Mindenes Gyűjtemény

Ki volt Csokonai Vitéz Mihály Lillája? Hosszú időn át megingathatatlan igazságnak tűnt a kérdésre adott válasz: Vajda Julianna. Ez nem meglepő, hiszen az azonosítás már Domby Márton 1817-es Csokonai-életrajzában szerepelt, illetve maga Vajda Julianna is rendszeresen hangsúlyozta a költővel való egykori kapcsolatát, és előszeretettel tüntette fel magát a múzsa szerepében –, 1844-ben, a Végh Mihállyal kötött második házassága során például a dunaalmási református anyakönyvbe „Nemes Vajda Julianna Asszonyság”-ként, „néhai Vitéz Csokonai Mihály Lillája”-ként jegyezték be, a sírkövén pedig már nem is szerepelt a polgári neve, csupán a Csokonaitól kapott Lilla név.

A tudományos kutatásokat sokáig meghatározta a Lilla-kultusz alakító ereje, amely Csokonai híres versciklusát a leginkább az életrajzi olvasat felől tette megközelíthetővé. Az utóbbi évtizedekben azonban jelentős eredmények születtek, amelyek kimozdították sarkaiból ezt a rögzült képet, és bebizonyították, hogy a köztudatban élő szerelmi történet aligha játszódhatott le a valóságban abban a formában, mint ahogy az a Csokonai-lírából kirajzolódik. Szilágyi Márton 2014-es monográfiájában bebizonyította, hogy Vajda Julianna vizuális ábrázolása szintén a kultusz alakulása során kialakult fikció, ugyanis a híres festmény, amelyen egy szőke hölgy látható papagájjal, a hiedelemmel ellentétben nem Vajda Juliannát ábrázolja.^[1] Ugyancsak Szilágyi Márton részletes forrásfeltárása révén az is bebizonyosodott, hogy a Csokonaival való megismerkedés idejéből nem maradt fenn olyan szöveg, amelyben Vajda Julianna Lillaként hivatkozott volna magára, tehát a nevet Csokonai poétikai eszközként használta inkább, elsődlegesen a Lilla-kötetben, mi több, Vajda Julianna is onnan vette át később, és vonatkoztatta önmagára.^[2] Így aztán természetszerűleg vethető fel a kérdés: mégis honnan eredhet akkor a Lilla név? Az egyik legközkeletűbb magyarázat szerint a Júlia becézéseként alakult ki a Lili, ezt pedig Csokonai a nyomdafestékhez jobban illő Lillára változtatta. Borbély Szilárd, aki a Lilla-ciklust a fikcionalizáltság felől olvasta, a névválasztás egyik motivációját a Lilla „irodalmias” hangzásában jelölte meg egy 2007-es elemzésében.^[3] Azóta bebizonyosodott, mennyire igaza volt, pedig az állítását leginkább alátámasztó összefüggések akkor még nem kerültek felszínre.

 A sokáig Vajda Julianna ábrázolásaként számon tartott festmény

A név valóban irodalmias, nem is csupán a hangzása, hanem a hozzá kapcsolódó költészeti hagyomány miatt, hiszen a 18. század végére már évszázadok óta öröklődött az olasz irodalomban. A Lilla név olasz hagyományban betöltött szerepére Imre Sándor^[4] és Koltay-Kastner Jenő^[5] is tett egy-egy rövidke megjegyzést a Csokonai-versek elemzésekor, ám egyikük sem szentelt figyelmet – valószínűleg a Lilla-kultusz megkötő ereje miatt – ezen hagyomány és a Csokonai-líra lehetséges összefüggéseinek. Pedig néhány érvvel alátámasztható, hogy Csokonai ismerte az olasz költészetnek ezt, a korszakban egyébként meghatározó jellegű ágát. 

Csokonai jelentős olasz műveltséggel rendelkezett, amelynek alapjait tanulóéveiben fektette le. A Domby-féle életrajz szerint 1790 táján egy önképző kör keretein belül a diákok felosztották egymás között az európai irodalmakat, Csokonainak pedig az olasz irodalom jutott. Miután mindegyikük kellő előrehaladást ért el a számára kijelölt nyelv elsajátításában, előfizettek a Litteratur Zeitungra, amelyből könyvismertetéseket olvastak az újonnan megjelent művekről, majd némelyiket megrendelték, és kiosztották egymás között. Mindenkinek be kellett számolnia az adott olvasmányról és a mű szerzőjéről a többiek előtt.^[6] Az addig latinul és görögül tudó Csokonai hamar elsajátította az olasz nyelv használatát, első olasz fordításai Bernardo Baldi meséi után már 1791-ben elkészültek. Ezek után még több ismeretre tett szert önálló munkája révén: gyakran forgatta Eschenburg Beispielsammlungját, amelyben egyrészt teoretikus megközelítést talált a világirodalomhoz, másrészt szinte a teljes olasz költészeti anyagot lefordította belőle. Ekként ismerkedett meg például Chiabrera, Maffei, Zappi, Lemene, Menzini vagy Rolli műveivel. Szintén a pályája korai szakaszában több pásztordrámát fordított Metastasiótól és Tassótól, amelyek révén elsajátította a konvencionális képek és költői helyzetek azon készletét, amelyeket későbbi műveiben – többek között a Lilla-ciklusban is – alkalmazott, amint erre Szauder József felhívta a figyelmet.^[7]

Noha az Eschenburg-antológiában, illetve a fennmaradt drámafordítások eredetijében nem szerepel Lilla, Csokonainak mégis mindenképpen találkoznia kellett a névvel olasz stúdiumai során. A költő lefordította Giovanni Battista Guarini Il pastor fido (A hű pásztor) című játékát, hiszen „kéziratban levő munkácskái” között említette egy Aranka Györgynek írott levélben,^[8] azonban a fordítás szövege sajnálatos módon elveszett. A pásztorjátékra valószínűleg a Beispsielsammlung első kötetében figyelt fel, amelyben rövid bevezető után az első felvonás ötödik jelenete olvasható. Az Anakreoni dalokhoz fűzött 43. lábjegyzetben megjelölte azt az 1708-as, Londonban nyomtatott „[p]ompás és gyönyörű Kiadás”-t, amelyből a teljes művet tanulmányozta, és „mellyben Guariniról magáról is olvashatni.”^[9] Mivel Csokonai olvasta és lefordította Guarini pásztorjátékát, a Lilla névvel mindenképpen találkoznia kellett a második felvonás hatodik jelenetében, amelyben a szatír elrabolja Coriscát, és a szemére veti, hogy noha mindent megtett érte, Corisca nem ajándékozta meg cserébe a szerelmével –, a Corisca szerelméért véghez vitt cselekedetek között ugyanis Lilla íjának az ellopása is szerepel.

Guarini Il pastor fido című művének egyik londoni kiadása

Koltay-Kastner Jenő nyomán haladva még egy ehhez hasonló érv felmutatható, ugyanis az italianista kutató észrevétele szerint, noha Csokonai nem fordította le Giovanni Battista Marini L’Adone (Adonisz) című művét, két díszletet (Vénus temploma és Adonis sírja) egyértelműen onnan vett át és használt fel 1794-es munkájában, a Csókokban. Marini művében Lilla a nimfák egyikeként tűnik fel, aki Adonis előtt táncol. Csokonai többször is emlegette Marinit, például az Anakreoni dalokhoz fűzött jegyzetekben is utalt Bailetre, aki a legelső madrigálszerzőnek tartotta a nápolyi költőt.^[10] Emellett a Marini-líra ismerete azért is jelentős Csokonai szempontjából, mivel Marini szerelmi költészetének központi alakja már az 1600-as évek első felében szintén Lilla volt, ez lévén a Lirában, vagyis az olasz szerző versgyűjteményében a leggyakrabban használt női név, amelyet később több marinista költő is átvett tőle. E két kiemelt művön túl könnyen elképzelhető azonban, hogy Csokonai olyan Lilla-szövegeket is olvasott, amelyek nem mutathatóak ki filológiai feltárásokkal, hiszen a név az olasz költészet nyomán a német irodalomban is jelentősen elterjedt, például a Csokonai által emlegetett Gleimnak szintén van egy 1765-ös keltezésű Lilla című verse, Wieland Idris und Zenide című művében egy Lila nevű szereplő bukkan fel, Goethének Lila című darabja is van, Verseghy Ferenc pedig már 1792-ben lefordította Johann Gottfried Herder Das traurende Mädchen című versét, amelyben ugyancsak szerepel a szóban forgó név.

Marini L’Adone című művének címlapja

Lényeges továbbá egy, Kazinczy saját folyóiratában, az Orpheusban (1790. február – 1792. augusztus) megjelent Lilla című versfordítás is, amely Francesco de Lemene egyik madrigálja alapján készült, és amelynek eredetije ugyancsak tartalmazza a Lilla nevet.^[11] Ez a versközlés szövegszerű bizonyítéka annak, hogy Kazinczynak (és valószínűleg ekként költői körének is) rálátása volt a világirodalom eme szeletére, és fontosnak tartotta azt, hogy egy Lilla-hagyományba illeszkedő szöveget magyarra ültessen át. Ilyenformán az is sejthető, hogy a korszakban, Csokonai művének megjelenésekor többen is tisztában lehettek azzal, hogy a név többletjelentést hordoz az olasz költészeti hagyomány felől.

Mindezeket figyelembe véve, nagyon úgy tűnik, hogy a Lilla-ciklust összefogó név az olasz irodalomból származó átvétel. Ez nem is olyan meglepő, mint ahogy első látásra tűnik, hiszen számos elemzésből kiderült már, hogy a Lilla-könyv versein erőteljes olasz – elsősorban metastasiói és petrarchista – hatás érvényesül. Külön érdekesség, hogy a versek megírásának kezdeti fázisában Csokonai szintén az olasz költészettel szorosan összefüggő neveket, illetve megnevezéseket variált a szövegekben, úgy mint Laura, Beldonna és Nimfa, majd a ciklus végső változata esetén egy ugyancsak az olasz líra felől többletjelentést hordozó névre esett a választása. Az az életrajzi olvasatok felől zavarba ejtő furcsaság, miszerint Csokonai a Lilla-ciklus formálódásának idején is írt Rózsi, illetve Euridiké nevére verset, lehet, azt jelzi, hogy csupán kísérletezett, és kereste a kötethez leginkább illő női nevet, hiszen a Rózsi-versek ciklusba rendezésével korábban is próbálkozott, az Euridiké névnek pedig nagyon erőteljes szimbolikus töltete lehetett volna egy verseskötetben. 

Csokonai végső választása egy tudatos koncepció érvényesítésére vall, amelyben a név mint költői eszköz tűnik fel, hiszen a Lilla név kötetbe illesztésével a költő egyértelműen pozicionálta a művét az európai irodalom áramlatain belül. Mindez természetesen nem zárja ki a Vajda Julianna-szerelem létezését, mindössze azt sejteti, hogy nem biztos, hogy egy nő, és nem biztos, hogy kizárólag Vajda Julianna van a versek hátterében, hiszen minden alárendelődik egy olyan koncepciónak, amely szerves része kíván lenni az európai irodalomnak. Vajda Julianna lehetett Lilla, de nem volt szükségképpen azonos vele. Csokonai egyik utolsó, hozzá írt levele is azt sejteti, hogy sokkal inkább egy felvehető, de nem kizárólag Vajda Juliannára szabott szerep lehetőségéről van szó: „Nem Lilla vagy te többé, oh életemnek angyala! nem az a Lilla a kiben én boldogságomat reménylettem.”[12]

Csokonai Vitéz Mihály (rajzolta: Erőss János, metszette: Friedrich John)

A kultusz és név érdekes viszonyáról árulkodik az is, hogy noha Csokonai kortársainak szövegeiben ugyanazok a női nevek szerepelnek (Verseghynél szintén megjelenik a Rózsika, Laura, Lilla és Eurydice név, Kazinczynál a Lilla, Lili, Laura), és ezeket fiktív nevekként kezelte a szakirodalom, Csokonai esetén mindez nem volt ilyen egyértelműen kivitelezhető a Vajda Julianna–Lilla azonosítás széleskörű elterjedése miatt. Pedig arra a típusú névválasztásra, amelyet Csokonai alkalmazott, szép számmal lehet párhuzamot találni, mivel egy-egy névválasztás motivációját más szerzők esetén is meghatározta a hangzás vagy a névhez kapcsolódó irodalmi hagyomány szerepe. Kazinczy például ekként érvelt egy Aranka Györgyhöz írott levelében: „Czenczi nomen factum, prouti Lydia, vel Laura. Klopstock a’ maga Kedvesét Csidli-nek nevezi. Én ezen szó szerzése alatt a’ kedves cz, cz hangra figyelmeztem. Más helyeken Lili, vagy Lilla névvel élek.”^[13] Kazinczy tehát a Czenczi kapcsán a hangzásra figyelt, a Czidli alkalmazásában Klopstockot követte, miként a Laura nevet használó költők Petrarcát. Szemere Pál néhány évtizeddel később a Lollit nevezte „francziásan klasszicizmusos”-nak egyik levelében.^[14] Koltay-Kastner Jenő a Lilla név használatát illetően egyértelmű ívet rajzolt fel egészen Verseghyig („a Lilla név szinte hagyományos az olasz költőknél, innen került a németekhez és Verseghyhez”), Csokonai esetén azonban óvatosabban fogalmazott. „Csokonai akkor veszi át ezt a nevet – írta –, mikor az élmény maga alkalmat kínál rá”,^[15] vagyis mintha egyszerre állította volna azt, hogy átvételről van szó, és azt is, hogy a Julianna-élménynek köszönhető a név felbukkanása. A bizonytalan megfogalmazás oka ebben az esetben is a Lilla-kultusz bénító ereje lehetett. De ha Verseghy esetén egyértelmű az olasz hatás a név alkalmazásában, miért ne lehetne az a Csokonai esetében is?

Azzal, hogy kiderült, hogy a Lilla név átvétel, a versek irodalomtörténeti jelentősége nem módosult. Lillák más irodalmakban is vannak, de az a Lilla, akit Csokonai verselt meg, számunkra egyedi marad, és a versciklus méltán szerepel a magyar irodalom kanonikus alkotásai között. Noha az ehhez hasonló eredmények felszínre kerülésével együtt jár némi „mítoszrombolás”, célszerű mindezt az értelmezési lehetőségek gazdagodásaként felfogni: az ilyen esetek, mint a Lilla név átvétele, tulajdonképpen azt mutatják, hogy Csokonai Vitéz Mihály volt az egyik legeurópaibb költőnk, aki tudatosan törekedett arra, hogy szervesen beilleszthesse a műveit az európai irodalom áramlataiba.

 

Fülöp Dorottya

 

^[1] Szilágyi Márton, A költő mint társadalmi jelenség, Ligatura (Budapest: Ráció, 2014), 216–219.

^[2] Uo., 201–202.

^[3] Borbély Szilárd, „A Lilla-szerelem mint szöveg”, in „’s végre mivé leszel?”: Tanulmányok Csokonai Vitéz Mihály halálának bicentenáriuma alkalmából, szerk. Hermann Zoltán, 153–168 (Budapest: Ráció, 2007), 161.

^[4] Imre Sándor, „Az olasz költészet hatása a magyarra”, Budapesti Szemle 16, 32. sz. (1878): 261–307, 267.

^[5] Koltay-Kastner Jenő, „Csokonai lírája és az olasz költők”, Irodalomtörténeti Közlemények 32, 1. sz. (1922): 39–55, 52.

^[6] Domby Márton, Csokonai élete és kortársak emlékezései Csokonairól, kiad. Vargha Balázs (Budapest: Magvető, 1955), 18–19.

^[7] Szauder József, „Csokonai és Metastasio”, in Szauder József, Magyar irodalom, olasz irodalom, 50–77 (Budapest: Argumentum, 2013), 58.

^[8] Csokonai Vitéz Mihály Aranka Györgynek, Nagybajom, 1798. augusztus 4. in Csokonai Vitéz, Levelezés, kiad. Debreczeni Attila, Csokonai Vitéz Mihály összes művei (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1999), 88.

^[9] Csokonai Vitéz Mihály, „Jegyzések és értekezések az Anakreoni dalokra”, in Csokonai Vitéz Mihály, Anakreoni dalok (Bécs: Pichler Antal, 1803), 40.

^[10] Uo., 41,

^[11] Debreczeni Attila, kiad., Első folyóirataink: Orpheus, Csokonai Universitas könyvtár: Források: Régi kortársaink 7 (Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001), 141.

[12] Csokonai Vitéz Mihály Vajda Juliannának, Komárom, 1798. március 12., in Csokonai Vitéz, Levelezés…, 82.

^[13] Kazinczy Ferenc Aranka Györgynek, Alsó Regmetz, 1789. augusztus 13., in Kazinczy Ferenc, Levelezése, kiad. (I–XXI:) Váczy János, (XXII:) Harsányi István, (XXIII:) Berlász Jenő és mások, (XXIV:) Orbán László, (XXV:) Soós István, 25 köt. (Budapest–Debrecen: 1890–2013), 1: 423. A továbbiakban KazLev + kötetszám.

^[14] Szemere Pál Kazinczy Ferencnek, Pest, 1820. szeptember, in KazLev XXIV, 253.

^[15] Koltay-Kastner, „Csokonai lírája…”, 52–53.

 

Vajon eszébe jutott-e valaha bárkinek is, hogy megírja a budapesti szabók XIX. századi történetét – a reformkori magyar irodalomra kitekintve?

A közfelfogás a szabókat a béketűrő emberek közé sorolja, akik inkább a ruhaszövetekkel és a szabásmintákkal, a kuncsaftokkal meg a centiméterrel foglalkoznak, mint bármilyen fegyverekkel, értve azok átvitt vagy valóságos voltát. Még a magyar népmesék vitéz szabólegénye is a furfangjával győzi le az óriásokat és hozza vissza a pokolból a király anyósát. De hát szükség törvényt bont, s néha előfordult az is, hogy kakaskodva egymásnak estek, ha a gazdasági érdek úgy kívánja – igaz, céljaikat ők is magasztos eszmékbe öltötték. Az 1820-as évek végén például Kostyál Ádám és Klasszy Vencel pesti szabómesterek konfliktusa borzolta a hazai újságolvasók kedélyét. Az események önérvényesítő szálát többen feldolgozták már, utoljára 2008-ban Lukács Anikó.

1829. február 12-én volt I. Ferenc születésnapja, s ebből az alkalomból Rudnay Sándor hercegprímás köszöntő istentiszteletet tartott Pesten. A Hazai és Külföldi tudósítások híre szerint a főpap részben ezüsttel hímzett római szabású veres köntösét, illetve kíséretének ruháit Kostyál Ádám pesti szabó mester készítette. Nem sokkal később a Tudományos Gyűjtemény egészoldalas cikket közölt arról, hogy Kostyál a lap korábbi számában olvasott egy Párizsban tartott magyar estről – amelyről Fekete Gáspár, az Apponyi-grófok nevelője tudósított –, s ennek hatására egy magyar férfi és női öltözetet tervezett, ezekről rézmetszetet is készített. 

A Tudományos Gyűjtemény 1829. februári számából

A női viselet növényi eredetű anyagokból állt, keleti szokás szerint gazdagon díszítve arany és ezüst varrásokkal, kiegészítőkkel. A férfimente gallérja díszes párducbőrből, a kalpag nyestbőrből készült s kócsagtollal volt díszítve. Kostyál után nem sokkal kezdte saját pesti üzletkörét kialakítani Klasszy Vencel is. A Hasznos Mulatságok kishírei alapján ugyancsak nemzeti öltözetet készített, amely egy másik bujtatott reklám szerint az „ázsiai fénynek részese”, s mindezt a Tudományos Gyűjtemény mellékleteként adott színezett kőrajzokkal is bizonyította. A bomba 1831. szeptember 2-án robbant, amikor a Hasznos Mulatságok névtelenségbe burkolózó szerzője szemlézte a Tudományos Gyűjtemény júliusi számát, s lerántotta a leplet Kostyál Ádámról: ő csak egy német szabó, aki magyar öltözetek készítésébe ártja magát. Hiába fog cifrább (divat)képeket a világ elé bocsátani, nem mondhat véleményt a magyar mesterekről, mert „Ez volna nemzetünknek legmélyebbre süllyedése, ha még ebben is egy német szabó kénye alá volnánk vetve”. Ezen a ponton érdemes kicsit a két családnéven eltöprengeni, valamint a következő, a Honművész1834-i évfolyamában közreadott kishíren: „Sz. Péterváratt a’ 22 foknyi hidegség mellett olly számos mulatóktól látogatott ujesztendei álarczos mulatságban […] az udvari dámák amaz uj nemzeti öltözetben jelentek meg, melly a’ czárnak utóbbi névnapjától fogva az udvarban divatba hozatott. […] Valljon szebb lehet-e ez a’ nálunk is annyira elfelejtett magyar öltözetnél?!” (A világ bonyolultságára utal, hogy a következő lap egy színezett divatkép, amely az aktuális párizsi női divatot mutatja.)

Párizsi női divat a Honművész 1834. február 13-i számából

Ez a német-szabó-maradj-a-kaptafánál fordulat azonban nem rázta meg Kostyált, aki a Hazai és Külföldi Tudósítások 1835-ös évfolyamában szinte ornitológiai pontosságú hirdetést, valójában megrendelést adott közre. Kérte a vadászatban gyönyörködő „hazafi” urakat és polgárokat, amennyiben leterítenek egy bíborgémet – „(ardea purpurea Lin. Purpur Recer) hosszú hegyes orra sárga, felül barnás, szemszélei sárgák, közepe fekete, nyakfedő tollai sárgák, mindkét oldalán a’ nyaknak ’s a’ nyakszirton fekete tollakból álló vonás megyen főtül kezdve a’ törzsökig, begye alatt csüggő hosszas tollai fejéres hamuszinüek, a’ fejtető hátulsó résziből vagy tarkóbul egy szál hosszú pompás fekete toll mereng, testét fedő tollai sárga ’s barnák, hosszú lábai feketék” – vagy egy „vak varjú-gémet” – „(ardea nycticorax Lin. Nacht-rohrdrommel) orra vastag, ’s középszer hosszú, szemkerűlete vörös, közepe fekete, fejtetőjét, valamint hátát is végig setét-zöld toll borítja, szárnytolla hamuszinü, nyaka és mála (egész hasalja) fejér, lábai hosszak és barnák. – A’ hím koponyája hátulsó résziből 2 vagy 3 hosszú pompás fejér toll nyulong, mellyeket, midőn haragszik, egyenesen az ég felé torzaszt” –, vigyék el neki, s ezért a két madár élőhelyét is precízen megadta. Mivel tollaiknál, írta tovább, a magyar díszköntöshöz szembájolóbbat nem is lehet találni, hajlandó fizetni is értük, különösen a feketékért, a fehérekért kevesebbet, de megfelelő hosszúak legyenek, figyelmeztette azért a hazafi urakat. Nem is csoda hát, hogy még ez évben prémes bekecseket, dolmányokat, Árpád köntösöket, a pesti polgárkatonák közül pedig a „lovag polgár”-ok nyusztprémes mentéjét, búzavirágszín posztónadrágját, s a gyalogpolgárok dolmányát, meggyszín nadrágját ábrázoló metszeteket tett közzé. Barabás Miklós Buttler Jánosról, Batthyányitól, Széchenyiről és másokról készített festményei lehetőséget teremtenek a tűnődésre a nemzeti (dísz)viselet öntudatépítő szerepéről, az általánossá tételének anyagi akadályairól, valamint a Kárpát-medence prémes ragadozóinak és vízimadár állományának az eltűnéséről, mindezzel összefüggésében pedig külső megjelenés és belső értéktudat ellentmondásain elgondolkodva.

De mindezt a refomkorban még nem érezték, az előrelátás képessége pedig legtöbbször csak akkor támad fel, amikor már rég késő. Az esetnek a perpatvaron túli érdekességét irodalmi vonatkozása adja. Lukács Anikó felveti ugyanis, hogy lehetséges, Kostyál, de talán Klasszy is írástudatlanok voltak. És valóban: a rendelkezésre álló szűkös forrásanyag alapján is ellentmondás fedezhető fel Kostyál iskoláztatása, valamint az idézett madárleírások, de főleg a Tudományos Gyűjtemény 1829. május, a párizsi beszámolóra reagáló cikkének stílusa és ismeretei között.

1827 és 1831 között a lap szerkesztője Vörösmarty Mihály volt. Zalán futása című eposza néhány évvel a konfliktus előtt, 1825-ben jelent meg. Hőseinek képzelet által leírt viselete, és azok magyar öltözetként megnevezése segített fellendíteni a pesti szabócéhek működését, a sztármesterek megjelenését. Az ő munkáik pedig az irodalom által megtámogatva, és eleinte az arisztokrácia által viselve tovább erősítették a magyar (dísz)divatot, meg az irodalmi romantikát. Már az eposz első énekében bőséges inspirációt találhattak az egymással vetélkedő mesterek. Bár a honfoglaláskori magyarság ruházkodásáról meglehetősen szegényes ismeretek maradtak fenn, az eposz a férfiviselet fontos ruhadarabjaként említi a magyar nyelvbe bizonytalan forrásból kerülő kacagány szóval azonosított, nyakba akasztott, a hátat takaró, állati prémből készült felsőruhát. Árpád epitheton ornansa a „párducos”, „vala ékes párduca vállán”. Vezérei, például Kadosa „nyest” kacagányt visel, hadnagya „farkasbőrt hordoz” – finoman bemutatva ezzel az alá- és fölérendeltségeket. Az őszbe borult Und vitéznek, az egyik hétmagyarnak, Árpád kísérőjének, korban az elsőnek „Rettenetes tigris tarkállik vállain”, fiának, Etének pedig „Bojtos oroszlánból van vállain lágy kacagánya”. Árpád könnyű süvegén „toll reszkete”, a hadnagynak pedig kalpaga strucctollas… Sugallani nem szükséges semmit, de az biztos, hogy egy kimunkált nyelvi forma tárgyiasult, ruhává lett elemei jelentek meg a szabócéhek tagjainak munkái nyomán, akik számára életfontosságúvá lett, hogy azon a nyelven, azokkal a fogalmakkal szólítsák meg leendő kuncsaftjaikat, amit ők már Vörösmarty eposzából ismertek. És a szabók ismeretei közé nem okvetlenül tartozott a tudományos, ekkor már Linné által kodifikált állatnév sem.

A céhes működés felett azonban a század közepére eljárt az idő, a helyükbe lépő vállalkozásokban a kisipar és a kereskedelem kapcsolódott egymáshoz. Az első pesti divatüzlet a Váci utca 15. szám alatt 1858. október 1-jén jött létre, Monaszterly [István] és Kuzmik [Pál] cégneve alatt. A hatvanas években még itt is készítettek nemzeti öltözeteket, ez a cég adta ki az első magyar divatlapot. 1867 előtt a Vigadó tüntető báljain az általuk készített viseletekben vonultak fel a hölgyek, de Ferenc József koronázásán is az ő ruháiban pompáztak. 

Női divat a Hölgyek Lapja 1881 augusztusi számából

A tulajdonosok figyelték a párizsi divatot, ismereteik ott szerzett tapasztalatokon alapultak. Árszabásuk ennek megfelelően igen magas volt. Vevőik közé eleinte az arisztokrácia – Orczy Irma, Csekonics Margit –, később a fővárosi elit – Jászai Mari, Márkus Emma – tartozott, meg persze európai nagyvárosok előkelő hölgyei Odesszától Londonig. Akiknek feltehetőleg, még ez az árfekvés is olcsó volt. A céhes ipar végleges elmúltával pedig a századfordulón már nem a szabók olvasták – vagy olvastatták maguknak – az irodalmat, hogy abból tanuljanak, hanem az irodalom nyert ihletet a ruhakölteményektől, meg persze viselőiktől is – Babits sem hagyhatta szó nélkül Medgyaszay Vilma látványát:

Mint vázájábul, kibimbul 
dagadozó krinolinbul 
s műredőkben veti szét - 
illik néki a minét. 
 

Ilyen abroncsvázas aljjal, 
s könnyü taille-jal, bodros hajjal 
fennen hordja a toupet-t - 
illik néki a minét. 
 

Melly fórném és melly valódi! 
S mint pretenzív gallus módi 
tartja hatkor a diner-t - 
illik néki a minét. 

Medgyaszy Vilmáról készült postai képeslap (1906)

 

Felhasznált irodalom

Lukács Anikó. „Kostyál Ádám és Klasszy Vencel: német és magyar szabók vitája a reformkori Pesten”. Fons 15, 1. sz. (2008): 23–49.

Fekete Gáspár. „Magyar tánc Párizsban. Februárius 9-kén 1829.”. Tudományos Gyűjtemény 13, 2. sz. (1829): 114–119.

[Név nélkül]. „Magyar- és Erdélyország.” [Ünnepi mise Pesten I. Ferenc császár és király születésnapja alkalmából]. Hazai és Külföldi tudósítások, 1829. Böjtelő hava 14., [97]–98.

Kostyál Ádám. „Magyar öltözet Párisban.”. Tudományos Gyűjtemény 13, 5. sz. (1829): [128].

[Név nélkül]. „Tudományos dolgok.” Hasznos Mulatságok, 1831. szeptember 2., 148.

[Névtelen divattudósítás]. Honművész, 1834. február 13., 104.

[Kostyál Ádám hirdetése madártollak vételéről.]. Hazai és Külföldi Tudósítások, 1835. március 18., [185].

[Név nélkül]. „Kostyál Ádám.”, Vasárnapi Újság, 1863. november 1., [385].

–r –p. „Monaszterly és Kuzmik divattára”. Nefelejts, 1866. április 15., Melléklet.

Hölgyek Lapja, 1881., színezett divatmelléklet.

Buda Attila

A tanulmányi célú utazások („peregrinatio academica”) történetét Magyarországon több tudományos műhely kutatja. Ennek köszönhetően számos olyan európai oktatási intézményről tudunk, ahova magyar diák is beiratkozott az évszázadok folyamán. Már a középkorban kiemelt helyen szerepeltek a peregrinációs térképen Itália egyetemvárosai: Padova, Bologna, Ferrara és Firenze. A 16. századtól, ahogy a reformáció hazánkban is megerősödött, a külföldi egyetemlátogatás egyre inkább a svájci (Genf), a németalföldi (Leiden, Amszterdam) és a német evangélikus egyetemekre (Halle, Wittenberg, Tübingen, Göttingen) irányult.

A katolikus megújulás és a trentói zsinat ezen a téren is jelentős változást hozott. Róma az egyházi felsőfokú oktatás nemzetközi színterévé vált, a katolikus restauráció európai központja lett. 1551-ben létrejött a Collegium Romanum, amely a jezsuiták papnevelő intézete volt. Majd ennek mintájára sorra alakultak a hasonló intézmények, ahová egy-egy ország püspökei elküldhették az arra érdemesnek ítélt diákokat. A hazai főpapjaink által kiválasztottak az 1552-ben alapított római Collegium Germanicumban tanulhattak. Az önálló magyar szemináriumot, a Collegium Hungaricumot 1580-ban egyesítették a Collegium Germanicummal, így jött létre a Collegium Germanicum et Hungaricum papnevelő intézet, amely egy kényszerű bezárást túlélve a mai napig fennáll. 

 

Giuseppe Vasi, S. Apollinare és a Collegio Germanico, 1759. 

 

De nemcsak az Örök Városban nyíltak szemináriumok a tanulni vágyó diákok számára. További intézmények létesültek a 16. század második felében Bécsben, Prágában, Grazban, Braunsbergben és Olmützben, 1583-ban pedig már Kolozsvárott nyithatta meg kapuit az új szeminárium. A római tanulmányok célja az volt, hogy a fiatal egyházi értelmiségiek magas szintű teológiai tanulmányokat folytassanak, jártasak legyenek az európai politika és kultúra kérdéseiben, és a pápai udvarban is ismeretségekkel, kapcsolatokkal rendelkezzenek.

A 17. és a 18 század a római egyetemjárás virágkorának nevezhető Magyarország szempontjából. Az új diákoknak esküt is kellett tenniük, hogy tanulmányaik végeztével hazatérnek, és otthon fogják a szolgálatukat ellátni. A fiatal klerikusok hazatérésük után komoly szerepet játszottak a magyar katolikus egyház és hitélet megújításában, a püspöki székhelyek újjáépítésében, kollégiumok és könyvtárak létesítésében, lelkiségi irodalmi művek kiadásában és terjesztésében. A római pápai és arisztokrata mecenatizmus példáját követték, nagy hangsúlyt fektettek az irodalom és a művészetek támogatására, így a 18. század katolikus művelődésében és iskoláztatásában igen fontos szerepet kapott az olasz modellek átvétele és követése.

Fontos tény, hogy a 18. századi megyéspüspökeink fele Rómában tanult, köztük Barkóczy Ferenc egri püspök, majd esztergomi érsek, aki nyomdákat alapított és írók, költők mecénása volt; Eszterházy Károly, aki impozáns könyvtárat rendezett be Egerben, a tudományok mecénásaként ismert. Római diák volt Patachich Ádám, aki körül élénk zenei és irodalmi élet szerveződött Nagyváradon, majd Kalocsán. A dunántúli egyházmegyék élén álló Szily János, Séllyei Nagy Ignác és Koller Ignác is a Collegium Germanicum et Hungaricum növendékei voltak.

A tehetséges fiatal egyháziak jellemzően négy évig tanultak teológiát Rómában. A kollégium levéltárában található, 18. században keletkezett naplókból és levelekből összetett képet kaphatunk arról, hogyan töltötték a római éveket.

Milyen volt a diákélet, milyen általános szabályok vonatkoztak a növendékekre? Az intézmény működését és a benne folyó nevelést a pápa, illetve a jezsuita vezetés határozta meg; a kollégiumi életet részletesen szabályozták. Egy átlagos tanítási nap rendje a következő volt: ébresztő után imádság, majd tanulás és mise, csak ez után következett a reggeli. Két tanóra után érkezett el az ebéd ideje, majd pihenés, tanulás, nyelvórák, visszavonulás a szobákba, ismét tanulás. A napot a vacsora zárta. Az étkezés egyszerű volt, a kollégium naplóiban, amelyekben hónapokra lebontva számoltak be az eseményekről, külön kiemelték, ha pizzát szolgáltak fel. Ekkor még úgynevezett pizza biancát, fehér pizzát készítettek, ami egyszerű fehér pizzatészta volt néhány feltéttel. A paradicsomot sokáig mérgezőnek hitték, s csak a 18. század vége felé terjedt el mint pizzafeltét. 

A kollégium belső hiearchiájában a rektort a miniszter követte, aki leginkább a külső kapcsolatokért volt felelős. A spirituálisokra a lelki nevelés tartozott, a prefektusok pedig a tanulmányokat, a hétköznapi tevékenységeket ellenőrizték. Egy 18. század közepén keletkezett, a prefektusok részére írt, 37 pontba szedett útmutató még részletesebb betekintést ad a kollégium hétköznapjaiba. A diákok senkit nem hívhattak be a szobájukba vagy az épületbe, ha beszélni szerettek volna valakivel, engedélykérés után röviden a portán tehették meg. Kísérő nélkül nem hagyhatták el az intézményt. Kiemelten figyelniük kellett arra, hogy mindig egyenruhában legyenek, azt ne szennyezzék be esős időben sem. Tilos volt megkérni valakit, hogy bármit vásároljon nekik. A nevelők arra törekedtek, hogy ismerjék a diákok személyes kapcsolatait, tudják, ki kivel barátkozik, és megakadályozzák a túl szoros barátságokat. A tanulók nem tarthattak maguknál kávét, csokoládét, bort és egyéb italokat. Tilos volt a tükör, porpúder, kés, a nem megfelelő tartalmú könyvek és a hangszerek birtoklása, így maga a zenélés, a hangszerjáték sem volt megengedett.

Külön szabályok voltak érvényben az intézeten kívül. Kettes sorban, nem túl gyorsan haladhattak, másokkal nem állhattak szóba, a kijelölt útvonalat kellett követniük, arról nem térhettek le. Csak azokra a helyekre látogathattak el, amelyeket a felsőbb vezetők jóváhagytak, ez a szabadnapokon és a vakáció idején volt lehetséges. Világi színházi és zenés eseményeken tilos volt részt venniük. Az ünnepi alkalmakkor mindig elhagyták a kollégium épületét, ekkor gyakran a Collegium Romanumba, a római központi jezsuita szemináriumba mentek, ahol a tanórákat is hallgatták.

Ilyen szigorú szabályok között élve mit láthattak Rómából, melyek voltak azok a kulturális élmények, amelyek hatására később, magyarországi püspökként a művészetek mecénásaivá váltak? Fennmaradt egy dokumentum, amely részletesen felsorolja, mely palotákat, villákat, kerteket látogathatták a szabadnapok és a vakáció idején. A terjedelmes lista magába foglalja a 18. századi Róma legfontosabb épületeit és művészettörténeti látnivalóit. 

 

Részlet a diákok által látogatható helyek listájából

 

A meglátogatható paloták között vannak a Borghese, Barberini, Colonna, Chigi, Cesarini, Carolis, Conti és Farnese családok reprezentatív székhelyei. A nevelők számára előírás volt, hogy a palazzókban és a villákban tett látogatás során szemmel kell tartaniuk a növendékeket, mert a tágas épületekben könnyen kikerülhetnek a kísérők látóteréből. A leírás alapján erre különösen figyelni kellett a Collegium Romanumhoz közeli Doria Pamphilj-ben, amely az egyik legnagyobb és legpompásabb palota volt. Nem szabadott más-más emeletekre menniük vagy az egyes szobákba betérniük a látogatások alkalmával, többek között azért, mert a római arisztokrácia termeiben számos „világi hívságot” találhattak; a palotákban gyakran kaszinó, valamint biliárd és hasonló játékok is voltak. 

A családok műgyűjtő tagjai értékes művészeti magángyűjteményeket őriztek. Így a diákok a palazzo Doria Pamphilj-ben egy valódi múzeumot is megnézhettek, ezt a palotán belül 1651-ben hozta létre Giovanni Battista Pamphilj, a későbbi X. Ince pápa. 

A felvilágosodás kori gondolkodás hatása több modern értelemben vett múzeum megnyitását eredményezte, amelyek nyitottak a nyilvánosság előtt, és hangsúlyos feladatuk az antik műalkotások védelme, valamint azok tanulmányozásának és megértésének elősegítése. A kollégium diákjai számára nyitva álltak a Capitoliumi Múzeumok, amelyeket XII. Kelemen pápa nyitott meg a nyilvánosság előtt. A 18. század második felében a pápai gyűjtemények óriási mértékben bővültek mind a Rómában és Lazióban végzett ásatások, mind pedig a gyűjtők és az régiségkereskedők adományai következtében. Ennek köszönhetően jött létre a XIV. Kelemen alapította Museo Clementino a Vatikánban, amely főként antik szobrokat gyűjtött egybe és szintén látogathatóként volt megjelölve a diákok számára.

Az engedélyezett műgyűjtemények között van a Museo Zelada, amely Francesco Saveria de Zelanda bíboros kollekciója; a Pantheon közelében található Galleria Giustiniani, amelyet Vincenzo Giustiniani hozott létre a család palotájában. A mintegy 1600 elemből álló gyűjtemény Giorgione, Tiziano, Rafaello és Caravaggio festményeit és szobrait őrizte. Látogathatták a diákok a római Francia Akadémiát (Accademia Francese) is, amelynek székhelye 1725-től a via del Corsón található palazzo Manciniben volt, s olyan neves művészeket látott vendégül, mint Boucher, Subleyras, Fragonard, David, Robert és Houdo.

 

Palazzo Mancini, Roma. Acquaforte di Giovanni Battista Piranesi, 1752.

 

A Castel San’ Angelót évente egyszer látogathatták, a Palazzo Montecitoriót is ritkán, mivel ott ülésezett a bíróság. A római kertek sem maradhattak ki a látnivalók közül, a palazzók kertjein kívül a vatikáni kertek jelentették számukra a legnagyobb látványosságot. Ismerték a Máltai Lovagrend villáját és kertjét is, amely az Aventinuson található. Egyetlen kutat emeltek ki a látogatható helyek listáján, ez a Fontana dell’Acqua Acetosa, amely gyógyító vizéről volt ismert, azonban a 18. századra már vesztett minőségéből.

 

Giuseppe Vasi, Az Aventinus látképe a Máltai Lovagrend épületével, 18. század

 

A tanulók a templomokba is szabadon bemehettek. Csak alkalmanként engedélyezték a S. Agnese fuori le mura és S. Paolo fuori le mura templomai látogatását, mivel távolabb voltak a város központjától. A Rómába érkező zarándokok jó része már a 16. században kialakult úgynevezett „hét bazilika zarándoklatot” járta és járja ma is végig. A kollégium külföldi diákjainak volt csak engedélyezett a részvétel ezen a zarándoklaton, ők a San Lorenzo fuori le mura bazilikát is megnézhették. Róma négy bazilikájának meglátogatása egy közös kirándulás keretében kedvelt program volt a kollégisták számára. 

A kollégium naplóiba egy másik kirándulást is gyakran bejegyeztek. A Rómától mindössze 22 km-re található Frascatiba többször ellátogattak a diákok a vakációk idején. A 16. századtól kezdve a pápák és a nemes római családok növekvő megbecsülésének köszönhetően Frascati jelentős városi és kulturális impulzust kapott. A fennmaradt útinaplókban is gyakran szerepel, a 18–19. században kihagyhatatlanná vált a Grand Tour minden jeles utazója, köztük Goethe és Stendhal számára. A város büszkesége elegáns és impozáns villái, nyaralók, amelyek a római arisztokrácia családjaihoz és a pápai udvar képviselőihez tartoztak.

 

Gaspar van Wittel, Frascati látképe az Aldobrandini villával, 1736.

 

Róma nevezetességeinek meglátogatásán túl a kollégiumi diákélet részét képezte minden év februárjában a karneváli időszak. A kollégium naplóiból kiderül, hogy a színház a 18. századi diákok kedvelt szórakozásai közé tartozott. Mint minden jezsuita vezetés alatt álló oktatási intézményben, úgy a Collegium Germanicum et Hungaricumban is a nevelés fontos fórumát jelentette az iskolai színjátszás. Leginkább a karnevál idején adtak elő színdarabot a kollégiumban, amelyet megelőzött a királyválasztás. Ez azt jelentette, hogy a diákok a farsang idejére királyt választottak maguk közül, aki ez idő alatt kiváltságokat élvezett. A kollégiumban előadott iskoladrámákról sajnos keveset tudunk, a művek címét csak szórványosan jegyezték fel. Az intézmény levéltárában azonban több kéziratos és nyomtatott drámaszöveg fennmaradt, amelyet ott adtak elő. A legtöbb a 18. század második felében keletkezett, római jezsuita szerző műve vagy Metastasio-átdolgozás.

 

A kollégiumban előadott színdarab címlapja, 1769.

 

A 18. század közepén az egyházi iskolák színpadain, oktatási céllal előadott darabokon kívül csak néhány főúri család kastélyában játszottak színdarabokat Magyarországon. Az előadások nagy része latin nyelvű volt. A magyarországi püspökök nagyszabású, kidolgozott színdarabokkal először Rómában találkozhattak. 

Egy fennmaradt, 18. századi tanterv alapján a diákoknak átadott tudásanyag is felvázolható. A fizika, metafizika és teológia tárgyak szerepeltek a legnagyobb súllyal a képzésben. Ezek a 45 perces tanórák minden nap váltották egymást, majd szombatonként volt lehetőség az anyag átnézésére, ismétlésére a tanárok vezetésével. A tanrendben előkelő helyet foglalt el a természettudományos képzés, amely a matematikaoktatás keretein belül folyt, ebbe tartozott a geometria és az asztronómia is. A héber és a görög nyelv tanulására a szabad órákban volt lehetőség, a fizika és a teológia tantárgyak tanárai tartották ezeket a leckéket jellemzően 22 óra és éjfél között, azoknak, akik igényt tartottak rá. Az ünnepnapokon kívül csak szeptemberben nem volt tanítás, de szeptember végén tartották az előző tanévre vonatkozó vizsgákat. 

A kollégiumnak volt saját könyvtára is, amelyet a növendékek meghatározott napokon használhattak. A könyvek elsősorban az ismeretek bővítéséhez, a tanulmányokhoz nyújtottak segítséget, de a tanrenden kívüli olvasmányokat is találhattak a diákok a történelem, irodalom, orvostudomány témaköreiből. A gyűjtemény mintául szolgálhatott a végzett papokként hazatérők és ott könyvtárat alapítók számára. Az egykori római diákok által alapított könyvtárak állományának jelentős része olasz nyelvű, vagy olasz szerzők műve; sok könyvet Rómából hozhattak magukkal. Sokáig meghatározó volt ugyanis egy-egy ember életében az a könyvanyag, amelyet felsőfokú tanulmányai idején olvasott, illetve az a kisebb-nagyobb könyvgyűjtemény, amelyet ugyanezen időszakban gyűjtött össze magának. 

A diákok részt vehettek idősebb társaik téziseinek nyilvános disputáján és a doktoravatáson, amelyeket jellemzően a Collegium Romanumban és a Collegium Germanicum et Hungaricum mellett található Sant’ Apollinare-templomban tartottak. A befolyásos családból származó diákok szertartásán énekesek, zenekar is szerepelt, a vendégek között több bíboros is jelen volt. Azonban a doktori védés nagy pompa nélkül is költséges volt. Az egykori diákok levelezésében több olyan esetet találunk, amikor a diák az esztergomi érsektől, vagy másik befolyásos főpaptól kéri, hogy állja a nyilvános vita költségét. Például Zerdahelyi Gábor, aki 1761–1765 között volt római diák, Barkóczy Ferenc érsekhez fordult anyagi segítségért. Ehhez az esethez kapcsolódik egy 1764. július 10-én kelt levél, amelyet Thomas de Burgo, a Collegium Germanicum et Hungaricum prefektusa címzett Barkóczynak. Ebben Zerdahelyi iskolai előmeneteléről ad számot: Zerdahelyi a teológiát különös gonddal és buzgalommal tanulja, így szerinte megérdemli Barkóczy támogatását. Miután az érsek fedezte a költségeket, Zerdahelyi hálája jeléül neki ajánlotta megvédendő téziseit.

Az egykori római diákok, akik később magas egyházi pozíciót töltöttek be Magyarországon, jellemzően hazatértük után is tartották a kapcsolatot a kollégiummal. Barkóczy Ferenc például nemcsak diákokat ajánlott be az intézménybe és támogatta őket, hanem római hívei tájékóztatták őt a kollégiumot érintő hírekről. Guerieri Bonfigli római jezsuita egy 1748-ben írt levelében a kollégium történetének egy fontos eseményéről, a felújított Sant’ Apollinare-templom felszenteléséről számol be Barkóczynak. 

A hazatért főpapok többsége előkelő helyet foglalt el a hazai egyházi életben és erős kulturális befolyással bírt környezetére. Nagy számban találjuk meg köztük az újonnan alakult egyházmegyék vezetőit. Egyházkormányzóként mindannyian maradandót alkottak; újjászerveztek, építkeztek – a trentói zsinat szellemében egyházi reformokat hajtottak végre, könyvtárakat alapítottak. A társadalmi élet meghatározó alakjai, a kultúra és a művészet mecénásai voltak.

 

Patachich Ádám érsek 1780-ban készült barokk olvasóterme

 

Az egykori római diákok nemcsak egyházi szerzőket támogattak, hanem világi írók, költők működését és műveinek kiadását is segítették. Szerepet vállaltak a soknyelvű irodalmi közeg magyar nyelvűvé válásában: a legtöbb püspöki székhelyen nyomda is létesült, ahol a század közepe felé egyre nőtt a magyar nyelven kiadott művek száma. Mint a nyelv fejlesztésének eszköze, a fordításirodalom nagy jelentőségre tett szert a 18. század folyamán. A fordítások támogatói között nagy számmal szerepelnek a Rómában tanult főpapok. Az irodalom művelésének számos szerepvállalójával kapcsolatban voltak: hírlapalapítókkal, arisztokrata költőkkel, egyházi és világi pályán működő szerzőkkel, alkalmi költőkkel, nyomdászokkal és könyvkereskedőkkel. Itt csak néhány olyan irodalomtörténeti példát sorolok fel, amely rávilágít az itáliai hatás mértékére a magyar irodalmi életben: Faludi Ferenc római évei alatt kezdett el irodalmi művek fordításával foglalkozni. Munkáit később Révai Miklós adta ki a szintén Rómában tanult Szily János püspök támogatásával. Constantinus Porphirogenitus című, olasz minták alapján írt drámáját 1754-ben bemutatták Egerben, a szintén egykori római diák Barkóczy Ferenc püspök tiszteletére. Orczy Lőrincet, akinek verseit Révai Miklós adta ki, Barkóczy püspök ösztönözte az írásra, később verseskötetét a püspök emlékének ajánlja.

 

Az írás a Collegium Germanicum et Hungaricum levéltárában található források és a következő szakirodalom alapján készült:

Antal Beatrix. „Giambattista Guerrieri S. J. a Collegium Germanicum et Hungaricum rektorának levelei gróf Eszterházy Károly püspökhöz”. Lymbus. Magyarságtudományi forrásközlemények (2005): 129–139.

Bitskey István. Hungariából Rómába. A római Collegium Germanicum Hungaricum és a magyarországi barokk művelődés.Budapest: Nemzeti Tankönykiadó, 1996.

Dóbék Ágnes. „Levelek Rómából – Adalékok Barkóczy Ferenc és a Collegium Germanicum Hungaricum kapcsolatának történetéhez”. In Lelkiség és irodalom: Tanulmányok Szelestei N. László tiszteletére, szerk. Bajáki Rita, Báthory Orsolya, Bogár Judit, Déri Eszter, Kónya Franciska, Maczák Ibolya és Szádoczki Vera, 144–147. Budapest: MTA–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport, 2017.

Száraz Orsolya. Catalogus librorum Bibliothecae Collegii Germanici et Hungarici Romae. Adattár XVI­–XVIII. századi szellemi mozgalmak történetéhez 17/3. Budapest–Eger: MTA Könyvtár és Információs Központ–Eszterházy Károly Főiskola, 2015.

 

                                                Dóbék Ágnes

 

„Futottak tébolyodott zavarban az utcákon végig szótlanul; egy-egy futó némber hurcolt maga után kezénél fogva valami elkapott gyermeket, kit tán fiának vélt, véres fejű ősz emberek tántorogtak erőszakosan kapaszkodva izmosabb férfiak ruháiba; perc múlva megint vissza azon az utcán ugyanazon alakok, a gyermeket hurcoló nők, a véres ősz emberek, a lihegő férfiak. A várost mindkét oldalról víz fogja körül, nincs hová menekülni.” (Jókai Mór: Az elátkozott család, 1858)

A természeti katasztrófák, a nyomukban járó emberi szenvedések mindig jó nyersanyagot szolgáltattak az irodalom számára. Ma is folyamatosan az árvizek, erdőtüzek, földrengések után keletkezett látványos képekkel telik meg a média, amelyek a szörnyűséget művészetként adják el, meghökkentő céllal ugyan, de mégis a látványra koncentrálnak. Jókai Mór idézését is folytathatjuk, egyelőre csak annak érzékeltetésére, hogyan eufemizálódik az egykori katasztrófa irodalommá:

„Másodszor újra hallatszott a futó hömpölygő dördülés a föld alatt, amint morogva gördült végig és mindig közelebb, mintha feljebb jönne. Messziről lehete látni a rém közeledését; amerre elhaladt, az élőfák meghajták előtte fejeiket, jobbra-balra a földet csókolva sudaraikkal, s mikor a város alá ért, a futó népek elestek taszítása miatt: aki állva maradt, azt lábnyi magasra hányta fel a rejtelmes erőszak, s ismét ment tovább hömpölyögve, zuhogva, az élőfák jobbra-balra hajlongtak útjában, kivált azok a hosszú sor jegenyék ott a füzes sziget partján mint bókoltak előtte egész a fekete víz színéig, mely oly ijedten látszott hullámzani előttük.” (Jókai Mór: Az elátkozott család, 1858)

 

Karl Friedel: Komarom, 1763; Forrás: Wikipedia

 

Jókai nem volt szemtanúja annak az eseménynek, amivel regényét indítja. Komáromi származásúként viszont abban a hagyományban nőtt fel, mely szerint az 1763-as földrengés és az azt követő utórezgések elpusztították a város építészeti örökségét, halottak és sebesültek maradtak nyomában, rettegés lett úrrá az embereken, de ezen felülkerekedve újjáépítették a várost ugyanazon a helyen, amit a pusztító természet elvett/visszavett az emberektől. 

Mit tudunk rekonstruálni a földrengésből? A modern államapparátus kidolgozásának kezdetén vagyunk, a Mária Terézia-féle hivatali reformok következtében részletes kárfelmérés készült, így a városban és a környező falvakban keletkezett károkról egyházi, polgári és hatósági leírások is rendelkezésünkre állnak. Az 1763. június 28-án, reggeli 5 és 6 óra közötti földrengés a mai Magyarország területén bekövetkezett legnagyobb erősségű földmozgás volt, amelyet a Richter-skála szerint 6.3-asra becsülnek, s ami azóta is foglalkoztatja a tudósokat. Az ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék és a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont (MTA Kiváló Kutatóhely) munkatársai például nemrégiben arra derítettek fényt, hogy a földrengés középpontja a komáromi vártól keletre-északkeletre lehetett, a Duna északi partján (a mai Szlovákia területén).  

A felvilágosodás racionalitása, a világ megismerhetőségébe vetett hit ekkoriban kezdett általánossá válni. Például egy katasztrófa után is számszerűsíteni kívánták a károkat, hogy az elborzadás a számok hatására megalapozott legyen. Annak ellenére, hogy a földrengés a Péter–Pál-napi vásár hajnalán történt, így a helyi lakosokon kívül a városban tartózkodtak a vásárra érkezők is, az emberveszteség aránya mérsékelt. A korabeli források 63 halálos áldozatról, 102 sebesültről számolnak be, ez a viszonylag kis szám leginkább a korabeli építészeti eljárásoknak köszönhető. A fűzfaágakból készült tapasztott házak nem nyomták agyon azokat sem, akik esetleg nem tudtak elég gyorsan kimenekülni. Borovszky Samu a Magyarország vármegyéit bemutató sorozatában felsorolja azokat a legfontosabb épületeket, amelyek összedőltek vagy olyan károkat szenvedtek, hogy csak újjáépítve lehetett újra használatba venni őket. Hét templom tornyai ledőltek, például a jezsuiták új templomának tornyai, a Szent János-plébániatemplom tornya, amelyik a szentély boltozatát is átszakította, maga alá temetve az ott miséző Venczel János jezsuita papot, aki csodával határos módon életben maradt. A ferences rendiek templomának beszakadt bolthajtása is több embert maga alá temetett, a szerzetesek kolostorainak falai megrepedeztek és lakhatlanná váltak, az épülőfélben levő városi kórház megrepedt, de használhatatlanná vált a Szent Anna- és József-ápolóház is. A városház tornya a piactérre dőlt, ott több, a térre menekülő embert agyonütött. A terület ezután is szeizmikusan aktív maradt, többször voltak földrengések az 1850-es évekig. A legnagyobb az 1783-as, amikor további 500 ház vált romhalmazzá, és tönkrementek a vár megmaradt épületei is. Ezután a városi tanács a zenés mulatságokat betiltotta egy évre mind a nyilvános helyeken, mind pedig a magánházaknál. Sokáig meghúzták délután három órakor a Szent András-templom nagy harangját. Péter és Pál nap utáni vasárnap fogadalmi körmentetet tartottak, s a város minden felekezete a templomaiban könyörgött a földrengéseket rájuk küldő haragjának engeszteléséért. 

A komáromi földrengést feldolgozó, a 18–19. századi irodalmi alkotások olvasásával nem az a célunk, hogy rekonstruáljuk a katasztrófát. Inkább az ahhoz köthető mentális és kulturális megnyilvánulások, azaz a komáromi földrengés ismeretelméleti vonatkozásai lesznek érdekesek. Ha a mai természeti katasztrófákat és azok médiareprezentációját tekintjük, akkor ezek bekövetkeztét leggyakrabban az éghajlatváltozással hozzák összefüggésbe, és a klímakatasztrófa előjeleként értelmezik. A leírás, az episztemológiai magyarázat már a 18. században is fontossá vált, mivel a korszak tudósai a megértés révén láthatták elkerülhetőnek a további szörnyűségeket. Emiatt a komáromi földrengés kiemelt szerephez jutott a tudománytörténetben is. A történészek közül Kaprinai István (1714–1786) és Kolinovics Gábriel (1698–1770) értekezései kéziratban maradtak. Grossinger Jánosnak (1728–1803) viszont, aki az 1783-as földrengéskor már komáromi lelkész volt, Győrben megjelent egy latin nyelvű munkája Dissertatio de terrae motibus regni Hungariae, excerpta ex universa historia physica regni hujus címmel, mellékletben pedig az Elegia de nuperrimo terrae motu Comaromii 1783. Ebben nemcsak a komáromi rengéseket szonosítja, hanem további 24 földmozgást is, több korábbi kiadványból. A tudományos értekezések sorát Holéczy Mihály 1824-ben a Tudományos Gyűjteményben megjelent, Komáromi Földindulások című tanulmánya folytatja. Mindezekben a szövegekben az a közös, hogy tudományos magyarázatot keresnek, ezzel pedig elindítói a magyarországi földrengés-kutatásoknak is. 

 

Karl Friedel:Komarom, 1763; Forrás: Wikipedia

 

A felvilágosodás népművelő törekvései ellenére azt kell látnunk, hogy a korabeli közember nem a tudományos magyarázatoknak hitt, hanem saját maga keresett válaszokat a rendelkezésére álló műveltséganyag segítségével. Miért velük, miért akkor és miféle korábbi bűnök büntetéseként történik a katasztrófa? A válaszadásban a korabeli embereket – műveltségi szintjüknek megfelelően – három kulturális kódrendszer segíti, ebbe a három hagyományba illeszthetők azok az irodalmi művek is, amelyek a korban keletkeznek. A legtöbb korabeli ember számára a vallásos gondolkodás, a keresztény istenhit képezte azt a biztos bázist, ahonnan gondolatai indultak, ebben keresett magyarázatot az őt ért evilági csapásokra. A zsidó–keresztény kultúrában pedig igen egyszerű a magyarázat: a földrengés, a természeti csapások Isten büntetései a bűnök elszaporodása miatt. A Bibliában is számos példa van rá, az Újszövetségben legismertebb a Jézus halálakor vagy a Pál apostol Filippiben történő bebörtönzésekor bekövetkezett földrengés. Ennek irodalomtörténeti szempontból is érdekes példája Kollarics Joakim (1720–1782) pálos szerzetes Keresztény-világi intések című, Pesten 1766-ban megjelent munkájának Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmének formájára megírt verses elöljáró beszéde, amelyben a földrengés eseményeit bűn–büntetés logikájára építve bibliai párhuzamok segítségével mutatja be. Ebben az esetben nem a leírást magát, hanem az azt megelőző állapot bemutatását idézzük, mindezek elvesztése késztette Istent büntető angyala elküldésére, a büntetés pedig mindaddig tart, amíg a magyarok vissza nem találnak az erkölcshöz (amihez segítséget éppen Kollarics könyve kínál):

Magyarnak virtusa volt erős vitézség, 

Summáson kimondom, a szép egyenesség, 

Állhatatosság, egyszívű szép egyesség, 

Tisztaság, hideg vér, nagyság, nem pipesség. 

Szerették másodszor ök az igazságot, 

Gyűlöltek ellenben minden hamisságot, 

Kétszínkedést főképp és a bujaságot, 

Bűnte[t]len sem hagytak semmi gonoszságot. 

Harmadik virtusa volt szemérmetesség. 

Koros leányban is megvolt a szüzesség. 

Tiszta társaságot szerető kegyesség, 

Nem is lelt rossz példát könnyen a tisztesség [...]

Hasonló alapállásból indul Stefan Korbel, a bakonycsernyei iskola rektorának Visszatekintő elmélkedés az iszonyatos földrengésről című 1763-as, eredetileg szlovák nyelvű költeménye is, amely biblikus példázatokkal von párhuzamot a szenvedések között, amikor a bűnhődések jogosságáról értekezik.

Ebben a diskurzusban nem világos, hogy miért éppen Komáromnak kell megbűnhődnie a magyarság elfajzását. A magyarázat protestáns oldalról érkezhet, hiszen számos vétke van Komárom városának a protestánsokkal szemben. A fenti leírásban is láthattuk, hogy kizárólag katolikus templomok sérülnek a földrengés idején, aminek egyszerű a magyarázata: református vagy evangélikus temploma nem volt a városnak. A 17. században leromboltatták az általuk használt templomot, parókiát és iskolát. Lelkészeiket elűzték, a tőlük elvett ingatlanok jezsuita vagy ferences kézre kerültek. Imre Mihály Szőnyi Benjáminnak tulajdonítja a Sion Siralma című száz strófás verset, melyet a protestáns mártirológia egyik mintadarabjának is tekinthetnénk. Van egy olyan, a vershez köthető kéziratcsoport, amely a versek mellé illesztett jegyzetekkel hívja fel a figyelmet a protestánsokat ért igazságtalanságokra, s a komáromi földrengést is ezzel magyarázzák. Szinnyei József is megemlékszik a komáromi földrengésről írt értekezésében arról, hogy a földrengés után a reformátusok deszkaházakban könyörögtek: 

„A protestánsok ez időben számosan léteztek úgyan a városban, de templom és prédikátor nélkül, földrengéskor azonban két deszkahajlékot építettek, s abban énekeltek, imádkoztak és könyörögtek a lábok alatt dühösködő ítélet megszüntetéseért, nem tovább hat hétnél, mert attól eltiltattak.” (A rév-komáromi földrengésekről Emlékeztetésül az első földrengés 100-ik évfordulójára) 

A protestáns kézirat pedig egyenesen a katolikusok dölyfössége és elnyomó hatalma következményeként láttatja a földrengést: 

„Ebben a föld indulásban a’ Papista valogatott köbül rakott Templomot az Isten itilleti öszve rontotta. A Komáromi Pápisták a’ Reformátusoktól tsinált deszka Hajlékot széllyel hányták, de a’ Kunyhó el bontas utanis ismét nagy föld indulás lett. Nem azért vólt hát az első is, hogy az Reformátusok Deszka hajlékot tsináltak, a’mint a’ Pápisták mondották.”

A katolikus–református ellentétre, az abból származó konfliktusokra épül Jókai Mór korábban már idézett, Az elátkozott család című regénye is. Főszereplőjét, Malárdy Ferencet, aki saját kezűleg lát neki a protestánsok deszkaháza lerombolásának, utoléri végzete, s a reformátusok átka családtagjait is veszélybe sodorja. A városnak pedig rengésekkel kell emlékeznie az átokszóra, sőt pokoljárásának nem lehet addig vége, amíg a Malárdy család ivadéka él benne: 

„Te pedig, siralmak városa, emlékezzél meg azon napra, melyben e nehéz szó kimondatott, és reszkessenek a te falaid, valahányszor egy új élő születik annak ivadékaiból, és meg ne nyugodjanak a te fundamentumaid mindaddig, amíg egy élő lesz annak családjából, aki a legelső csapást ezen ház ellen merészli tenni!… Én uram, zárd be a te egednek felhői közé ezen szavaimat, és el ne felejtkezzél róluk… Úgy legyen!”

II. József császár uralkodása idején rendeződni látszott a protestánsok sorsa. Első prédikátoruknak az irodalomtörténeti szempontból is jelentős szerepet játszó Péczeli Józsefet (1750–1792) hívták meg, aki 1783-tól foglalta el állását. Ekkor a templom építése is elkezdődhetett, ami 1788-ra készült el.

Az isteni büntetés toposzával indítaná a komáromi földrengés leírását Fábián Julianna (1766–1810) komáromi költőnő is, aki költői kiteljesedése céljából fordul Gvadányi József grófhoz (1725–1801), aki mentorként szívesen egyengette a 18. századi költőnők pályáját. Fábián Juliannával azonban nehezen boldogult, mert a komáromi varrónő folyamatosan ellenáll annak, hogy saját életét tegye meg költészete tárgyául. Gvadányi ezt hamar érzékeli, és más jellegű feladatot ír elő számára: tények és az átélés látszatát keltve kell beszámolnia az 1763-as komáromi földrengésről. A témaváltás annak is köszönhető, hogy Gvadányi ekkor már közönségnek szánt irodalomként tekint kettejük levelezésére, a mentorszerep dicsőségét a látható és a közönség által szívesen olvasott eredmény biztosítja: 

„hogy én tőle ezen szörnyű veszedelemnek leírását kívántam, egyedül azon okbúl cselekedtem, hogy a közöttünk való levelezés igen meddő ne légyen, mert ha csak complementírozásbúl állana, a közönség előtt nemhogy kedves lenne, de még annak olvasása únalmat okozván, csak elvettetne. [...] Második okom pedig az-is vala, hogy mivel még eztet (jól-lehet siralmas vala) senki le-nem írta, ezen Asszonyságnak adattasson azon ditsőség, hogy a’ késő Magyar jövendőségnek ő adta vólna által.” 

– Így ír Gvadányi, mintha megfeledkezne a korábbi irodalmi ábrázolásokról.

A vers szerint Fábián Julianna egykori túlélőkhöz, szemtanúkhoz fordul, s a már ismert toposzok alapján kezdi el a szörnyűség bemutatását:

Úgy festem e’ dolgot mint másoktól vettem,

            A’ miként lehetett, olly rendbe-is tettem

Midőn ezer hét száz hatvan harmadikban,

            Írtak Rák havában huszon nyóltzadikban,

A’ Nagy Úr akarván e’ várost fújtólni,

            Hogy tanítsa roszrúl a’ jóra hajolni;

Keserű poharát ezen helyre mérte,

            Mellybül innya kellett, mert sokakat érte.

Mindnyájan képzelték jelen az ítélet,

            Vége a’ világban, el-múlik az élet.

Jött pedig ez reggel, hat ’s hét óra között,

            Vélték a’ természet bús gyászba öltözött;

Mert fényességébül a’ nap-kivetkezett,

            Vastag borúlással setétség érkezett.

Menydörgés, és zörgés, más nem-is hallatott,

            Mi dolog ez? errül senki sem tudhatott.

(Gvadányi József: Verses levelezés, a melyet folytatott […] nemes Fábián Juliannával, nemes Bédi János élete párjával, melybe több nyájas dolgok mellett, Komárom városába történt siralmas földindulás is leirattatott, és a versekbe gyönyörködők kedvekért kiadattatott. Pozsony, 1798.)

Az első részlet elküldése után Gvadányi azt javasolja Fábián Juliannának, hogy a koncepcióját változtassa meg, vagyis ne Isten bosszújaként tárgyalja a földrengést, hanem csupán a természeti elemek rossz kombinációjaként. Főleg azért kell módosítani, hogy Komárom lakossága ne tűnjön erkölcsileg romlottnak. Gvadányi azonban más mintákat is megnevez, s bennük azt a két másik hagyományt fedezhetjük fel, amelyek meghatározták a korszak gondolkodását: 

Ezeket-is, hogy te le-írod, ígéred,

            Hidd! ezért Hazánkba nagy nevedet éred.

De ne véld; e’ várost Isten ostorozni

            Kívánta; ’s a’ népet jobb életre hozni.

Sodomát, Gomorát igaz hogy büntette,

            Lakosival edgyütt tüzzel emésztette.

A’ Komáromi nép nem vólt még olly gonosz,

            Olly feslett életű mint azok, ’s ollyan rosz.

Természet dolgának ezt lenni ítélem,

            Nép büntetésének éppen nem-is vélem.

Én Herculánumot, és ezzel Pompéjit,

            Példáúl tészem-ki, Lysabonát-is itt.

 

A lisszaboni földrengés. Ismeretlen szerző: The Earthquake Engineering Online Archive – Jan Kozak Collection: KZ128

 

A megkerülhetetlen referencia tehát az 1755-ös lisszaboni földmozgás, amely a teljes korabeli Európa megrendüléséhez vezetett. A hasonlóság abban áll, hogy miután Lisszabonban is a templomok szenvedték a legnagyobb károkat és a halottak között legtöbben olyanok voltak, akik Mindenszentek ünnepe miatt gyűltek össze imádkozni. A szórakozónegyed viszonylag épen átvészelte a földrengést, majd a nyomában járó szökőárat és tűzeseteket, így többé nem lehetett ezeket a katasztrófákat Isten büntetéseként kezelni. Nem akármilyen hagyomány követésére biztatja tehát Gvadányi a kezdő költőnőt, hiszen a lisszaboni katasztrófát maga Voltaire írja meg Poème sur le Désastre de Lisbonne, vagyis Költemény a lisszaboni katasztrófáról című költeményében. Ennek előszavában fejti ki először nézeteit a „fizikai rossz” természetéről és az erre vonatkozó filozófiákról, szembeszáll az isteni gondviseléssel és az emberi optimizmus elvével. Voltaire-rel nagy ellenfele, Rousseau száll vitába, aki kifejti, hogy még mindig minden jobb a fizikai világban, az időnkénti földlökések ellenére is, mint társadalmi világunkban, állandó erkölcsi megrázkódtatásoknak kitéve. Rousseau az emberi mértéktelenséget vádolja; véleménye szerint a magas épületek, a fényűző építkezés miatt volt olyan tetemes az anyagi veszteség Lisszabonban – egy sivatagban még halálos áldozata sem lenne egy földrengésnek, hiszen nincs mi agyonnyomja az embert.

Ezt a nézőpontot szeretné Gvadányi is erősíteni Fábián Julianna elbeszélésében, időnként némileg erőszakosan irányítva a mondanivalót:

Nem tsudállom; a’ kik étszaka így jártak,

            Mert aludván, veszélyt magokra nem vártak.

Dörgés közt rémülve setétbe szaladtak,

            Nem tsuda; ha düllő fal alá akadtak.

De nappal láthatták a’ házak omlását,

            Más felé vehette ki-ki a’ futását.

Futásával éltét, mért hát nem mentette?

            A’ halál tőrébe magát mért ejtette?

Talán tsak vagyonát oda hagyni szánta,

            És azt ki-hordani házábúl kívánta?

Mert míg dörgött, széltűl, épület nem bomlott,

            Maga vólt hát oka, kire kár háromlott.

Éppen a vagyontalanság, a stabil lakóépületek hiánya az oka annak, hogy a komáromi cigányság emberi veszteségek nélkül vészeli túl a földrengést. Fábián Julianna ugyancsak egy szemtanú „agg more”, Kantárosi Gazsi szavait közvetíti, aki szerint mindent hátrahagyva futottak, amikor a templomok és épületek omlását látták:

Láttuk a’ Templomok és házak mint húlnak,

            Véltük más nyíláson ki-jöttek, ’s már dúlnak.

Meg-kábúlt az eszünk, ’s vajdástól szaladtunk,

            A’ vólt jó, hogy a’ föld meg-nem nyílt alattunk:

Mert túl estünk vólna a’ más világon-is,

            Hol az Oriások laknak még azon-is.

Azért sok Somogyba ment, sok Muraközbe,

            Sok nem messze futott, mene Tsallóközbe.

Sok itt sem maradt-meg, szaladt a’ Bakonyba,

            Lakásomat vettem én Lögér Patonyba.

E’ veszély meg-szünvén vissza jöttünk megint,

            Tán már nem szenvedtünk illyen átkozott kint.

Gvadányi nem csak azt határozza meg, hogy mit írjon meg Fábián Julianna, hanem azt is, hogy hogyan. A verselési szabályokat éppen csak tanulgató költőnő visszafogott képiséggel mutatja be a katasztrófát, amivel valójában az iskolai költészet hagyományához nyúl vissza (példaként tekinthetünk Csokonai Vitéz Mihály A Föld Indulás című versére). Ezeket a sorokat találja Gvadányi túl enyhének:

Azomba hogy Phaebus tüzes szekerével

            Fel-jött; emelkedvén ragyogó fénnyével,

Mutatta mi hozzánk békesség kegyelmét,

            Vártuk-is adandó kívánt segedelmét;

De jaj! óh fájdalom, füstbe ment reményünk,

            Reng a’ föld, és újra dül sok ház, ’s kéményünk.

Tsak szörnyü ropogás, ’s tsattanás hallatik,

            Épületek pora tornyozni láttatik.

A’ kö követ ütvén, tüz szikrák szóródtak,

            Más hellyeken földbül víz habok tolódtak.

Ő ugyanis vért, áldozatokat, emberi szenvedést kíván látni és láttatni a költészet révén: 

Mintha látnám soknak mint tsüg-ki a’ béle,

Kinek hasát mettzé a’ köveknek éle.

Gvadányi azt kívánta, hogy mentoráltja verse indítsa meg olvasóit, azok sírjanak a komáromiak szenvedéséről olvasván, de morális tartalmakat már nem rendel a szöveghez. 

Ez az eltávolító gesztus érzékelhető utolsó példánkban is. Az egykor a komáromi gimnáziumban oktató Baróti Szabó Dávid (1739–1819) jezsuita tanár A’ Komáromi Főld Indúlásról című verse az 1777-es, Új Mértékre Vett Külömb' Verseknek Három Könyvei című kötetben jelent meg, tehát mintegy verstani mintaként. 

 

Baróti Szabó Dávid (1739–1819) Forrás: Wikipedia

 

Ő a történetet mitológiai keretbe helyezi, mozgósítja a görög–római hagyományt, amitől szintén nem idegen a földrengések magyarázata, istenének Poszeidónt tekintik. Baróti Szabónál a Hold istenasszonya, „Tzinthia” szövetkezik Neptunusszal és Vulkanusszal, a különböző elemek isteneivel és azért áll bosszút Komárom városán, amiért kegyeltjeit, a törököket oly csúfosan megverték. Az istenek haragjának a Magyar Márs városa, Komárom nem tud ellenállni:

Sok gyöngyörű város, falu messze vidékre: Komárom,

Mellyet el ért főképp az erő, szép városa pusztúl:

Rázódik fel, alá, jobb, balra, potyog le falakról

A’ vakolás: kövek a’ kőtöl el bomlanak; ismég

Egybe tsatoltatnak kis üdőre: megintlen az újúllt

Mozdúlások után meg feslenek, húllnak amarra,

’s erre. Ki megy helyből, a’ fondámentomot hagyja

A’ kő fal: szakad a’ bót hajtás, esni gerendák

Kezdenek: a’ szarufák nyögnek, tsikorognak. Enyészik

A’ fedelet, sendely, ’s tserepek pattognak a’ létzről.

Már nem látok egész házat. Valamerre tekéntek,

Ringy rongynál más nintsen egyébb: épület akár nagy;

Légyen akár kisded: szebbnél szebb légyen; akár rút:

Válogatás nintsen köztök, nints semmi tekéntet.

A korabeli irodalmi ábrázolások tehát a görög–római mitológiához, a zsidó–keresztény hagyományhoz vagy a lisszaboni földrengés következtében létrejött irodalmi–filozófiai hagyományhoz nyúlnak akkor, amikor magyarázatot keresnek a természeti csapásra. A megoldás minden esetben a továbblépés, az újjáépítés, a kiengesztelés, az egymás közötti megbékélés. Így válhat a korszak irodalmában egy-egy katasztrófa sújtotta terület az emberi magatartásformák szimbólumává.

Biró Annamária, irodalomtörténész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének oktatója. 

 

https://www.youtube.com/watch?v=iIEt1GybTGY

Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza – ez kétségkívül Fazekas legismertebb verssora, nem mellesleg tökéletes hexameter. Népi regiszter és antik versforma. Előadásában Vaderna Gábor előbb bemutatja, hogy miként értelmezte Fazekas költői teljesítményét eddig az irodalomtörténet, majd egy új értelmezési lehetőséget ismertet. Érvelése szerint Fazekas töredékben fennmaradt életművéből egy társadalmi program körvonalazódik. Eszerint a költészet feladata nem az, hogy a népi kultúrát felemelje egy arisztokratikus regiszterbe, hanem Fazekas lírája hol így, hol úgy szólal meg, s ezzel költészetének célja az, hogy egyszerre szólítson meg különböző társadalmi státuszú, különböző műveltségű olvasókat.

Az előadás 2020. november 27-én a Kutatók éjszakáján hangzott el.

Ha lehetőségünk adódna visszatérni a 18. század végi Magyarországra, s egy dunántúli köznemesi lak udvarára betoppanva megpillantanánk egy vöröses hajú fiúcskát, aki csirkékkel és galambfiókákkal játszik, aligha az jutna eszünkbe, hogy íme, itt a leendő költő és drámaíró, a magyar romantika majdani atyja: Kisfaludy Károly. Márpedig, ha hihetünk Feltinger István győri kanonok visszaemlékezésének, akkor az elárvult fiókákról való gondoskodás a gyermek Kisfaludy kedvelt elfoglaltságai közé tartozott: „oly galambfiakat kivánt magának adatni, mellyeknek anyokat a’mezzön agyon lötték, tudván azt, hogy az attya által tartott sok galambok közül sokat a mezzön-is agyon lönnek”.[i]

Feltinger István személyesen ismerte Kisfaludy Károlyt, s a Kisfaludy családdal is kapcsolatot tartott. Bár visszaemlékezése több mint egy évtizeddel a költő halála után készült, s legtöbb eleme hallomásból származik, mindenképp Kisfaludy korai éveinek kiemelkedő forrása. E szöveget Feltinger a halott barátjáról adatokat gyűjtő irodalomtörténész, Toldy Ferenc kérésére írta. A következőkben elsősorban Feltinger István kéziratos életrajzára támaszkodva Kisfaludy Károly korai éveiről és katonáskodásáról fennmaradt történeteket elevenítek fel.

Kisfaludy gyermekkorában nemcsak a galambok és háztáji baromfik tanítgatásával próbálkozott, hanem vad madarakat is igyekezett megszelídíteni. Ha ez nem sikerült, inkább elengedte őket, sőt idővel akkor is, ha kézhez szoktak, ugyanis „illy mulatsága a’ madarakkal csak téli volt, mert tavaszkor akár tudott valamit madara akár sem, szabadon bocsájtotta, véteknek tartván szabad élelmétöl szabadságos éltétöl meg fosztani e miatt attya könnyelmünek tartotta”. A gyermek különcségei közt említik azt is, hogy nem szerette látni az állatok halálát, sőt enni sem volt hajlandó az előtte leölt jószágból. Kisfaludy árva madarak iránti könyörülete és vonzalma azért is olyan fontos Feltinger elbeszélésében, mert így kidomborodik a gyermek árvaságának személyiségformáló ereje.

Kisfaludy Károly édesanyja, Sándorffy Anna a szülést követően meghalt, így fia sohasem ismerhette meg őt. Kisfaludy Mihály évekig gyászolta feleségét: „ha valaki Nöjét elö hozta, melly mindeneknél inkább szomorétotta, ’s annak emléttését mindjárt más beszéddel felváltotta – azt majd nem 30 évi Özvegységében mindég gyászolta”. Az apa és legkisebb fia közötti viszony köztudottan hűvös volt. Hunkár Antal, Kisfaludy Károly jó barátja 1842-ben némileg bővebben beszámolt Toldy Ferencnek arról, hogy nem pusztán az anya halála volt ennek a távolságtartásnak az oka:

Károlyt már annya méhében üldözé a szerencsétlenség, mert attya akkor Sümeghen, Zala Vármegyében lakván hitesét egy ottan tanyázó fő hadnagy báró Barkóczyval gyanuba vette, melly gondolat őt annyira el foglalá, hogy arról verseket irt, mellyekböl Károly még ezen szavakat gyakran emlegeté:

Kedvesebb a’ fejér pantallér,
Mint a’ magyar gavallér.

És Ez lőn Károly üldöztetésének és további bal sorsának kut forrása, mert midőn az igen példás és ártatlan anya Károlyunkat Barkóczyhoz hasonló veres hajjal szülte, és ezen gyermek ágyában meg is halt volt, eme veszteségéért az őrültt atya a’ kisdedet még házánál sem szenvedé meg...[ii]

Kisfaludy Mihály különös természetét mutatja, legalábbis Hunkár elbeszélése nyomán, hogy az addig hét gyermeküket megszülő feleségét házasságtöréssel gyanúsította meg. A korszakban persze találni példát hasonló esetre: a családanya Soós Jánosné Balogh Mária és Amadé Ferenc alezredes házasságtörő viszonyából közös gyermek született, illetve Kazinczy Dienesnek is két gyermeke volt Klobusitzky Antalné Pruszkay Antóniától.[iii] Azonban Kisfaludyék esetében hét gyermek kapcsán nem merült fel ilyen gyanú, csak tizenhat évvel az első utód megszületését követően, a nyolcadiknál, ami elég különössé teszi a férj féltékenykedését addig hű felesége iránt. Kiváltképp, hogy nem Károly volt az egyetlen vöröses hajú gyermek, Teréz haja is hasonló volt.[iv]

Az édesanyját elvesztő Kisfaludy Károlyt először dajkái és egy „megaggott” gazdasszony nevelte, majd a 14 éves nővére, Terézia vette át öccse három éves korától fogva ezt a feladatot. Így nem véletlen, hogy nővére iránt „Károly tellyes éltében legnagyobb hajlandoságot, és tiszteletett mutatott”. 

A gyermekkori időtöltések közt az árva madarakkal való foglalkozás mellett Feltinger István egy másikat is említ, amely szintén Kisfaludy életének tágabb kontextusába helyezve nyer értelmet igazán. Jánossal, a bátyjával többször játszottak katonásdit, de Károly hamar megunta, „mivel Báttya mindég kapitány kivánt maradni, ’s ötet mint Káplárt fel váltani nem akarta”, így a katonáskodást csak egy-két hétig űzte gyermekként. Ez a beállítás Kisfaludy Károly és János későbbi életének ismeretében egyáltalán nem szokatlan, s nem pusztán az idősebb testvér akaratosságát, s a fiatalabbik lázadását mutatja. Míg János szép katonai karriert futott be, melyen meg is maradt, Károly végül a főhadnagyi rang elérését követően az apai tiltás ellenére, viharos gyorsasággal leszerelt. Jánost apjuk jobban is támogatta, a kitagadott Károly rendre panaszkodott nővérének Bécsből anyagi helyzete miatt. Egy alkalommal epésen megjegyezte, hogy a kapitánnyá előléptetett Hanzinak, azaz Kisfaludy Jánosnak az atyjuktól kétszer is óriási összegeket látott letétbe lerakva, ami jól fog majd neki „az equipirozásra”, mert Bécsben a lovak igen drágák.[v]

Kisfaludy katonai pályafutását persze így sem nevezhetjük rövidnek, hiszen Győrben 6 éves kora óta folytatott tanulmányait félbehagyta, s még kamaszként beállt a pesti 32. gyalogezredbe, ahol egészen 1811-ig, 23 éves koráig szolgált. Kisfaludy „Károly gyermekori jó szivüségét, szelédségét katona korában-is megtartotta – azért a’ háztol vett segedelem mellett-is jó szivüségeiért fogyatkozást szenvedett – és ezen jelleme az egész Ezrednél tudva volt”.

 

Pesky József, Kisfaludy Károly arcképe (1830)

 

Jószívűsége – legalábbis a ránk maradt történet szerint – valóban párját ritkította, nagyvonalúságában könnyedén megbocsátott annak, aki megkárosította. Történt egy alkalommal, hogy Kisfaludy éppen betegen, magatehetetlenül feküdt, egy katonatársa pedig ezt kihasználva ellopta az egyenruháját, köpenyét, a párnája alá rejtett pénzét s még a fehérneműit is. Amikor már elhagyhatta az ágyat, a közeli zsibvásárosnál ráismert a köpenyére, s így megtudta, hogy ki a tolvaj, viszont nem „vádolta, hanem azt a’ gyanut, mintha maga adta volna el inkább maga kivánta hordozni, sem mint azon Z. G. ki azon alkalommal az utolsó 30 f[orint]ját-is az ágya fejéből el orozván egy féllér nélkül hagyta, szerencsétlenné tenni”. Az eset végül a tisztek elé került, de Kisfaludy ekkor sem vallott a tolvajra, noha azzal fenyegették, hogy őt büntetik meg. Ám az elhallgatás nem okozta katonai pályafutásának megrendülését, s mind ezredesének, mind századosának pártfogását hamar megnyerte, sőt „Ezredesse kegyelméböl sokáig nem Cadétoskodott, Zászló tartóvá lett”.

Kisfaludy Károly tisztként sem veszítette el jóindulatát. Katonaszolgának egy hadirokkantat tartott, akit gyakran elaludva és „felpálinkázva” talált, de akit „soha fel nem vert, hanem maga iránti szolgálatot, és szükséges tellyeséttést ön maga végezte”. Igaz, az öreg szolga is „Ura iránt leghüségesebb és részeg korában-is leg készszebb szolga, és fáradhatatlan legigazabb szolga volt”, Kisfaludy érdekében annak pénzéből folyton ellopott egy keveset, és azt számára félrerakta. Ha urát olyan személyek társaságában látta, akik előszeretettel éltek vissza annak nagylelkűségével, akkor a pénzes ládáját bezárta, s azt állítva, hogy a kulcsok nincsenek meg, azt semmilyen kérésre nem adta oda. Ez több ízben is megtörtént, de Kisfaludy Károly nem neheztelt meg rá, egész katonai pályafutása alatt megtartotta szolgálatában az öreget.

Persze Kisfaludyt sem kellett félteni. Egy alkalommal átkutatta az egész lakást, s az ágy deszkáján egy pléhedényben rálelt az öreg szolgája által elrejtett pénzre, s mivel akkoriban meglehetősen pénzszűkében volt, elvette az egészet kérdezés nélkül. Az öreg szolga ijedtében Nagy Sándorhoz fordult, az Esterházyak pesti ügykormányzójához, aki a Kisfaludy család rokona volt, s tőle kért segítséget arra hivatkozván, hogy ez az a pénz volt, melyet a gazdája a varga kifizetésére bízott rá. Nagy Sándor a felesége kérésére a pénzt kifizette, sőt meg is toldotta ajándékként három ötös bankóval. 

[D]e az öreg szolga még sem hagyott magán kifogni, hanem Károly pénzéhez még 5 f[orin]tokat hozzá tévén, egy elöbb csizma feketéllöt tartó béhamuzott Pléh edénykében Károly pénzét nagy panaszokkal elö adta, hogy nem tudja ki az ő tulajdon pénzét az ágybol ki lopta, melly pénzét ez előtt 3 honapokkali egyik Heti Vásárkor Testvér Ötsétöl, mint elholt Testvérjek utáni Örökséget kapta, ’s azt állétta, hogy Károly pénze 5 f[orin]tokkal több lett volna – Károly pedig noha az Öreg Vitéz Nagy Sándornak igen könyörgött hogy a’ kemény megbüntetése elmellözése végett ezen vesztességet ki ne mondaná, Károly meg tudván halgatásba tartotta, örülvén hogy a böcsületes jó szolgája, jó-szivüsége, és ravaszkodásáért egy kis pénzetskéhez juthatott.

Az összeget végül Kisfaludy Mihály megfizette Nagy Sándornak a 15 forint ajándékkal együtt, így végül nem került bajba a pénzt eredetileg elvevő Kisfaludy Károly, de az utóbb ravasz módon az összeget és ráadást előteremtő szolga sem. Ez az eset is alátámasztja, hogy Kisfaludy Mihály rendszeresen fizetni kényszerült fia adósságait. Bánóczi József Kisfaludy Elek szóbeli közlése alapján feljegyezte, hogy Kisfaludy Károly egy alkalommal 200 forint kölcsönt kért a kapitányától, hogy lovat vegyen, amit a kapitány megírt Kisfaludy Mihálynak, mire Károly a levél hátuljára gúnyosan odaírta apjának, hogy lóra költötte a pénzt, így akkor már csak megadja az árát.[vi]

 

Fernand Cormon, Asperni csata

 

Az öreg szolga fontos szerepet játszott Kisfaludy Károly vagyonának megmentésében, amikor az ifjú hadnagy 1809-ben fogságba esett, legalábbis Feltinger leírása alapján ekkor történhetett az eset. Abban az évben zajlott az ötödik koalíciós háború, a francia csapatok májusban már Ausztria szívében jártak, s egy kis stájerországi település, Sankt Michael mellett zajló csatában is súlyos vereséget mértek a Habsburg Birodalom csapataira május 25-én. Mintegy ötezer ember esett fogságba, köztük Kisfaludy Károly is. Az öreg szolga a vereség után „Károlynak Bugyros lovát minden holmijével két börzsákban lóval együtt többnyire koldulgatva fogyatkozás nélkül az atyai házhoz hozta”. Kisfaludy Károly azonban nem maradt sokáig a franciák foglya, mint ahogy júliusban bátyja, Sándor írta a nejének: „Károly öcsém, a’ ki már Főhadnagy, Stíriában könnyen megsebesíttetvén, elfogattatott; hanem rossz tartatása miatt, mindenétől megfosztatván, elszökött és a’ hegyeken keresztül-kasúl Pestre vergődött; most ott vagyon a’ Rezervánál.”[viii] Ekkor Kisfaludy Sándor még bizonyára nem tudott róla, hogy öccse mégsem lett mindenétől megfosztva szolgája hűségének köszönhetően.

Kisfaludy Mihály a fiát katonatisztként már egészen kezdte megkedvelni, legalábbis Feltinger István szerint, ám Károly hirtelen és atyai engedély nélküli leszerelése miatt „gyermeksége után nem javult könnyelmünek” nevezte őt, és kitagadta. A család többi tagja hiába próbálta megbékíteni ezután a családfőt, ő hajthatatlan volt, látni sem akarta fiát.

Feltinger érzékletes történeteken keresztül tárta fel Kisfaludy Károly személyét, már az író gyermekségében igyekezett megmutatni mindazt, ami felnőtt korában kiteljesedett. A szöveg komponáltságát jól mutatja, hogy a fogva tartott madarak szabadon engedésében olyan gesztust látunk, amely később a felnőtt férfi regulákkal terhelt katonaságból való kilépésében is megjelenik. Ahogy gyermekként nem tűrhette bátyja zsarnokoskodását a katonásdiban, úgy atyja szigorát sem szenvedhette, ezért is hagyta el ezt a közeget, és ment külföldre. Néha úgy tűnhetett a Kisfaludy család számára, hogy a legkisebb testvér világgá ment, hiszen volt olyan időszak, hogy azt sem tudták, él-e vagy meghalt. Végül azonban, amikor visszatért Magyarországra, s drámáival egy csapásra híres és ünnepelt szerző lett, majd pedig megjelentette az Aurora: Hazai Almanachot, atyja is megbékélt vele.

 

Boldog-Bernád István,

doktorjelölt az ELTE ITDI Magyar és Európai Felvilágosodás Doktori Programján. A 19. század első évtizedeinek irodalmi kapcsolatrendszerét kutatja különös tekintettel Kisfaludy Károly irodalomszervezői munkásságára; emellett a gótikus irodalmi hagyomány magyar romantikában való megjelenését, illetve a fantasztikus irodalmat vizsgálja.

 

[i]     A Feltinger István művéből vett részleteket a későbbiekben nem jelölöm külön, minden hivatkozás nélküli idézet ezután tőle származik; a könnyebb olvashatóság érdekében pedig, ahol szükséges volt, emendáltam az eredeti szöveget: Kisfaludy Károly életére vonatkozó adatok: A. III. Kisfaludy Károly életrajza másoktól, MTA KIK Kt, RUI 2r 8sz. 

[ii]    Hunkár Antal Visszaemlékezései és iratai, kiad. Hudi József (Pápa: Pápai Református Gyűjtemények, 2004), 161.

[iii]   Az esetekről bővebben Völgyesi Orsolya nagyszerű tanulmánya értekezik. Lásd Völgyesi Orsolya, Egy kapcsolat vége: Házasságtörés és emberölés az 1820-as évek Zemplén megyéjében – ahogyan Kazinczy Ferenc látta, in A test a társadalomban, szerk. Gyimesi Emese, Lénárt András és Takács Erzsébet, Rendi társadalom – polgári társadalom 27 (Budapest: Hajnal István Kör, 2015), 207–216.

[iv]    Hunkár Antal visszaemlékezései, 162.

[v]    Kisfaludy Károly Farkas Gáborné Kisfaludy Teréznek, Bécs, 1813. szeptember 16., in Kisfaludy Károly Minden munkái, kiad. Bánóczi József, Budapest, Franklin-Társulat, 1893, VI, 249. 

[vi]    Bánóczi József, Kisfaludy Károly és munkái I. (Budapest: Franklin-Társulat, 1882), 33–34.

[vii]   Kisfaludy Károly életére vonatkozó adatok: A. III. Kisfaludy Károly életrajza másoktól, MTA KIK Kt, RUI 2r 8sz.

[viii]  Kisfaludy Sándor Kisfaludy Sándorné Szegedy Rózának, Komárom, 1809. július 1., in Kisfaludy Sándor Minden munkái VIII, kiad. Angyal Dávid (Budapest: Franklin-Társulat, 1893), 191.

Ez az írás a Lélek és irodalom: Költészetelmélet Pálóczi Horváth Ádám Psychológiájában című tanulmányom disszeminációs célból készült változata, némely ponton az abban megfogalmazottak tovább- és átgondolása.

Az irodalomtudósok számára elég fontos dolog annak tisztázása, hogy tkp. mi a kutatásuk tárgya? Illetve, hogy mikor mi az? Továbbá, hogy mikor, kik számára mi az? Lehetne folytatni. Különösen kérdéses a dolog a régebbi korok irodalmával foglalkozók számára. Leszűkítve a kört a magyar irodalom (mi is az?) történetére: 1772 előtt minden magyar (és nem csak magyar) nyelven írt, fennmaradt szöveg az irodalomtörténeti kutatások tárgya, utána csak a szépirodalom. Ami mi is? Mai hősünk, Pálóczi Horváth Ádám az alább ismertetett módon választ talált a kérdésre. Tehát ennek az írásnak a célja, hogy megválaszolja a kérdést, 1789-ben Pálóczi Horváth Ádám számára mi is a poézis (műve 1792-ben jelent meg Psychologia: Az az a lélekről való tudomány címmel)? Szerintem tanulságos mindannyiunk számára!

Említett műve egy pontján, A képzelődéstől füg a Kőltő, vagy találó tehetség argumentum alatt, így fogalmaz: 

A’ képzelődéstől függ az embernek elméjének, az a’ szép, de néha rossz munkája is, mellyet költeménynek vagy találmánynak, vagy inkább a’ szónak eredete szerént Kőltésnek nevezzünk. Vagynak képzésünk sok féle ideákról, mellyeket az első képzéskori figyelmezés nem enged el-felejtenünk. Ha osztán ezeket a Képzelés Imaginatio által újra elő-hordjuk; és közülök ollyanokat rakgatunk öszve, mellyeket soha öszve ragasztva, vagy ollyanokat választunk el egymástól, mellyeket az előtt elválasztva nem képzettünk, ez az a’ Kőltő Tehetség. (Pálóczi Horváth Ádám, Psychologia: Az az a lélekről való tudomány. Íratott 1789-dik Esztendőben [Pest: Trattner Mátyás, 1792], 40–41.)

Kiemeltem azokat a fogalmakat, amiknek a megértése elvezetheti a könyv olvasóját a kőltés, tehát a poézis fogalmának megértéséhez. A továbbiakban nem teszek egyebet, mint ezeket egyenként megmagyarázom, megspórolva ezzel a mai olvasónak a kétség kívül nehéz nyelvezetű mű végigolvasását (jeleztem, hogy disszeminálok). De mindezek előtt röviden megmagyaráznám, hogy miért mondtam megtévesztőnek a könyv címét.

Az, amit Pálóczi Horváth Ádám könyvének címében psychologiának nevez, közel sem azonos azzal, amit manapság a pszichológia tudományának hívunk – nem azonos vele, miközben van köze a 19. század során létrejött modern tudományághoz. Tudománytörténeti evidencia, hogy a modern tudományág eredetét a kora újkori ismeretelméletben kell keresni. Hiszen az ismeretelmélet – mindenek előtt annak radiklális-empirista változata – lélekről való megállapításai egyben a lélektevékenységek okaiként is értelmezhetők.

A radikális-empirista ismeretelmélet a lélek minden tevékenysége mögött okot keres, s igyekszik is találni. A lélek ily módon való vizsgálatában láttak sokan akkoriban garanciát arra, hogy az érzékszervekkel felfogható világról egyre pontosabb, s verifikálhatóbb kijelentéseket lehet majd tenni. De ugyanakkor okot kell találni az emberi lélek mind célját mind lényegét tekintve egyik leginkább rejtélyes tevékenységére is: a poézisre és a 18. század során újraértelmezett fikcionalitáshoz való ragaszkodásra, és egyúttal az emberi nyelv (hibás) valóságreprezentáló szerepére is. Így Pálóczi Horváth Ádám Psychológiáját joggal nevezhetjük az egyik legkorábbi magyar nyelvű, rendszeres filozófiai, ismeretelméleti műnek. Könyve magyar nyelvűségével – felismerve annak jelentőségét –, a szerző kiemelt helyen, a bevezetőben bővebben is foglalkozik.

De térjünk vissza az idézett definícióhoz. Az abból leszűrhető legfontosabb megállapítás a következő két dolog határozott elkülönítése:

• kőltés (= költemény vagy találmány);
• kőltő tehetség.

Az első a lélek munkája, a második a lélek tehetsége, amit itt természetesen facultas értelemben kell venni, tehát, ami minden emberi lélekkel bíró létező számára adott, nem egyes – kiemelkedő – emberek tehetsége. Erre, ennek szükségszerű meglétére utaló jel tulajdonképpen maga a kőltés (költemény vagy találmány), amit itt mint lélekmunkát, -tevékenységet – komolyan véve a terminológiát – nem szabad összekeverni magával a produktummal, a nyelvileg létező irodalmi művel. A következő fontos megállapítást tehetjük mindezzel kapcsolatban: Pálóczi Horváth Ádám nagyon határozott és pontos álláspontot képviselve a költészetet, vagy mai, lassan elavuló kifejezéssel élve, a szépirodalmat egy általános emberi facultason alapuló lélektevékenység eredményének (tulajdonképpen – még ha nem is nyelvi – produktumának) tartja, kijelentve ezzel, hogy a poézis nem csupán kizárólagosan az emberi nemhez köthető, de egyúttal létének elválaszthatatlan eleme, része is. S mint ilyen, tekintettel a szerző által hangoztatott isteni lélekeredetre, bizonyosan céllal bír, miközben szigorúan episztemológiai szempontból lényegét tekintve hiba, hiszen nem elégíti ki a referencialitáson alapuló valóságértelmezés kora újkorban megfogalmazódó kritériumait.

Pálóczi Horváth Ádám Psychologia című művének címoldala

De kanyarodjunk vissza újra a poézis-definícióhoz. Nem elég, hogy immár tudjuk, amit tudunk, annak alapjait is meg kell értenünk, nevezetesen, hogy mit jelentenek a lélek munkája, a képzés, az idea és a képzelődés kifejezések. Az egyszerűség kedvéért most eltekintek a lélek kifejezés Horváth Ádámi magyarázatától (na jó, röviden csak annyit, hogy az közvetve, a megfigyelhető lélektevékenyésgeken keresztül ismerhető meg).

A lélek lehetséges munkáinak látszólag igen egyszerű definíciója („Munkája a’ léleknek, maga a’ tselekedet mellyet véghez-visz.” (Pálóczi Horváth, Uo., 11.) valójában jól elkülöníti egymástól az aktív, cselekvő és a passzív, (el)szenvedő lélektevékenységeket, s munkának csak az előbbit tekinti.

A lélek fentebbi értelemben vett aktivitása szempontjából a legelső számba veendő tevékenység a képzés vagy percepció:

Az időre nézve leg első, a rendre nézve leg alsó munkája a’ Léleknek, a’ Perceptio Képzés, melly nem egyébb, hanem annak a’ némű-némű változásnak, a’ melly a’ Lélekben éppen most történik, minden közben vetés nélkül való meg-tudása… (Pálóczi Horváth, Uo., 14. Kiem. HB.)

Csupán azért első a lélektevékenységek felsorolásában, mert ez már aktív lélekmunkát feltételez (az érzékeléssel szemben), pontosabban fogalmazva, lényegének egy része aktivitás, ahogyan azt Pálóczi Horváth az alábbiakban kifejti: 

Maga pedig az a változás, mellyet meg-tud, vagy szorosabban szólván az a’ Forma, mellyet akarmelly dolog felől tsinál magának a’ Lélek, Képnek Ideának neveztetik; és így már a’ Léleknek leg-első munkájában a’ Képzésben, Perceptioban hármat kell gondolóra venni:

1. első a’ dolog mellyet a’ Lélek képez magának Res v. Objectum.

2. Második a’ Kép idea, mellyet formál magának a’ Lélek a’ képzett dologról, és a’ melly tsinálja azt a’ változást vagy intézést a Lélekben, mellyet ő meg-tud;

3. harmadik maga az a’ meg-tudás (képzés) cognitio, melly már a’ Léleknek nem szenvedö Passiva állapotja, hanem valóságos munkálkodása. (Pálóczi Horváth, Uo., 15. Kiemelések: HB.)

Talán ezen a ponton ütközik ki leginkább a szerző örökölt arisztotelianizmusa, hiszen – ha abból indulunk ki, hogy szóhasználata szigorúan következetes – úgy tűnik, hogy az ideák mint a minket körülvevő valóság reprezentációi az elmében természettől fogva adottak mindenki számára, azok megképződésében aktívan a lélek, elme nem vesz részt, hiszen az aktív lélektevékenységet csak a megtudás vagy cognitio esetén feltételez. Természetesen ez a megképződés nem független a lélektől (lásd 2. pont: „mellyet formál magának”), de mindenképpen és aktív lélektevékenységet nem feltételezve is lezajlik. Így lesz a 3. pontban megnevezett megtudás – képzés – cognitio pars pro toto a két passzív és egy aktív aktusból álló komplex lélektevékenység terminusa.

Jelen írásom középpontjába állított poézis-definíció szempontjából a legfontosabb fejezete a Psychologiának a képzeléssel foglalkozó, hiszen a poézis meghatározása annak végén kerül kifejtésre. A képzelés vagy képzelődés mint lélekmunka definíciója e fejezetben a következő:

A KÉPZELÉS Imaginatio, a’ Léleknek az a’ munkája, mellyel valamelly tőlünk távoly lévő, de már képzett dolgot újonnan képez, annak a’ meg-egyezésnek vagy hasonlatosságnak Segítségével, mellyet tsinált a’ figyelmezés, a’ képzett dolog és első Képzés között. – Külömböz tehát a’ Képzelés a’ reá emlékezéstől ennyiben, hogy a’ reá emlékezés tsak arról int-meg mintegy bennünket, hogy ez vagy amaz dologról vólt már az előtt Képzése a’ Léleknek […] a’ Képzelés pedig, magát amaz első Képzést, a’ képzett dolognak jelen létele nélkűl vissza hozza; másképpen nevezhetem Képzelődésnek phantasia. (Pálóczi Horváth, Uo., 26–27. Kiemelés: HB.)

Mindenek előtt fontos tisztázni, hogy a Psychologiában a képzelés vagy képzelődés kifejezések egymás szinonimájaként szerepelnek. A lélektevékenységek sorában ez az a szint, amikor már nincs szó a lélek passzivitásáról, annak ehhez a munkájához már nem kell elszenvednie benyomásokat, ráhatásokat. Ezt erősíti, hogy az itt csak éppen megemlített, s majd külön fejezetben tárgyalt emlékezés, memoria is aktív – egyúttal a képzelődéstől némiképp elválaszthatatlan – cselekedete a léleknek. A képzelés vagy képzelődés során minden rendelkezésére áll ahhoz a léleknek, hogy „a’ képzett dolognak jelen létele nélkűl vissza hozza” az adott dolognak első képzését. Sőt, olyannyira így van ez, hogy Pálóczi Horváth szerint – a kifejezés mai jelentésétől némiképp eltérve – tulajdonképpen csak olyan dolgokról képzelődhetünk, fantáziálhatunk, amikről már korábban megképződött az idea az elménkben, lelkünkben:

A Képzelés vagy Imáginatio tehát fel teszi mindenkor azt; hogy a’ melly dologról képzelődöm, már az előtt annak a dolognak Ideája vólt a Lélekben. Az az, a’ képzelést, vagy képzelődést, képzés perceptio nélkűl gondolni nem lehet. És így a’ képzelődés tsak vissza hozott Képzés. (Pálóczi Horváth, Uo., 28.)

Tehát fantáziálni így nem azt jelenti, hogy új, adott esetben az érzékelhető valóságban nem létező dolgokat elképzelni, hanem azt, hogy egy adott dolog valóságos jelenléte nélkül gondolatban annak ideáját megképezzük. E lélektevékenység eredményét nem nevezhetjük illúziónak a platonikus, újplatonikus gondolkodás értelmében. Pálóczi Horváth egyértelmű, még ha csak hasonlóságon alapuló kapcsolatot feltételez a dolgok és az azokat reprezentáló ideák között, mint azt az idézett képzelés-definíciójában is kifejtette. Kérdés, hogy ez a hasonlóság vajon bír-e bármiféle befolyással az emberi nyelv mint a megismerés eszköze alkalmatosságába vetett hitre? Ehhez előbb a képzelődéssel és a nyelvvel kapcsolatban tett fontos megállapításait kell még megvizsgálnunk.

Az illyen képzelődésnek nagyobb vagy kisebb mértékje tselekszi már a Lélekben azt: hogy egyik ember ha ír nyomosan ír […]; a sokfélét egymás után ‘s szaggatva írja: a másik pedig az öszve-kaptsolt ideáknak egyikére jobban figyelmezvén mint a’ másikra; arról még több, ’s külömböző ideákat képzel, és így az elsőtől úgy el-megy, hogy alig tudja magát vissza hozni… (Pálóczi Horváth, Uo., 35–36.)

A képzelődés, habár egyetemes facultasa az embernek, intenzitását tekintve már egyedi, de ez az egyediség nem kell, hogy minőségi különbséget jelentsen. Egy összetett idea lehet mindenki számára egyértelmű, miközben az arról való nyelvi megnyilatkozás szinte biztosan individuális:

Tudni illik a’ szók ‘s nevezetek jegyei a’ képzelődésnek, ‘s serkentői az emlékezésnek, de azok a jegyek többnyire ollyan ideát jegyeznek melly többekből áll, mint már fellyebb az Erdőnek ideája; ezek közűl a’ több öszve fűzött ideák közül osztán kinek egyre, kinek másra lévén nagyobb figyelmezése, úgy el terjednek a képzelések, ‘s annyi újjabb újjabb ideák jönnek elő; hogy egyszer a’ kis-magból (egy különös ideából) egész élő fa lessz, mellynek ismét számtalan gyümőltsei és az elsőhöz hasonló magvai vagynak. (Pálóczi Horváth, Uo., 36.)

A szerző ebben az idézetben nem írja le, de az eddigiekből logikusan következik, hogy az „újjabb újabb” előjövő ideák nyelvi jelként lesznek előbb a memoria, majd a képzelődés, fantáziálás tárgyai, hiszen a képzelődő tehetség működése intenzitásának a mértéke az annak során megtörténő képzések száma és asszociációs kiterjedtsége. Ehhez eszköz a szintén facultasként felfogott memoria, amelyből az emlékezés lélekmunkája származik. Az emlékezés tárgyai viszont – mint ahogy egyértelműen kijelenti – nyelvi jelek, amik jellegükből adódóan serkentik az elmét. Ad absurdum a képzelődés a memoria segítségével olyan valóság megteremtésére is képes, mely nem áll(hat)ja ki a referencialitás próbáját, s ez a képesség kizárólag az ember számára adott:

Mivel a’ Memoriának emlékezetnek leg-nevezetesebb tárgyjai, a nevezetek, vagy dolgoknak nevei; mint leg-közönségesebb jelek […] és így a’ szók, mint ollyan jelek, a’ melyek az embernek szabad akaratjától függenek […] – és egyszer’smind ezek a’ szók serkentik a’ leg-nemsebb képzelődést; az ollyan képzelődést, mellyet az emberi Lelkek a’ barmoknak nem is örömest engednek. (Pálóczi Horváth, Uo., 57–58.)

Mindezek mind a memoria, mind a fantázia egyértelmű, szükségszerű nyelvi jellegét hangsúlyozzák. Ebből következik, hogy ennek a kőltés esetében is így kell lennie.

Az írásom elején idézett definíció – mint már jeleztem – A képzelődéstől füg a Kőltő, vagy találó tehetség argumentum alatt áll. Mint láthattuk: habár a képzelődés mint facultas minden ember számára azonosan adott, a képzelődés mint e facultas alapján megtörténő lélektevékenység már feltételez különbséget az emberek között, de ez nem a közmegegyezés alapján létrejött nyelv miatt, sokkal inkább a memoria működése miatt lehetséges. Így érthető meg, hogy a mindenki számára adott költő-facultas alapján megvalósuló tevékenység (poézis) néha „szép, de néha rossz munkája” a léleknek.

Fontos, hogy ez egy facultas, ami minden gondolkodásra kész lényben – tehát mindenek előtt az emberben – adott. Tehát a vadászkutya nem tud költeni – tévedtem a tíz évvel ezelőtti tanulmányomban –, mert nem ismeri mindennek alapját, a „szabad akarat szerént való” jelrendszert: a nyelvet, az írást. A költés lélekmunkájának produktuma csak nyelvi produktumként képzelhető el.

Levonható azonban mindebből egy sokkal radikálisabb következtetés is, amivel mintha nem számolt volna Pálóczi Horváth Ádám. Mivel képzelődésünk minden esetben nyelvi alapú és az (újra)képzés során a nyelvi jelek alkalmazásának egyetlen feladata a memoria serkentése akár magunkban, akár a kommunikáció során embertársainkban anélkül, hogy egyidejűleg a nyelvi jelek által (önkényesen) reprezentált ideákra ügyet vetnénk: így be kell lássuk, hogy a nyelvhasználat nem más, mint folyamatos kőltés. Hasonló ez Johann Georg Hamann gondolataihoz: a költészet az emberiség anyanyelve. A nyelv maga tehát a képzelődés és közvetve a költészet miatt van, így a nyelv oka maga a képzelődés minőségétől függő költészet is.

Ennyire egyszerű Pálóczi Horváth Ádám megoldása!

Források:

• Csörsz Rumen István és Mészáros Gábor, szerk., A kis világbeli nagy világ: Tanulmányok Pálóczi Horváth Ádámról, Reciti konferenciakötetek 10 (Budapest: reciti, 2020).
• Hegedüs Béla, „Érzékelés, álom, költészet: Pálóczi Horváth Ádám az álomról és a fantáziáról”, in Magyar Arión: Tanulmányok Pálóczi Horváth Ádám műveiről, szerk. Csörsz Rumen István és Hegedüs Béla. (Budapest: rec.iti, 2011), 125–133, http://reciti.hu/2012/471
• Pálóczi Horváth Ádám, Psychologia: Az az a lélekről való tudomány. Íratott 1789-dik Esztendőben (Pest: Trattner Mátyás, 1792), 40–41. 

 

Hegedüs Béla

 

Pálóczi Horváth Ádám 1817-ben megjelent, majd’ félszáz oldalas könyve a magyarok őstörténetéről nem könnyű olvasmány – nemcsak terjedelme miatt. A 21. századi olvasónak a legnagyobb nehézséget a szövegnek a mai értelemben vett tudományosság előtti jellege jelenti.

 

Pálóczi Horváth Ádám (1760–1820) arcképe a Vasárnapi Újságban 1906-ban, a Kóré Zsigmond 1791-es festménye után készült metszet alapján. (Forrás: Wikimedia Commons/Inritter)  

 

A’ magyar Magóg pátriárkhátúl fogva I. István királyig a nemzeti ébredés egyik jellegzetes dokumentuma. Szerzője a modern történettudomány, illetve nyelvtudomány előtti módszereket használ, például nem tesz különbséget az általa felhasznált forrásokban. Számára a Biblia és az ókori auktorok munkái éppoly relevánsak, ha nem relevánsabbak, mint saját korának tudományos (sokszor inkább: pretudományos) termése. A modern bölcsészettudományok intézményesülése Magyarországon, ahogy a legtöbb európai országban, a 19. században ment végbe. Ez a folyamat szorosan összefügg a nemzeti gondolat térnyerésével, melynek eredményeképpen létrejöttek a különböző európai nemzetállamok a 19–20. század során.

Tulajdonképpen még a mű címe sem egyértelmű. A címoldalon ez áll: A’ magyar Magóg pátriárkhátúl fogva I. István királyig – végig kapitálissal szedve, ez utóbbi azért fontos, mert a szövegben Pálóczi Horváth következetesen nagy kezdőbetűvel írja a népneveket, a cím belső említéseiben pedig azt látjuk, hogy a határozói igenév kivételével minden szó nagy kezdőbetűvel szerepel, tehát a címlapon tulajdonképpen „A’ Magyar Magóg Pátriárkhátúl fogva I. István Királyig” szöveg szerepel. Úgy tűnik, itt a „magyar” a „Magóg pátriárka” jelzője, vagyis a cím egyértelműen azt állítja, hogy ez a bibliai ősatya magyar volt. A cím különösségét fokozza, hogy ha a „magyar” a „Magóg pátriárka” jelzője, akkor a cím egy hosszú, önmagában álló időhatározói kifejezés, mely szerkezetileg az „ettől eddig”-nek felel meg, de nem tudjuk, hogy „ettől eddig mi”. Viszont az olvasóhoz intézett előszavának első oldalán a szerző már (vagy: még, hiszen gyakran a könyvcím az, ami legutoljára születik meg) így nevezi meg munkáját: „Magyar, Magóg Pátriarkhátúl fogva I. István Királyig”. A vessző itt azt mutatja, hogy a könyv címe „Magyar” vagy „A magyar”, majd egy alcím („Magóg pátriarkhátúl fogva I. István királyig”) adja a korszak behatárolását. Az értekezés kezdetén azonban a szerző már (vagy: még) ebben a formában adja meg a címet: A’ Magyar Nemzet Magóg Fő-Atyátúl fogva István Királyig. Itt tehát egy harmadik címváltozattal van dolgunk. Valószínűleg az a leghelyesebb, ha e testes könyvet A’ magyar [nemzet] Magóg pátriarkhátúl fogva I. István királyig címmel emlegetjük a jövőben.

Nehéz olvasmány a kötet azért is, mert megírása idején még nem oldódtak meg az olyan publikációtechnikai kérdések, hogy például hová kerüljenek a forráshivatkozások és az idézetek. A szerző a főszövegben citálja idegennyelvű hivatkozásait, jóllehet ő maga is él számos lábjegyzettel könyvében. Bekezdései hosszúak, a szövegben történő eligazodást szövegdobozok hivatottak segíteni. Az értekezés alapegysége a paragrafus; egy-egy paragrafus több oldal terjedelmű. A szöveg szinte tobzódik a hivatkozásokban, emiatt is nehéz magának a szerzőnek a mondandóját kihámozni a leírtakból. Embert próbáló feladat minden hivatkozását végigkövetni és azonosítani. Idézeteiben magától értetődő természetességgel használ különböző nyelveket, főképp a latint, mely a korszak tudományosságának nemzetközi nyelve volt. Körmondatai számos esetben vetekszenek az oldalhosszal. Nézzünk erre egy példát:

[p. IV.] [...] Ha azok, a’ régi hagyományokban, példázó mesékkel, de a’ kegyes Lactantius’ vallástétele szerént nem hazugúl festett arany idők, – a’ mint én ugyan szentűl hiszem, – nem tsak egy nemes meg elégedéssel, és természeti, de erkőltsel párosított függetlenséggel ditsekedhetnek, (mert eme’ felűl azt mondja Ovid’, hogy akkor az emberek, őnként, [p. V.] minden törvényi kötelezés nélkűl hívek és igazak vóltak egymáshoz; sponte sua, sine lege, fidem rectumque colebant; ama’ felűl pedig Xenophon, Socrates után azt vallja, hogy minden nélkűl el-lehetni Isteni boldogság, és minél több nélkűl, Isteni természethez közelítő tulajdonság. Lewenklajígy teszi ki deákúl: nulla re indigere Divinum esse, quam paucissimis, proximum Dei naturae) mert így a’ mi Scytha Öseink annál derekabbak, mennél régibbek másoknál; Hanem ollyan ki miveltséggel is a’ magasabb tudományokra, és leg-szükségesebb mesterségekre nézve, a’ millyent Berosus [p. VI.] tulajdonít az Örmény és Scytha Papoknak; a’ példázatok okosabb ’s nem írígy magyarázóji, Prometheusnak és a’ Tyrusi Herkulesnek, a’ Pythagorásrúl szólló hiteles hagyományok a’ Scythabőlts Abarisnak; Arrianus, Ammianus Marcellinus, Callimachus, és közelebb Fuller, a’ Khalybsoknak; mert így még a’ tudományok rendiben is, ha nem régibbek másoknál, bizonyosan nem is újabbak egy nemzetnél is Öseink: Akkor nints igasságjok azoknak, a’ kik természeti szabású Eleinket, vagy egy vagy más részben betstelenítik; és az ő rágalmazássaikat, tsak a’ kőltözködések által el-tudatlanúltt [p. VII.] némelly közép-idejűkre; – ott is tsak a’ zabolátlan, ’s mint másutt mindenütt, úgy nálok is, tanúlatlan köz népre, és az őnként katonának ’s rettenetesnek neveltt hadi népre nézve lehet elfogadnunk, vagy szenvednünk...

 

Részlet Pálóczi Horváth könyvéből (Digitális változat: Google)

 

Bár célkitűzései között ez nem szerepel, de érveléséből kikövetkeztethető: Pálóczi Horváth tulajdonképpen arra vállalkozik, hogy a történeti nyelvészet által megállapított finnugor nyelvrokonság tényét összebékítse a hunhagyománnyal, s mindezt egyfelől a Biblia történeti valóságként felfogott keretébe helyezze, másfelől a klasszikus történetírók munkáival is megtámogassa. A történeti forrásokat kontrollanyagként használja, arra törekszik, hogy ellentmondásmentes képet rajzoljon.

Pálóczi Horváth könyve még az ún. ugor–török háború előtt született, és olyan gondolatokat fogalmaz meg, melyek mintegy előre vetítik a jelenkori tudományos körökben egyre inkább felsejlő konszenzus lehetőségét. Lehetőségről beszélünk a jelenkorban, hiszen egyes kutatók közt még parázs viták zajlanak, vagy legalábbis elbeszélnek egymás mellett. Mások viszont (mint Sándor Klára 2011-es könyvében) igyekeznek tudatosítani a széles olvasóközönségben is, hogy genetika, nemzet, nyelv és kultúra nem egybevágó halmazok, és kellő diszciplináris fegyelemmel az egymással látszólag ellentétben álló hagyományok, a népszerű mesék és tudományos tények ellentétei is feloldhatók. E halmazok jelentős része közösségi produktum, tehát a közösséget alkotó személyek egyéni tulajdonságainak összessége rajzol ki egy olyan egyszerűsített képet, amelyet a közösségre vonatkozóan jellemzőnek ismerünk el. A nyelvnél maradva: melyik változat „a” magyar: „embër”, „embör”, „ember” – van-e olyan ezek közül, amelyik „magyarabb”? Természetes, hogy az egyének sokféleségéből összeadódó közösségi kultúrának (nyelvnek stb.) vannak olyan elemei, amelyek a közösség többségének sajátjai, s vannak olyanok, amelyek csak keveseknek. Nyelvcsaládokat illetően a tudomány egyáltalán nem szokott olyan elvárásokat megfogalmazni, hogy az egy nyelvcsaládba tartozók azonos kultúrával, azonos testi jellemzőkkel bírjanak; így természetesen nem szokás vitatni, hogy az izlandi nyelv ugyanabba a nyelvcsaládba tartozik, mint az urdu stb.

A honfoglalás kori, illetve azt megelőző magyar lovasnomád kultúráról régóta tudjuk, hogy szavai közösek az ugor nyelvekben, és a 19–20. századra nemcsak a magyarok hagytak fel rég a lovasnomád életmóddal, hanem a hantik és a manysik is.

Pálóczi Horváth munkája erről a lovasnomád korszakról szól. Hogy az elmúlt kétszáz évben nem sokat idézték, annak alapvetően két oka van. Az egyik, hogy a 19. században új alapokra helyeződött a tudományosság. A 19. század második fele óta a történészek már nem a Bibliát, az antik auktorokat és a különböző népek mondavilágát tekintik elsőszámú tudományos forrásnak, mellyel igyekeznének szinkronba hozni az új kutatási eredményeket – Pálóczi Horváth Ádám törekvése viszont, mint láttuk, még ez. A másik oka annak, hogy a könyvét nem gyakran idézik, az az, hogy nem könnyű olvasmány – stílusa, hosszú körmondatai, illetve iszonyatosan sok hivatkozása miatt. Nincs is rá szükség, hogy mindennapos olvasmányunkká váljon, hiszen mind publikációtechnikailag, mind szemléletét tekintve meghaladott munka, ám van egy olyan állítása, mely a jelenkorban is érdeklődésre tarthat számot.

Pálóczi Horváth Ádám megpróbálja a már említett alapvető forrásait összhangba hozni a kutatás (kétszáz évvel ezelőtti) új eredményeivel. Az egyik ilyen új eredmény a korban a magyar nyelv finnugor eredetének felfedezése volt. Pálóczi Horváth azokkal száll harcba, akik ezt az eredetet úgy képzelték, hogy a magyarok egyenesen Finnországból érkeztek a Kárpát-medencébe. Az ő állítása az, hogy a szkíták (akik nála egyértelműen a hunokkal és az avarokkal is azonosak) hatalmas birodalmának volt a nyelve az, amit (mai terminológiára lefordítva) a nyelvészek finnugor alapnyelvnek neveznek, s ebből származnak ennek a régi nyelvnek a mai leánynyelvei a magyartól a számi, a finnségi, a mordvin, a mari és a permi nyelveken át az obi-ugorokig. A jelenkori kutatástól sem teljesen idegen ennek a lehetőségnek a felvetése, ám ez a felvetés egyelőre nem bizonyítható. Természetesen ma semmiképpen sem használjuk szinonimákként a „szkíta”, „hun”, „avar” és „magyar” szavakat. Nem meglepő, hogy Pálóczi Horváth is saját korának nézetei szerint gondolkodik, így például nála vannak előkelőbb és kevésbé előkelő nyelvek. Szerinte előkelőbb az a nyelv, amelyik az „eredetibb formában” megőrződött, vagyis a nyelvi változásoknak kevésbé volt kitéve, és így tovább. Fogalmai és tudományossági alapkritériumai ugyan mások, konklúziója azonban meglehetősen hasonlít ahhoz, amit ma sokan felvetnek. A mai kutatók nyomatékosan felhívják a figyelmet arra, hogy a hunok nyelvéről (elegendő forrás hiányában) nem tehetünk tudományos állításokat, csupán (egyelőre nem bizonyítható) hipotézisként fogalmazhatjuk meg azt, hogy a finnugor alapnyelv (is) valamilyen kapcsolatban lehetett a soknemzetiségű, s minden bizonnyal soknyelvű sztyeppei birodalmak és államalakulatok valamelyikével. Kisebb vihart kavart az utóbbi években például Juha Janhunen 2014-es tanulmánya, amelyben a transzeurázsiai nyelvi szövetség, az urál–altaji nyelvtípus születését, s ezzel együtt az „uráli” nyelvcsalád földrajzi eredetét Dél-Mandzsúriába teszi.

 

Az uráli nyelvek területei (Janhunen 2014: 8) és az urál–altaji nyelvtípus eredete (Janhunen 2014:26)

 

A jelenkori nyelvészek, történészek, kultúrtörténészek, régészek és filogenetikusok interdiszciplináris kutatásai nem a magyar nyelv eredetének kérdését akarják megválaszolni. Ezt a kérdést a kutatás már megválaszolta. A szaktudósok közös kutatása ennél jóval nagyobb feladatra vállalkozik: a magyarság eredetének, illetve mibenlétének kérdésre keresik a választ. Kétszáz évvel Pálóczi Horváth könyve után még mindig a magyar nép és nyelv származása az egyik leggyakrabban és leghevesebben vitatott kérdés a különböző online és élő fórumokon – nem is annyira a tudományos, hanem inkább a műkedvelő és ismeretterjesztő közegben. Nagyon érdekes, hogy napjaink nyelvészei, történészei és régészei egyre inkább egyesülő erővel közelítenek ahhoz az állásponthoz, amelyet Pálóczi Horváth Ádám munkája (korának eszközeivel) már megjelenített: választó kötőszó helyett kapcsolatos kötőszó kell e két szó közé: szkíták és finnugorok.

 

Felhasznált irodalom

Pálóczi Horváth Ádám, A’ magyar [nemzet]. Magóg pátriarkhátúl fogva I. István királyig, írta és most közre botsátja Horváth Ádám (Pest: Trattner János Tamás, 1817).

Fodor István, „Nyelvek, Népek, Térképek. Néhány észrevétel Juha Janhunen hipotéziséhez”, Archaeologiai Értesítő 141 (2016): 217–229., DOI: https://doi.org/10.1556/0208.2016.141.12, http://real.mtak.hu/43017/1/0208.2016.141.12.pdf.

Horváth Csaba Barnabás, „Finnugor és szkíta eredet – egy és ugyanaz?”, International Relations Quarterly, 10. 3–4. sz. (2019). https://www.southeast-europe.org/pdf/39/dke_39_m_h_Horv%C3%A1th-Csaba-Barnabas_Finnugor-es-szkita-eredet.pdf.

Juha Janhunen, „A legkeletibb uráliak”, Nyelvtudományi Közlemények, 110. kötet (2014): 7–30. http://www.nytud.hu/nyk/nyk110.pdf

Neparáczki Endre; Kustár Ágnes; Török Tibor et al., „Y-chromosome haplogroups from Hun, Avar and conquering Hungarian period nomadic people of the Carpathian Basin”, Scientific Reportsvolume 9 (2019): Article number: 16569, https://doi.org/10.1038/s41598-019-53105-5.

Pamjav Horolma, Fehér Tibor, Németh Endre, Csáji László Koppány, Genetika és őstörténet. A magyarok és más eurázsiai népek múltja a genetikai adatok fényében (Budapest: Napkút, 2019).

Helen Post; Németh Endre; Klima László; Türk, Attila et al., „Y-chromosomal connection between Hungarians and geographically distant populations of the Ural Mountain region and West Siberia”, Scientific Reports, volume 9 (2019): Article number: 7786, https://doi.org/10.1038/s41598-019-44272-6.

Sándor Klára, Nyelvrokonság és hunhagyomány (Budapest: Typotex Kiadó, 2011).

Sándor Klára, Hunor s Magor – két egytestvér?, AudMax Esték (Szeged: SZTE, 2018). https://www.youtube.com/watch?v=gwHy-q7cWr0.

Tóth Gábor, „Őstörténeti paradigmaváltás kellős közepében vagyunk: Interjú Sudár Balázzsal”, Vasárnap, 2020. július 18, https://vasarnap.hu/2020/07/18/ostortenetiparadigmavaltas-kellos-kozepeben-vagyunk/.

Zegernyei, „Magyar DNS az Urálban”, Nyelv és Tudomány, 2019. május 29, https://www.nyest.hu/renhirek/magyar-dns-az-uralban.

 

A témáról bővebben A Kis világbéli nagy világ. Tanulmányok Pálóczi Horváth Ádámról című kötetben olvashatnak, amely 2021. február végétől ingyenesen olvasható és letölthető lesz a Reciti Kiadó honlapján.

 

Tóth Tünde, Ph.D. (2000, irodalomtudomány), Ph.D. (2018, nyelvtudomány). Pályáját Balassi-kutatóként kezdte Vadai István tanítványaként Szegeden. Nevéhez fűződik az első online kritikai kiadás (Horváth Ivánnal, Vadai Istvánnal és másokkal, 1998). Az 1997–2007 között működött ELTE BTK Bölcsészettudományi Informatika Önálló Program társalapítója volt Horváth Ivánnal és Golden Dániellel. Az utóbbi években elsősorban nyelvészettel foglalkozott (Tartu, Pécs, Tallinn, Szöul-Yongin), a magyar igeragozást poliperszonális keretben tárgyaló kutatók közé tartozik. További: https://www.youtube.com/user/Allinor/videos, http://bibliopolis.hu/tunde/