22–23.] (Újvidék): Kisebbség az irodalomban 
2022. június 13–14. (Budapest): Fordítás és recepció
2023. június 6–7. (Újvidék): Az idegenség és elfogadás alakzatai 
2024: június 11–12. (Budapest): A technológiai forradalmak hatása a kultúrára

Konferenciasorozat az első világháború mikrotörténelméről:

Emlékezés egy nyár-éjszakára (2014)
E nagy tivornyán (2016)
Üdvözlet a győzőnek (2018)

Egyéb konferenciák az osztály szervezésében

2005. február 1–2.
Móricz Zsigmond világai – Konferencia Móricz Zsigmond születésének 125. évfordulója tiszteletére
MTA ITI, Tanácsterem

2005. április 29.
Kötetrend, peritextus, imázsformálás – szimpozium
MTA ITI, Tanácsterem

2006. október 5.
Az 1956-os forradalom a magyar irodalomban
Illyés Gyula Archívum és Műhely, Budapest

2007. december 13–14.
Kultusz, kultúra, erőszak
Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest

2012. október 30.
A nemzeti konzervativizmus irodalomszemlélete
MTA BTK ITI, Tanácsterem

2014. június 10.
Minikonf – Fejezetek egy kézikönyvbe
Bemutatkoznak a Modern Magyar Irodalmi Osztály önkéntes gyakornokai
MTA BTK ITI, Tanácsterem

2014. június 3.
Vajdaság-workshop
Előadások és kerekasztal a vajdasági magyar kultúra helyzetéről és lehetőségeiről
MTA BTK ITI, Tanácsterem

2018. november 29–30.
A kortárs próza újabb fejleményei
MTA BTK ITI, Eötvös Könyvtár