Kiadványok
A magyar irodalom története 5. és 6. kötete
Az MTA Irodalomtudományi Intézetének megalapítása az 1950-es évek közepén többek között azzal a nem titkolt szándékkal történt, hogy az új tudományos intézmény munkatársai alkossák meg a korszak ideológiai-politikai elvárásainak megfelelő összefoglalást a magyar irodalom történetéről a kezdetektől „napjainkig”. A mélyzöld színéről csak „Spenót”-nak nevezett hatkötetes irodalomtörténet utolsó két kötete (az 1905 és 1919 közötti másfél évtizedet feldolgozó 5., valamint a Tanácsköztársaság utáni évtizedeket gyakorlatilag a szintézis megírásának jelenéig áttekintő 6. kötet) a Modern Magyar Irodalmi Osztályon készült. Mindkét kötet szerkesztője Szabolcsi Miklós volt, a fejezeteket rajta kívül huszonhat fiatal, zömében harmincas éveiben járó irodalomtörténész írta.
„Maga a kézikönyv mint értekező műfaj nagyon rossz. Lélektelen műfaj, ahol alkalmazkodni kell egy csoporthoz, hangban, stílusban is, és alkalmazkodni kell előre kitalált követelményekhez” – emlékszik vissza a munka nehézségeire Kenyeres Zoltán, és ebből is kitűnik: a kézikönyv elkészítésének mintegy fél évtizede az intézet munkatársaitól igen komoly lemondást kívánt, a személyes ambíciók háttérbe szorítását igényelte. A 20. század magyar irodalomtörténete a korábbi korszakokat feldolgozó kötetekhez képest speciális nehézségeket is támasztott. (Ebben a korszakban válik ugyanis megragadható kategóriává a fejlődéstörténet csúcsaként remélt szocialista irodalom,felvetődik például Kassák és az „egyszemélyes avantgárd” problematikája stb.) Hiányoztak továbbá azok az átfogó korszak-, életmű- és műfajtörténeti monográfiák, amelyek az előző évszázadok kutatóinak többé-kevésbé már a rendelkezésére álltak. A 6. kötetnek számolnia kellett a határon túli magyar irodalmakkal is, a nyugati emigráns magyar irodalommal viszont (politikai okokból) nem foglalkozhatott a kézikönyv. A két kötet megoldatlanságait, hibáit (korszakolási problémák, szerkezeti nehézségek, egyenetlenségek, aránytalanságok) már a megjelenéskor érzékelték a fejezeteken dolgozó intézeti munkatársak is, a kézikönyv kiadását követő vitaüléseken éppen ezért gyakran elhangzó mentség az anyag megragadhatatlansága, a történeti távlat hiánya volt. A legnagyobb gondot a 6. kötet utolsó, (A felszabadulás utáni magyar irodalom (Vázlat) című fejezete jelentette, amely szükségessé tette egy újabb nagyszabású szintézis megírását az 1945 utáni időszakról.
A magyar irodalom története 5. és 6. kötetének kézirata 1964-re lényegében kész volt, ezután következett a lektori véleményezés folyamata. A 20. századi anyag lektorai budapesti egyetemi oktatók, Bóka László és Király István voltak, a történészek részéről Balogh Sándor és Hanák Péter véleményezte a kéziratot. A lektori bírálatok tükrében átdolgozott két kötet végül 1965-ben jelent meg. Szabolcsi Miklós ugyan mindössze egy olyan mozzanatra emlékszik a lektorálás időszakából, amikor (Czine Mihály erdélyi magyar irodalomról szóló fejezete kapcsán) politikai aggályok merültek fel, mégis sokatmondó az a megállapítása, mely szerint az „egyetem, főleg a pesti bölcsészkar, sohasem fogadta el teljesen a könyvet”.
A Spenót megjelenését – évtizedek távlatából úgy tűnik – igen élénk kritikai diskurzus fogadta. A korszak sajátos viszonyrendszereit is jól jellemzi, hogy a kötetek recenzensei, bírálói nem egy esetben maguk a szerzők voltak. Az eltelt ötven év alatt számtalan kritika érte az akadémiai kézikönyvet, és tünetértékű, hogy a rendszerváltozás után azonnal, az Alföld folyóiratban lezajlott vita során megfogalmazódott a kézikönyvvel szembeni rekanonizáció igénye. A Spenót hiányaival már megjelenésekor kirajzolta az Intézet kutatói, és általában a magyar irodalomtudomány számára az elvégzendő feladatokat, de hibái és ideológiai ballasztja ellenére is mindmáig megmaradt egyfajta viszonyítási pontnak az azóta született szintéziskísérletek számára.
A Magyar irodalom története 1945‑1975
A „Sóska” néven közismert munka négy kötetben, Béládi Miklós (és egy négytagú szerkesztőbizottság) szerkesztésében 1981 és 1990 között jelent meg – ez a vállalkozás volt hivatott folytatni a Spenót néven emlegetett A magyar irodalom története című hatkötetes akadémiai kézikönyvet, részben felülírva és kiegészítve az utolsó, hatodik kötetet, amely a magyar irodalomtörténetet 1919-től (az akkori) „napjainkig”, azaz a 60-as évek derekáig tárgyalta. Borítójának színe – és az előd metaforikus elnevezése – után ez sorozat a Sóska nevet kapta. A kiegészítő köteteket azért kellett elkészíteni, mert a Spenót hatodik kötetében A magyar irodalom 1945-től napjainkig című fejezet műfaji megjelölése a „vázlat” volt. Részben érthetően, hiszen ki is vállalkozott volna akkoriban, bő másfél évtizeddel a felszabadulás után a vidám barakk koszorús teoretikusai közül az 1960-as években uralkodó ideológia széleskörű, beható, névvel is vállalt visszamenőleges analízisére, már ami ennek irodalmi vetületeit illeti. Az 1945 és 1957 utáni irodalom bemutatása végül négy fejezetben történt meg, műnemek szerinti leosztásban, az „általános helyzetet” felskiccelő mikrotörténeti felvezetőkkel – az elvárásoknak megfelelően.
Egyértelmű volt, hogy az ügy nem tűr halasztást – el kell készíteni a folytatást, a koncepciót el kell vezetni egészen a kortárs irodalomig. Tóth Dezső eredeti, majd többször módosított, a folytatásra vonatkozó koncepciója felett jajongó, busongó tort ültek az Intézet munkatársai, a tényleges folyamat nullpontjáról – Kenyeres Zoltán által – írottakhoz nem is kell kommentár: „vázlatok, viták, újabb és újabb tervek után megkezdődött a munka operacionalizálása”. A nehéz szülésben pedig „Szabolcsi [Miklós] távolabbról és magasabbról, Bodnár [György] közelebbről és kisebb hatáskörrel” vettek részt. Az eredeti koncepciót, a műközpontúságot a „portréközpontúság” váltotta fel, de nem ez volt az egyetlen probléma, ami – mint kiderült – évekig hátráltatta a megjelenést. A megrendelői igények és a józan belátás közti egyensúlyozás parttalan szövegfolyamban öltött testet, már a folyamat elején jól látszott, hogy egyetlen korrekciós kötet helyett több kötetre lesz szükség. Miközben az Intézetet szinte folyamatosan azzal fenyegették, hogy léte forog kockán, amennyiben nem teljesíti az előírt penzumot, azaz nem készül el időben a közelmúlt és a kortárs szocialista irodalom rendszerhű feldolgozása. 1975‑76-ban készült el az első lektori jelentés Illés Endre, Király István és Pándi Pál közreműködésével. Illés megengedőbben fogalmazott, Király és Pándi doktriner marxista véleményt készítettek, az Intézet pedig ezek után a „taktikai időhúzás” megoldását választotta – nem konfrontálódni az ideológiával, de nem is behódolni neki. Noha a lektori jelentések nem voltak egyértelműen elmarasztalóak, a Spenót és a Sóska elkészülése minduntalan felszínre hozta a budapesti bölcsészkar és az Intézet közötti ellentéteket is: az ELTE tulajdonképpen soha nem adta áldását az Intézet irodalomtörténetére. 1978-ban szűk körben vitatták meg Béládi Miklós egy évvel korábbi koncepcióját. A megegyezés az volt, hogy az áttekintést 1975-ig kell kiterjeszteni, majd újra lektoráltatni. A szövegek nehezen, többszöri rostálás után elkészültek, 1980-ban megszületett a lektori jelentés, 1981-ben megjelent az első kötet (Irodalmi élet és irodalomkritika), 1982-ben pedig az utolsó kötet (A határon túli magyar irodalom). A köztes kötetek (A költészet és A próza) – Béládi Miklós 1983-as halála miatt – csak 1986-ban és 1990-ben láttak napvilágot. Béládi feladatit Rónay László vette át, aki visszaemlékezéseiben találóan a „kis gömböc” metaforájával érzékeltette a munkafolyamatokat. Az Intézet állandó lépéskényszerben volt, főleg, hogy a koncepció fele már megjelent, de a munkát hátráltatta a bosszantó szövegbőség, a megfelelési kényszer, illetve a kötelező kollektív és kötelező magánjellegű feladatok közti lavírozás.
A Sóska végül kilenc év után érett be, precízen, az elvárásoknak megfelelően kiegészítette az akadémiai irodalomtörténetet, de leginkább bővítményként, szükséges maradékként kanonizálódott a hazai irodalomtörténet-írás történetében. A hatalmas és idegőrlő vállalkozás a mai napig is részben autentikus lenyomata a kor irodalomértésének, de – a vállalkozásban részt vevők szerint – bizonyos részleteiben már az elkészülés idejében használhatatlan, idejétmúlt volt. Az más kérdés, hogy a Sóskával való fáradságos munka (ahogyan ilyenkor lenni szokott) több munkatárs számára hasznosnak bizonyult saját kutatásai szempontjából. Lehetséges, hogy a Sóska bizonyos eredményei az egyes intézeti munkatársaknak a rendszerváltás holdudvarában született monográfiáiban, tanulmányaiban és egyéb szakcikkeiben lelhetőek fel.
A magyar irodalmi avantgárd válogatott dokumentumai
Az MTA Irodalomtudományi Intézetének Modern Magyar Irodalmi Osztályán az 1970-es években indult, a magyar irodalmi avantgárd történetét vizsgáló kutatócsoport egyik legjelentősebb eredménye a Jelzés a világba című, Béládi Miklós és Pomogáts Béla szerkesztésében megjelent dokumentumgyűjtemény. Több szempontból is úttörő munkának tekinthetjük az 1970-es évek végén elkészült, de – azt mondhatjuk, a Kádár-korszak kiadáspolitikai viszonyaira jellemző módon – csak 1988-ban napvilágot látott kötetet.
A munka talán legnagyobb érdeme, hogy a benne közzétett szövegek segítségével jól nyomon követhetővé teszi azt a folyamatot, amely Kassákék 1910-es évek közepi színre lépésétől a mozgalom 1920-as évek végi kifulladásáig vezetett. Hasonló, alapvetően történeti szemléletű alapkutatásra korábban – nem számítva a jugoszláviai magyar irodalomtörténet talán legfontosabb alakja, Bori Imre itthon akkoriban kevéssé hozzáférhető munkáit – nem akadt példa, ebből következően az addig megjelent, az avantgárddal foglalkozó szakirodalom sem mindig rendelkezett kellő ismeretekkel a művek kontextusát illetően. Babits Mihály 1910-es, az olasz futurizmusról írott Nyugat-beli cikkétől Komlós Aladár Az avantgárd estéje című, 1928-as tanulmányáig az összes jelentős avantgárd irányzat hazai indulását és fogadtatását dokumentálja a kötet, amely a kronologikus elrendezésnek köszönhetően lehetőséget nyújt akár a szakmabeli, akár a laikus olvasónak a hazai avantgárd történetének vázlatos áttekintésére. A Jelzés a világba az első dokumentumgyűjtemény, amely ezt a munkát elvégezte, az általa használt periodizációt napjaink avantgárdkutatása – egyik fő magyarországi központjának továbbra is Intézetünk tekinthető, elsősorban Földes Györgyi, Kappanyos András, Kálmán C. György, Szolláth Dávid és mások munkájának köszönhetően – is haszonnal alkalmazza.
A gyűjtemény további jelentős eredménye – és ez nyilvánvalóan összefügg éveken át késleltetett megjelenésével is –, hogy eloszlatta azokat a téves elképzeléseket, amelyek egyenlőségjelet tettek az avantgárd irodalom és a két világháború közötti magyarországi baloldali mozgalmak közé. Természetesen egyik a másikkal szorosan összefügg, azonban, mint ma már tudjuk, nem ennyire egyszerű a képlet. Az avantgárd mozgalom korántsem volt egységes politikai kérdésekben, ezt egyebek mellett jól bizonyítja a Ma baloldali elköteleződésének mértékét keveslő munkatársak – György Mátyás, Komját Aladár, Lengyel József és Révai József – 1917-es kiválása a folyóiratból, vagy akár az a tény, hogy Kassákék a Tanácsköztársaság ideje alatt nem sorakoztak fel a Kommunisták Magyarországi Pártja mögé. A Jelzés a világba a mozgalmon belüli vitákból is bő válogatást ad, ennek köszönhetően azt is egyértelművé teszi, hogy korántsem beszélhetünk „egyszemélyes” avantgárdról: Kassák Lajos folyóirataival párhuzamosan több avantgárd műhely létezett Magyarország határain belül és túl egyaránt.
Béládi Miklós és Pomogáts Béla nagy jelentőségű munkája az avantgárd irodalom iránti érdeklődés újbóli felerősödése idején készült, így – ahogy a kötet utószavában olvasható – a szűk szakmai közeg mellett a szélesebb közönséget is igyekezett megcélozni. A Jelzés a világba kiváló példa arra, hogy egy precíz és alapos irodalomtörténeti gyűjtemény hogyan szólíthatja meg egyszerre a „művelt nagyközönséget” és az adott téma kutatóit. Előbbiek akár egy fordulatos regény fejezeteiként is olvashatják a kötetbe felvett írásokat, utóbbiak mind a mai napig alapvető hivatkozási pontként tekinthetnek rájuk.
Az „Irodalom – Szocializmus” sorozat
A „szocializmus” időszakában az Intézet valamennyi osztályára ránehezedett némi nyomás: meg kellett mutatni a (fényes) jelenkor előzményeit, a szocialista hagyományt. A legerősebben persze a 20. század kutatói voltak kitéve ennek a hivatalos várakozásnak.
A Szocialista Osztály munkatársai (különösen Illés László és József Farkas) a maguk módján igyekeztek is megfelelni ennek a kívánalomnak. A maguk módján: mert ugyanakkor, amikor bőséggel szállították mindazokat az anyagokat, amelyek ennek a „szocialista” hagyománynak a megteremtését szolgálták – szövegkiadásokat és tanulmányokat, monográfiákat egyaránt – gondos filológusokként és elkötelezett irodalomtörténészekként olyan területeket is feltártak, kikutattak, feldolgoztak, amelyek nem voltak éppen mindig kedvesek a regnáló hatalomnak. A lehetőségekhez képest igyekeztek bemutatni az 1945-ig tartó időszak baloldali irodalmi teljesítményének egészét, ide értve a szociáldemokrata, az avantgárd és a polgári radikális mozgalmakat is.
A legjelentősebb munka ebben a – részint kötelezően, hivatali megrendelésre működő – vállalkozásban az Irodalom – Szocializmus könyvsorozat volt, amely 1958-tól 1990-ig jelent meg. Szerkesztői Király István és Szabolcsi Miklós (1973-ig), majd Illés László és József Farkas voltak. Tizenhét kötete látott napvilágot az Akadémiai Kiadó gondozásában, ezeken kívül volt három német és egy angol nyelvű könyv is a sorozatban.
A legmaradandóbb – és máig forrásértékű – kötetek azok, amelyek a primer irodalmi (és kritikai) szövegeket gyűjtik egybe: a Mindenki újara készül… négy kötete az 1918‑19-es forradalmak irodalmáról (1959, 1960, 1962, 1967), továbbá az igen alapos és bő antológiával kiegészített folyóirat-monográfiák (Tamás Aladár: A 100%. A KMP legális folyóirata. 1927–1930. 1964; Botka Ferenc: Kassai Munkás. 1907–1937. 1969), valamint a kritikai igényű szövegkiadások (Révai József: Ifjúkori írások 1917–1919. 1981; Sinkó Ervin: Az Út – Naplók 1916–1939. 1990).
Szabolcsi Miklós József Attila-monográfiája
Szabolcsi Miklós négykötetes nagymonográfiája (Fiatal életek indulója [1963]; Érik a fény [1977]; „Kemény a menny” [1992]; Kész a leltár [1998]) nem hagyható figyelmen kívül a József Attila-kutatás szempontjából: egyrészt lezáró jellegű, amennyiben összegzi a költő életútjára és költészetére vonatkozó addigi vizsgálódások eredményeit, másrészt azonban hivatkozási alap, viszonyítási pont a későbbi biográfiai, filológiai és értelmező munka számára, hiszen mindhárom területen kínál továbbgondolásra alkalmas, és adott esetben termékeny vitát kiváltó megállapításokat, szempontokat. A négy kötet közel öt évtizedes kutatómunka eredménye: Szabolcsi a negyvenes évek végén kezd el foglalkozni az életművel, és 1996-ban zárja le a negyedik rész anyagát. A monográfia előzményének tekinthető, hogy Szabolcsi az ötvenes évek elejétől részt vesz a kritikai kiadást előkészítő munkafolyamatokban, Waldapfel Józseffel együtt 1952-ben ismeretterjesztő füzetet publikál (József Attila címen – ez az első olyan munka, amely teljes képet próbál adni a költő pályájáról), 1957-ben megjelenteti, szerkesztőként jegyzi a kortársak visszaemlékezéseit (József Attila Emlékkönyv).
A munka műfaji szempontból olyan monográfia, amely az életút eseményeinek bemutatásával párhuzamosan a pályakép alakulástörténetét is vázolja, eközben széleskörű filológiai és bibliográfiai tájékozottságról ad számot. A négy részre tagolás az életút és a pályakép állomásainak megfelelően történik: a Fiatal életek indulója az 1923-ig tartó szakaszt, az Érik fény az 1923–27 közötti időszakot, a „Kemény a menny” az 1927–30-as évek eseményeit és költészetét, a Kész a leltár pedig a harmincas évek időszakát dolgozza fel. A köteteket egymást után olvasva jól érzékelhető, hogy míg az első kettőben a biográfiai adatok feltárása, az új információk bemutatása, a szövegek keletkezésére irányuló kérdésfelvetés a hangsúlyos, addig a második két kötetben (értelemszerűen) az egyre intenzívebbé váló József Attila-kutatás, az egyre kiterjedtebb József Attila-szakirodalom eredményeinek összegzése, valamint a szövegek értelmezése kerül előtérbe. Az életrajz feltárása esetében rekonstrukciós módszert alkalmaz, a rendelkezésre álló információk közötti „üres helyek” kitöltésére vállalkozik, amit részben önállóan, részben a személye köré szerveződő, egyetemisták bevonásával működő, neves irodalomtörténészeket is „kinevelő” kutatócsoport segítségével valósít meg. A rekonstrukció meggyőző, a szerző ítéletei többnyire megbízhatóak, de természetesen nem törekszik a teljességre, csak a jelentősebb állomásokra, a nagyobb eseményekre koncentrál. Mind a négy kötetről elmondható, hogy a versértelmezések a tartalmi, a szerkezeti, a stiláris és a művelődéstörténeti, kultúrtörténeti szempontokat együttesen alkalmazzák, azonban az életútra, a biográfiai énre vonatkozó ismeretek gyakran meghatározzák, vagy legalábbis árnyalják az olvasatot.
Szabolcsi Miklós monográfiája a József Attila-kutatók körében kézikönyvként kiválóan használható, a további életrajzi és filológiai érdeklődés számára megbízható alapot jelent, de világos szerkezetének és gondolatmenetének, valamint a gördülékeny nyelvhasználatnak köszönhetően a széles olvasóközönség figyelmére is máig számot tart. A második kiadás posztumusz 2005-ben, a József Attila-emlékévben jelent meg (Szabolcsi Miklós: József Attila élete és pályája), és bár a kötet eredményei, az általa vázolt József Attila-kép már nem tekinthető végleges, lezárt koncepciónak, a monográfia ma is megkerülhetetlen.
Kortársaink sorozat
Az Intézet kismonográfia-sorozata 1972-ben azzal a céllal indult, hogy tudományos igényességű, de ismeretterjesztő célokra is alkalmas, szintetizáló tanulmányokat jelentessen meg a kortárs magyar irodalom meghatározó személyiségeiről. A sorozatot kezdetben Béládi Miklós és Juhász Béla, később Rónay László szerkesztette. A feladatot 2008-tól Hafner Zoltán vette át. A megjelent kötetek száma meghaladja a hatvanat:
Kovács Sándor Iván: Váci Mihály (1972)
Rába György: Szabó Lőrinc (1972)
Simon Zoltán: Benjámin László (1972)
Imre László: Rákos Sándor (1973)
E. Nagy Sándor: Remenyik Zsigmond (1973)
Rónay László: Thurzó Gábor (1973)
Csaplár Ferenc: Barta Lajos (1973)
Hajdú Ráfis Gábor: Sarkadi Imre (1973)
Pomogáts Béla: Déry Tibor (1974)
Vasy Géza: Sánta Ferenc (1975)
Zappe László: Cseres Tibor (1975)
Fenyő István: Vas István (1976)
Borbély Sándor: Gellért Oszkár (1976)
Laczkó András: Takáts Gyula (1976)
Kőháti Zsolt: Mesterházi Lajos (1976)
Fülöp László: Pilinszky János (1977)
Dersi Tamás: Illés Endre (1977)
Görömbei András: Sinka István (1977)
Alföldy Jenő: Kálnoky László (1977)
Tamás Attila: Weöres Sándor (1978)
Csűrös Miklós: Fodor András (1979)
Ferenczi László: Sőtér István (1979)
Kulin Ferenc szerk.: Fiatal magyar prózaírók 1965–1978. (1979)
Vasy Géza szerk.: Fiatal magyar költők 1969–1978. (1980)
Aczél Géza: Tamkó Sirató Károly (1981)
Tüskés Tibor: Csorba Győző (1981)
Rónay László: Képes Géza (1983)
Szíjártó István: Sipos Gyula (1983)
Purcsi Barna Gyula: Szép Ernő (1984)
Kabdebó Lóránt: Lakatos István (1986)
Görömbei András: Sütő András (1986)
Pomogáts Béla: Jékely Zoltán (1986)
Wéber Antal: Kolozsvári Grandpierre Emil (1986)
Csányi László: Somlyó György (1988)
Tüskés Tibor: Rónay György (1988)
Szerdahelyi István: Lukács György (1988)
Tamás Attila: Illyés Gyula (1989)
Bertha Zoltán: Bálint Tibor (1990)
Nagy Sz. Péter: Zsolt Béla (1990)
Pósa Zoltán: Hernádi Gyula (1990)
Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor (1991)
Bakó Endre: Kiss Tamás (1992)
Erdődy Edit: Mándy Iván (1992)
Fráter Zoltán: Áprily Lajos (1992)
Nagy Sz. Péter: Hatvany Lajos (1993)
Bakonyi István: Tamás Menyhért (1994)
Szekér Endre: Benedek Marcell (1994)
Vasy Géza: Nagy László (1995)
Rónay László: Mécs László (1997)
Cseke Péter: Horváth István (2000)
Rónay László: Sík Sándor (2000)
Bakonyi István: Bella István (2001)
Bohár András: Papp Tibor (2002)
Bodnár György: Juhász Ferenc (2005)
Kovács Győző: Dobos László (2006)
Bakonyi István: Takács Imre (2006)
Erdődy Edit: Kertész Imre (2008)
Halmai Tamás: Takács Zsuzsa (2010)
Halmai Tamás: Székely Magda (2011)
Halmai Tamás: Gergely Ágnes (2012)
Szénási Zoltán: Vasadi Péter (2014)
Az első világháború mikrotörténelméről rendezett konferenciák kötetei
Emlékezés egy nyár-éjszakára (tanulmánykötet, 2015)
E nagy tivornyán (tanulmánykötet, 2017)
A konferencia borítóképe Vachter János alkotása.
RSS
