Mindenes Gyűjtemény

 

1.

Stephan Schultz, a hallei Institutum Judaicum et Muhammedicum nevű 18. századi szervezet utazó munkatársa 1754 nyarán ptolemaisi (ez nagyjából a mai, izraeli Haifa) vendéglátóival, az angol konzullal, Mr. Usgate-tel és annak kíséretével Názáret felé lovagolt. Hajnalban indultak a 40 kilométeres útra, másnap akartak visszatérni. Az út során Schultz életében először megpillantott egy kaméleont, amiről a következőképpen számolt be a Die Leitung des höchsten nach seinem Rath auf den Reisen durch Europa, Asia und Africa című könyvének ötödik kötetében¹ (hosszabban idézem saját fordításomban):

„Találtunk egy fán egy kaméleont, s hagytuk, hogy különböző színű kendőkre másszon rá, zöldre, pirosra, kékre és fehérre, amely színekkel, a fehéret leszámítva, külsőleg azonossá vált. Pl. ha kék kendőn feküdt, vagy azzal bebugyoláltuk, kékké lett, és így tovább a többi színnel. Viszont ha fehér kendőre helyeztük vagy azzal terítettük le, megőrizte természetes hamuszürke színét. Az állat meglehetősen nagy volt, a feje mintegy egy hüvelyk, a teste nagyjából hét, míg a farka hét vagy nyolc hüvelyk hosszú; egyébként úgy nézett ki, mint bármely hüllő vagy gyík. Csupán a hosszú lába és a tevéhez hasonlatos púpja mutatta a különbséget. Illetve az, hogy szemben a hüllőkkel, gyíkokkal, amik igen gyorsan mozognak, ez percenként egy lépést tett, ami által igen rest és lomha benyomást tesz, olyan, mintha nem lenne teljesen éber. Így könnyen meg is tudtuk fogni, és a fent nevezett próbáknak alávetni. A felső ajkán található egy kb. 6–7 hüvelyk hosszú ormány, ami oly finomságú, hogy finomabb a selyemzsinórnál is, s amelynek a végén az elefánt ormányához hasonlóan egy nagy csomó van. Ezt az ormányát igen ügyesen képes elrejteni, úgy, hogy nagyítólencsére van szükség ahhoz, hogy felcsavarodva is láthassuk. Ha viszont egy légy túl közel repül az állathoz, annak nyaka köré tekeri ormányát, magához húzza, s felfalja. Ezt saját szemünkkel láttuk. Hogy mi mást eszik, azt nem tudom, de hogy nem csupán a levegőből él, az abból is kitetszik, hogy megeszi a legyet, s a légy az nem levegő.

Egy diófa levelével fogtam meg és helyeztem egyik kendőről a másikra. Mivel az állattal ilyen jól szórakoztam, barátaim egyike sem akarta azt magáénak, még Usgate úr sem, aki pedig először vette azt észre: így nekem ajándékozták.”²

Schultz a kaméleont tényleg megtartotta, olyannyira, hogy magával vitte haza Hallébe, és az akkori Árvaház, a mai Franckesche Stiftungen Wunderkammerjében helyezte el. 2001-ben, nagy bánatomra már nem volt meg.

 

 

A franckei intézményekhez lazán kapcsolódó Zsidó és Mohamedán Intézet fő célja az volt, hogy missziós terepmunkával alátámasztva siettesse a zsidók és mohamedánok – idővel szerintük mindenképp bekövetkező – megtérését. Tagjai héberre, jiddisre és különböző arab dialektusokra fordították az Újszövetség könyveit, s azokat címlap nélkül vitték magukkal a Schultzhoz hasonló utazó munkatársak (reisende Mitarbeiter) Keletre és a Közel-Keletre.³

A legjelentősebb utazó munkatárs kétségkívül a mi Stephan Schultz-unk (1713–1776) volt, aki az intézet alapítójának halála után átveszi annak vezetését. Schultz Kelet-Poroszországból 1739-ben érkezett Halléba, ahol először alapos nyelvi képzésben részesült. Bejárta Európát, s mindenütt kereste a kapcsolatot a helyi zsidósággal. Célja nem a meggyőzésen alapuló direkt térítés, hanem inkább a pietista értelemben vett megtérés segítése volt. A térítés szerinte Isten dolga, az ember csak causa instrumentalis lehet a folyamatban. Osztotta a felvilágosodás és a pietizmus közös alaptételét: az irodalom és az olvasás képes megváltoztatni az embereket. Ezért bármerre járt, nagy számban vitte magával és osztotta szét a hallei kiadványokat. Ez nem volt veszélytelen vállalkozás, Schultz élete végén írt, idézett monumentális munkájában sok szerencsés megmenekülésről számol be. Egyszer állítása szerint éppen Magyarországon, az Alföldön kergetik ki a zsidók egy faluból, ahol megpróbált nekik héberül prédikálni Jézusról, a megváltóról, miközben ők egyáltalán nem értettek héberül, viszont azonnal hamis prófétának tartották.

De vissza Ptolemais-ba a kaméleonhoz. Stephan Schultz haldokló útitársát ápolva egészen 1755 novemberéig a Usgate család vendége maradt, s onnan csak társa halála után hajózott el. 1755 őszén ugyanabban a házban, ugyanúgy a Usgate család vendégeként ott tartózkodott a magyar Kalmár György is.

Az 1726-ban született református Kalmár György kalandos életéről már sok helyen beszámoltam. Ami fontos mostani történetünk – és a kaméleon – szempontjából, hogy 1749-es oxfordi disszertációja megjelentetése után még két évig Angliában maradt, majd egy nagy európai körúttal hazatért a Pápa melletti Tapolcafőre. Innen máig ismeretlen okokból – és máig ismeretlen anyagi forrásokkal – a Közel-Keletre, Egyiptomba, Konstantinápolyba utazott, majd onnan az elképzelhető legnagyobb, oroszországi kitérővel Königsbergen keresztül tért újra haza. Útja során mindenütt európai követek, konzulok vendége – sőt még korábban Itáliában katolikus püspökök fogadták és támogatták.⁴

 

 

Keleti útját rekonstruálva megállapíthattam, hogy Stephan Schultz és Kalmár György 1755 októberében három hetet együtt töltött Usgate angol konzul házában. S habár ez biztosan így volt, sajnos egyikőjük munkájában sem találunk erre konkrét utalást. Megjegyzendő, hogy Schultz útleírásának vége felé egyre szűkszavúbbá válik, az eseményeket már éppen hogy csak dokumentálja. Kalmár a konzul családján kívül is csupán „valamëlj kalmárok”-at említ. De ne feledjük, akkor és velük együtt ott kellett lennie Stephan Schultz akkor már bizonyosan megdöglött és preparált kaméleonjának is.

Kalmár 1770-ben megjelent latin nyelvű magyar grammatikájához csatolja nagy, saját meghatározása szerint poema universale műfajú hexameteres költeményét, a Valóságos Magyar A-B-C-t és a hozzá tartozó Post Scriptumot. Ebben a nagyjából öt és fél ezer sorban utazásai történetét, és az azok során a világról szerzett tapasztalatait kívánta megírni. Tervei szerint az abc minden betűjéhez írt volna legalább ugyanennyi verssort: hiszen a fennmaradt műve csak az A-betűhöz tartozó részt tartalmazza. Nos, ebben a már önmagában is gigantikus torzóban több oldalon keresztül foglalkozik a kaméleonnal. Nincs még egy „oktalan állat”, mely ilyen kitüntetett figyelmet kapna benne, talán a gólyát mint a protestáns exemplumok állandó és gyakori szereplőjét leszámítva. De feltűnően másképp fontos számára ez az állat, mint az annak egy példányát, annak tetemét a hallei Wunderkammerbe helyező Schultz számára.

Habár Schultz megfigyelése az ormányát a saját nyaka köré tekerő kaméleonról meghökkentő, mégis érezhetően törekszik arra, hogy az érzékszervekkel elérhető – emlékezzünk a nagyítólencse említésére – legalaposabb leírást adja róla. A kaméleon ugyanis Európában egzotikumnak számított, a róla való tudás még akkoriban is nagyrészt Plinius Természetrajzán alapult. Ezért tartja fontosnak megjegyezni, hogy bizony nem csak levegővel táplálkozik – emlékezzünk: cáfolhatatlan állítása szerint a légy az nem levegő –, továbbá nem túl állatbarát kísérletekkel kitartóan bizonyítja, hogy valóban képes a színét megváltoztatni. Mostani történetünk szempontjából éppen ez a színváltoztatási képesség lesz igazán érdekes. Mint látni fogjuk, Kalmár György egészen másképp viszonyul az állat ezen képességéhez, mint Schultz.

2.

Meg vagyok győződve róla – mi mást tehetnék –, hogy Kalmár György másfél éves keleti, közel-keleti utazása során láthatott kaméleont. Ha mást nem, hát Stephan Schultz halálában hamuszürkévé vált preparált példányát. A Valóságos Magyar A-B-C-ben az 1824. sortól az 1973. sorig foglalkozik az állattal, pontosabban az állat kapcsán az alakoskodó emberek megvetésre való voltával. A mű minden oldalán a tükör felett szövegtagoló, úgynevezett argumentumok találhatók, amelyek a kaméleon-rész esetében a következők: A színes hasonló a Kháméleonhoz; A Kháméleonnal egybe vettetik a színes; Hasonlatosság a Kháméleon és a színes közö; majd háromszor: Kháméleon, s színes ember. S csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy annyira megvetette az emberi színességet, alakoskodást, képmutatást, hogy a kaméleonok utáni első argumentum így hangzik: Rosszabb a töröknél a színes ember: tehát a képmutató személy még a muszlimnál is rosszabb ember.

Kalmár sorra veszi az ókori, középkori zoológia összes kaméleonnal kapcsolatos közhelyét, leginkább az annak kinézetével kapcsolatosakat, s műve koncepciója, illetve az adott nagy tartalmi rész (A színességről, vagyis tettetésről) szempontjai szerint elemzi.⁵ Elsőre azért tűnik furcsának az eljárása, mert máshol azt írja, hogy azért vállalkozott nagy utazásaira, hogy a világot a saját szemével alaposan megismerje. Ennek ellenére habár alapos leírását kapjuk az állatnak, Kalmár sosem hangsúlyozza a személyes megfigyelés fontosságát. Vegyünk néhány példát:

Változtatja magát a Chamaeleon állat, ugy írják,
többire majd minden, vagy akármelj színre; mi csak van:
s változik, amíhez közelebb esik, arra a színre…⁶

Itt például nem is tagadja az úgy irják kitétellel, hogy szó sincs autopsziáról, miközben az analógián alapuló világértelmezés szempontjából éppen a színváltoztató képesség az állat legfontosabb tulajdonsága. Kalmár szerint pl. ebből következik, hogy a „kettős szívű, gonosz ember” mindenben hasonlatos hozzá.

Az analógia működtetésére hozott következő példámmal azt szeretném demonstrálni, miként válik az állat egy feltételezett tulajdonságának látszólag alapos ismerete, leírása valójában bizonyos morális deficittel bíró emberek leírásává:

Vére ez állatnak nincsen; csak a két’ szeme környűl,
s a szívében…⁷

Máris adott az analógia a „sok színű” képmutatókkal:

…A sok színű ’s hízelkedik inkáb
szemmel; azért, mert néha megesmérhetni szaváról:
és, ha a szívében nem forrna, buzogna, leginkább
az ő gonosz véri; kettős szívű se lehetne.⁸

Egy másik megjegyzése utalhat akár személyes tapasztalatra is, hiszen, habár megemlítik más szerzők is az állat hosszú farkát, a hasonlat, amivel Kalmár ábrázolja éppen az álnoksággal szembeni elutasítását erősíti:

E’ kicsiny állatról illik megrovnod azonban:
hoszszu a farka igen, s vékonyka, a vége kiváltkép’:
s azt ugy szokta soros pereczessen kögybe tekerni,
mint a vípera szokta magát kerekítni tekertsbe.

S az ebből levont következtetés:

Ugy a hasadt nyelvűnek az ő szép mézge beszéde
fortsa, tekervényes gyakrabban, s hoszszú kerengő⁹

Így válik a viperához hasonlított, feltekeredett kaméleonfarok a John Locke-i értelemben vett retorikaellenesség metaforájává.

Kalmár saját bevallása szerint is imádja a magyar nyelvet, azt bármely gondolat, tudományos eredmény kifejtésére alkalmasnak tartja – ne feledjük, könyve 1770-ben, a nyelvújítás nevű korszak előtt jelent meg. Nem riad vissza a meglepő szóalkotásoktól sem, néha pedig meglévőket használ furcsa jelentésben, amihez csillapodni nem képes etimologizáló hajlama ad biztos alapot:

Mint e’ kicsíny állatkának mind horgas a körme,
színte ugy a színes valamit horgász ki belőled¹⁰

A továbbiakban rendkívül érzékletes leírását adja annak, hogy a kaméleon képes kidülledt szemeit egymástól függetlenül mozgatni, s folyamatosan lesben áll prédára várva, hiszen sosem hunyja azt be. Az állat orráról tett leírása azonban szerintem árulkodó.

E’ csuda kís állatnak az orrocskája hasonló
a disznóé hoz. S vajjon mi jut itten eszembe?
Mint röhög a disznó, s kerget, ha ríj a malaccza!¹¹

A „vajjon mi jut itten eszembe” kitétel szerintem megerősíti feltételezésemet, hogy Kalmár látott kaméleont, s annak orrát a disznóéhoz tartotta hasonlónak, amiről önállóan, példát nem figyelembe véve jutott eszébe valami. Viszont az arisztotelészi-pliniuszi hagyományból következő leírása újra elbizonytalanít:

…semmit nem eszik, sem iszik; csak az egy levegővel
éldegel! Óh s minemű tudományt hozok én ki el e’böl!¹²

A moralizáló „kihozott tudományát” most elhallgatom, inkább a feltételezésemet szeretném megosztani: Kalmár látott egy kaméleont, de az nem élt, hiszen amikor az állatnak olyan tulajdonságát kéne leírnia, amely feltételezi az életfunkciókat (színváltás, evés), akkor mindig az autoritás hagyományára támaszkodik. Más esetekben művében elégséges egy kitömött példány is a megfigyelésekhez. S mint tudjuk Stephan Schultznak volt egy preparált kaméleonja. A jelek szerint Kalmár nem hitte el Schultznak, hogy az a kaméleont látta legyet enni. Schultz ezért tartja fontosnak hangsúlyozni nagy művében, hogy a légy az nem levegő! S mivel ezen összevesztek, meg sem említik egymást az utazásukról szóló későbbi írásaikban.

Tanulmányomban arra a nagyon egyszerű kérdésre kerestem a választ: vajon befolyásolta-e a kora újkori, újkori szövegfogyasztót és szövegalkotót az értelmezés és az alkotás során az, hogy amúgy mit gondolt a kaméleonról? Azt gondolom, igen.

 

Hegedüs Béla

 

 

 

         Kádár bizonytalan a jövőt illetően, titokban ő is felkeres egy jóst, aki rögtön felismeri, és kérdéseket tesz fel:

1. Hol fog kezdődni az új háború?

2. Hol fog végződni?

3. Mi lesz Kádár elvtárssal?

A jós e kérdésekbe rejtette a választ. Kádár csalódottan távozik, betér egy vendéglőbe, és elmeséli a zenészcigánynak. Az dalokkal válaszol:

1. „Túl az Óperencián…”

2. „Valahol a Volga mentén…”

3. „Hajlik a jegenye…” (1957)[1]

          A fenti vicc remekül illusztrálja, hogy a közköltészet, a régi populáris kultúra kutatása miért izgalmas terep. Türelemmel és sok utánajárással olyan összefüggések nyílhatnak meg a mai olvasó szeme előtt, amelyekről aligha találnánk szakirodalmat, hiszen magántérben, társasági körülmények közt lehetett megtapasztalni. Ott kellett volna ülnünk a régi lakodalmakon, szalonokban, netán kocsmákban, hogy hiteles tanúi lehessünk az ott elhangzó daloknak, s hogy mit jelentettek az éneklők számára. A csonka írásos adatok ellenére mégis kirajzolódik valamiféle „dalokhoz tapadó történelem”. Egy-egy népszerű dalnak ugyanis saját története alakult ki: ki mikor énekelte, kivel és ki ellen… Nemcsak a politikai vagy rebellis műfajokra igaz, bár ezek pályafutása is roppant tanulságos, gondoljunk csak a Rákóczi-nóta, a Kossuth-nóta vagy a Ha én rózsa volnék…  sokféle elhangzására, eltérő nézeteket valló éneklőire és hallgatóira.

Az ártalmatlanabb közköltési műfajok szép példájaként említhetjük a skótok nemzeti énekét, az Auld lang syne-t.[2] A közhiedelemmel ellentétben nem Robert Burns írta: ő csupán néhány szakasszal kibővítette a már régóta közszájon forgó társasági dalt. Ráadásul akkoriban még nem a ma közkedvelt dallammal énekelték, hanem teljesen másikkal. Mi tehát mind zenéjét, mind szövegét tekintve teljesen más alakban ismerjük „a régi szép idők dalát”, mint a Burns-kortársak. A magyaroknak ezen felül elsősorban ballagási és lagzis-keringős emlékei vannak róla, tehát elég messze járunk már az eredeti kontextustól.

Az Auld lang syne Burns előtti változata (Scotch Musical Museum, Vol. I., 1787)

 

Ilyesmi történt Fazekas Mihály jóvoltából egy XVIII–XIX. századi mulatónótával, amely éppúgy az alföldi élet és Magyarország szépségét zengte a debreceni diákok jóvoltából, mint saját továbbköltése, a híres Hortobágyi dal. Amikor aztán a pápai diákok is eltanulták az ős-dalocskát, immár így kezdték: „Ó, te zsíros Kanahán, Balaton mellyéke…”[3]

Fazekas Mihály Hortobágyi dala

Kobzos Kiss Tamás és a Jánosi együttes előadásában

(Vándorok énekei, 1994)

Ami a közköltészetben elveszti értelmét, arról könnyű szívvel lemondanak, érdemesebb tehát aktualizálni. Ez néha furcsaságokkal jár. Pálóczi Horváth Ádám (akiről még lesz szó alább) a visszavonuló Napóleon nevében írt egy bosszús indulót, amely nagyon hamar elterjedt szerte az országban Mars, siess hazádba vissza, kis seregem. Olyan népszerű lett, hogy dallama négy évtized múltán az aradi vértanúk balladájában köszön vissza. Ekkor még bőven éltek, akik hajdan az eredeti Napóleon-szöveggel is énekelték ezt a melódiát, nekik talán furcsa volt a megtépázott hatalmú, seregét sirató császár dohogó énekével közös dallamra előadni a bitófával bátran szembenéző magyar honvédtábornokok búcsúdalát…

A fenti példák egyaránt a XVIII–XIX. század fordulójára, a dalos kedvű magyar költők körébe vezetnek. Oly szép lenne tudni, hogy két-három, ma is közismertnek számító poéta valaha mit énekelt, amikor együtt ültek, borozgattak, netán egymás lakodalmán vendégeskedtek!... Arany János például a nagykőrösi tanártársakkal – akik ugyebár (leendő) akadémikusok voltak, vagyis legkevésbé sem léha emberek – a fojtogató 1850-es években egy roppant blőd kocsmadalt énekelt előszeretettel, néha elváltoztatott hangon, a zárlatban pedig éktelen macskanyávogással:

Deák potpourri – Arany János Dalgyűjteménye (1874) MTA KIK 

  

           Mindez aligha lenne fontos, hiszen borközi állapotban más ökörködésre is képes az ember. Arany azonban negyedszázad múltán hibátlanul lekottázta, még az éneklés forgatókönyvét is fel tudta idézni – sőt sokáig emlegette a közös dalolást, amikor a társaságból korán kiszakadt, Erdélybe hazatért Mentovich Ferenccel levelezett. Ez a kocsmai potpourri (itt: ’zagyvalék’) az együtt töltött idő allegóriájává vált a baráti kör számára. Igen, egy énekelhető Madelaine-sütemény…

A felvilágosodás korában legalább ilyen fontos kapocs lehetett egy-egy közös dal a barátok között. Volt hajdan egy másik mulatónóta, amely meglepően sokakat kötött össze az írótársadalomban. Igaz, néha csak véletlenül.

A XVIII. században gombamód megszaporodó magyar ivónóták, az „asztali közköltészet” egyik gyöngyszeme az a kocsmadal, amely számtalan változatban ismert, elsősorban a Dunántúlról. Az alapötlet már a középkori vágáns diákdalokban felbukkan, nevezetesen az, hogy a profán embernek a temploma is profán. Az Alte clamat Epicurus kezdetű dalban például a falánk embert így jellemzik: „Cuius templum est coquina”, vagyis az ő temploma a konyha! Külön poén, hogy a tréfás verset a Carmina Burana vázlatos hangjegyei szerint épp Walther von der Vogelweide híres és igen komoly keresztes-zarándokénekének dallamára énekelték. Ilyesmiről a magyar dalnál nincs szó, a téma azonban szép kifejtést kapott a XVIII. század végén is.

1780 körül, egy ponyvafüzetben jelent meg először a szöveg, akkor még csak az alapstrófával, egy más témájú dal egyetlen szakaszában:

Katonának a temploma a pince, a pince,

Imádságos könyvecskéje az icce.

Katonának vagyon pénze, hadd költse, hadd költse,

Csaplárosné arra való, hadd töltse, hadd töltse.[4]

Egyelőre tehát a férfitársadalom tükrét látjuk: az „istentelen” katona elég profán helyen imádkozik, de hadd mulasson, ha megteheti. Ez a változat később is fel-felbukkan, például a szintén dunántúli Berzsenyi Dániel kis népdalgyűjtésében (1828), aki valóban megpróbálkozott a katonaélettel, épp a dal virágkorában, 1793-ban. A dalnak az 1830-as évekig akadnak lejegyzései, például Sárospatakról és Nyitra vármegyéből, sőt 1844-ben Tompa Mihály is megörökítette kottás Dalfüzérében. Az alábbi, debreceni változatot Túri Dániel (talán Móricz hősének névadója?) jegyezte fel, aki épp Arany János kollégiumi éveiben lakta a Bagolyvárat. E strófa a diákok duhaj életmódját dicséri, a végén Fazekas Hortobágyi dalából kölcsönzött rímekkel:

A deáknak teste-lelke a pince,

Könyörgéses könyvecskéje az icce.

Korcsmárosné, bort ide a kupába,

Hadd igyon a szegény diák búvába’.[5]

A dallam közeli változatára énekelték a szintén dunántúli poéta, Pázmándi Horváth Endre gyűjtésében is fennmaradt (de talán nem tőle származó) bordalt: Nem kell nékem senki vize, barátom… Mátray Gábor kottázta le, aki Pest, Esztergom és Nógrád vidékén hallotta 1810 és 1816 között.[6] Országos terjedésre utal, hogy Csokonai hajdani debreceni diákja, Tóth István 1832-ben ezt a melódiát társítja a Bodrog partján nevelkedett tulipán kezdetű szerelmi dalhoz;[7] Tóth ekkor fülöpszállási kántor volt, talán Petőfi is ismerte. Egy távoli dallamváltozat épp Arany daloskönyvében bukkan fel, szintén az 1830-as évekből ismerhette: Még aszondják a kapások, nem lesz bor – a készülő Arany-honlap hanganyagából. A versforma oly nagyon tetszhetett az ifjú költőnek, hogy 1848-ban jó eséllyel erre írta a Rákócziné című balladát.

Ám térjünk vissza a pincedalhoz! A futólag már említett Pálóczi Horváth Ádám (1760–1820) sokféle tudományban jeleskedett: a költészeten és a prózaíráson túl matematikával, földméréssel, jogi kérdésekkel, statisztikával és természetesen magyar őstörténettel is foglalkozott. Élete zömét a Dunántúlon töltötte, különös házasságairól már olvashattunk egy korábbi blogunkban.

A kocsmadal általa ismert változatát Hamis rovás címmel 1813-ban vetette papírra Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek, ki magam csinálmánya, ki másé című kéziratában, vázlatos kottával. Ideje megismernünk, hogyan énekelte ő és baráti társasága:

Korcsmárosné kápolnája a pince,
    Imádságos könyvecskéje az icce;
    Rójja, rójja, rovás ára, hány icce,
    Csak azt mondja a vendégnek: fél icce, fél icce, fél icce.

Korcsmárosné a térdeig szüzecske,
    Térden fellyül köldökéig menyecske;
    Rójja, rójja [rovássára hány icce,
    Csak azt mondja a vendégnek:] fél icce, fél icce, [fél icce.]

Korcsmárosnét egy szép legény szerette,
    Amit ivott, mind másokra metszette;
    Rójja, rójja rovássára, hány icce
    Már azt mondja a vendégnek: húsz icce, húsz icce, húsz icce.

A Musica Historica együttes előadásában

Első ízben Horváth Balatoni veszedelem című versében kapott fontos szerepet a kocsmadal (Szántód, 1789. június).[8] A hatalmas viharnak a költő mellett Csapody Gábor Somogy megyei főbíró[9] is tanúja volt, együtt igyekeztek megmenekülni egy kis csónakban. Horváth e dallal próbált lelket önteni az evezősökbe és leendő szabadkőműves testvérébe:

Éneket kezdek nevetve, de valóban búsulva;

Dalra szedém Csapodimnak köztünk kedves nótáját,

A kortsmárosnét danolom, s ennek a kápolnáját.

Bármennyire másról szól a kocsmadal – nevezetesen a csaplárné feslett életéről és a „hamis rovásról” –, bizonyára a viharból megmenekülő barátok közös, megpecsétlő erejű, már-már teátrális emlékei is visszatükröződnek egy 1789. őszi versben. Horváth itt immár nótajelzésként, sőt mintaként használta, hiszen a refrénes szerkezetet is megtartotta.[10] Az Árión felszenteltetése című vers a költő szabadkőműves avatásáról emlékezik meg, amelyre 1789. november 19-én került sor Pesten, A Nagyszívűség páholyban.[11]  

Árionnak ki született vak vala,
    Feltámadt már a fényes nap hajnala;
    Hát Orfee, hova utaz barátod?
    Miért kérded? mikor magad jól látod.
                                            Jól látod, Jól látod. […]

Árion eddig bekötött szemekkel
    Botorkázott kétséges lépésekkel;
    Hát Orfee! miért siet barátod!
    Miért kérded? [mikor magad jól látod.
                                            Jól látod, Jól látod.] […]

Árion, a bőlcsesség tornáccában
    Megállott egyik oszlop árnyékában;
    Hát Orfee! vezesd beljebb barátod,
    Ő nem tudja, mi van belül. Te látod,
                                            [Te látod. Te látod.]

A teljes vers a Musica Historica együttes előadásában (koncertfelvétel, 2017)

Meglehet, hogy a testvériséget övező gyanakvás ironikus visszhangját kell látnunk a dalválasztásban, hiszen az ősszöveg a szakrális (templom) és a profán (pince) képsorát vetíti egymásra, titokzatos és alantas környezetrajzként. Értsd: ilyen kétes életű, „hamis rovású” pincebogaraknak látja a külvilág a kőműveseket. De még ennél is fontosabb, hogy a költő két ajánlója a testvériség felé nem más volt, Kazinczy Ferenc (szabadkőműves nevén: Orpheus) és a viharjelenetből ismert Csapody Gábor. Az ének és nótajelzése így kétszeresen is jelképessé vált, hiszen arról szól, hogy a vakon botorkáló – azaz profán, avatatlan – Ariónt a bölcs Orpheus vezeti be a templomba, ám egy olyan dallamra énekli el a történetet, amellyel ő vigasztalta-bátorította leendő másik testvérét a magyar tenger tajtékai között. Vagyis az igaz barát nemcsak a poharak közt van velünk, hanem lépteinket segítve, félelmünket eloszlatva is…

A balatoni élmény és Horváth választott szabadkőműves neve, az Arión szintén összefügg egy kicsit. Arión korinthoszi költő valóban tengeri veszedelemből szabadult, amikor hajóstársai elárulták, kirabolták és a tengerbe vetették, de egy delfin a hátára vette, s a partra segítette. Ha ideképzeljük Mozart Varázsfuvolájának részleteit, amelyek a szabadkőműves avatási szokások allegorikus tükrét adják, hamar megértjük, miért épp ez a közönséges, de mégis szívmelengető dal tette fel a pecsétet Pálóczi Horváth Ádám, azaz Arión bolyongásainak végére, a megmenekülésre, az igaz társak megtalálására.[12]

 

Csörsz Rumen István

---

Kováts Sámuel író és prédikátor egy Horváth Ádámhoz írt versét a következőképpen kezdi:

 

Be nagy boldogság Horváthom! olly feleséggel birni, 

Ki, ha magad nem érkezel, képes verseket írni…

 

Hogy ilyen feleséggel bírni mit jelenthetett akkor, azt csak rekonstruálhatjuk, s az eredményből ki-ki vonja le maga a következtetéseit, ha akar, fogalmazzon meg maga imperatívuszokat.

 

Pálóczi Horváth Ádám a legsokoldalúbb írók-költők egyike a 18. századi magyar irodalomban. Versein, dalköltészeti programján túl jogi, politikai, nyelvészeti, történelmi, pszichológiai és természettudományos írásai is fennmaradtak. Szervezője a magyarországi szabadkőművességnek, irodalmi köröknek. Csokonait elsők közt támogatta irodalmi ambícióiban. Mindemellett korabeli botrányhős; nőügyei okán is állandó beszédtémája volt az irodalmi és helyi nemesi társaságoknak.

 

1808-ban válás nélkül, ahogy mondták „ágytól és asztaltól” költözött külön második feleségétől, és vette el Kazinczy Klárát, a költőnőt, akiről a fent idézett vers szól.

 

Mindezt megelőzően Zala megyében először Horváth Ádámnak és első feleségének, Oroszy Juliannának volt házasságbontó pere – a feljegyzésekből arra lehet következtetni, hogy a feleség által elkövetett házasságtörés miatt. A válópernek külön érdekessége, hogy Horváth a bírák előtt csókkal búcsúzott a nőtől. (A válóperről bővebben ír Németh László Sándor: A házi szövetség felbontása című cikkében a Holmi 1999. júniusi számában.)

 

 

A 18. század végén a társadalom felsőbb rétegeiben a nemesség és a polgárság körében már találkozhatunk polgári peres válási ügyekkel, a parasztság körében ilyesmire nem is igen mertek gondolni. A vallási előírásokra épülő patriarchális nemesi szemlélet egyértelműen elítélte a válást, mely jogi nehézségekkel, költségekkel, meghurcolással járt; mindazonáltal a házasokat a szégyen és a közvélemény ítéletétől való félelem is visszatartotta. 

 

Horváth még 1793-ban, a válás évében feleségül vette Sárközy Jusztinát. Jusztina unokabátyja, Sárközy István, Somogy megyei alispán, Horváth debreceni diáktársa egy Kazinczy Ferencnek szóló levelében több mint tíz évvel a válás után is neheztelve, indulatosan nyilatkozik az egykori barátról:

 

„Horváth Barátunk Zala Vármegyébe a’ Götsejségen Petri [kere]szturba lakott (melly Jószágát [értsd: birtokát] ő azért szerzette, hogy második Feleségével együtt laktába botránkozás kövévé vált, Szoba Leányával azután pedig most emlitett 3dik Feleségével copulation előtt, el rejtezhessen némellyek szeme elől).” (Sárközy István Kazinczy Ferencnek, Nagybajom, 1821. február 11.)

 

Az említett harmadik feleség Kazinczy Klára volt, akit Horváth Ádám szegény, többgyermekes családból 1806-ban vett magához és fogadott örökbe abban a hiszemben – és itt jön az első nagy bulváros csavar a történetben –, hogy az ő gyermeke. 

 

Az 1810-es években Horváth Ádám falun élt a Nyugat-Dunántúlon, Nagybajomban és Petrikeresztúron. Korábbi ambícióihoz képest az aktív irodalmi közegtől elszigetelődött, már nem volt részese az irodalmi nyilvánosságnak. Zala vármegyében azonban olyan irodalmi kört hozott létre, amely lokális szinten igen jelentős lehetett – erőteljesen hozzájárulhatott a regionális irodalmi élet kialakulásához, az új verselési formák elterjedéséhez, a női költészet létének elfogadásához. A rövid életű „Göcseji Helikon” Horváth halálával föl is bomlott. A költőkör szerzői közül épp Kazinczy Klára kapott lehetőséget arra, hogy a Keszthelyi Helikon ünnepségein versét fölolvashassa, s ő az egyetlen, akinek egy verse nyomtatásban is megjelenhetett. 

Amikor Kazinczy Ferenc a költő feleségről tudakozódik (Klára egyébként nem rokona Kazinczy Ferencnek), Horváth a következőt írja:

 

„Atyává lennem a’ két házasságom közé szorúltt roved időben volt szerentsém […] Kazinczy Klári, a’ kirül tudakozol, az én Leányom, ki Téged’ szer felett betsül, ‘s a’ mennyire az imádás embert illethet, tsaknem bálványoz: ő lessz nekem tsekélly szerzeményimben egyik örökösöm; által irtam már őtet a’ Kazinczy János Familiájábúl magaméba, Testamentmomban is.” (Pálóczi Horváth Ádám Kazinczy Ferencnek, 1814. június 13.)

 

Későbbi levelében, miután már megtudta, hogy Klára nem a lánya így ír Kazinczynak: 

 

„mert ha elébb meg-tudhattam vólna, hogy nem az ő, a’ kinek én véltem tsak ez előtt esztendővel is; (míg az Annya, haldoklásakor tudtomra nem adta) régen feleségemmé tettem vólna őtet; megpróbálván amattúl a’ törvényes Divortiumot; másodszer[!] is: – Ebbül elképzelheted, mibűl álló lessz a’ Román; a’ mit maga Klári sem tudhat addig mig az Atyja él.” (Pálóczi Horváth Ádám Kazinczy Ferencnek, 1818. szeptember 30.)

 

1817-ben Kazinczy Jánosné, Klári édesanyja halála előtt bevallotta Horváthnak, hogy Klári mégsem az ő lánya. Így 1818. augusztus 12-én feleségül vette nevelt lányát. A házasság célja, hogy Klára jövőjét biztosítsa. „hogy azokban, mellyekben őtet örökösömnek szántam, e’ tettemmel is bátorságossá tegyem”. A történet sokadik csavarja, hogy Klára édesapja Kazinczy János, Horváth Ádám diákkori barátja, kinek bevallása szerint szívességet tesz lánya nevelésével.

 

Természetesen a nevelt lánnyal való házasság még az itt kifejtett zavarba ejtő részletek ismerete nélkül is botrányosnak számított, bár a részleteket az irodalomtörténet jótékony homálya fedte.

 

A Klárával kötött rövid házassága után 1820. január 28-án Horváth Ádám meghalt. Özvegyen, férje halála után, a költőkör széthulltával, Kazinczy Klárának úgy tűnik, nem volt versírásra ösztönző motivációja; a magány időszakában már csak két gyászverset és egy talán kikosarazó verset írt (az egyik gyászverset Kisfaludy Sándor ihletésére). Özvegysége másfél évtizedét férje hagyatékának rendezgetésével töltötte, életének utolsó ismert adata, hogy 1835. március 24-én átadta Döbrentei Gábornak a kétkötetnyi kéziratot, ajánlva „a Mélt. S Tek. Tudós Társaság vizsgálata alá, hogy őket az örök semmiségtől megmentené”.

Alighanem árnyalatnyi különbség mutatkozik meg a reformkor híres írója, Fáy András magánélete és a nőknek szánt közéleti szerep között, mely szerepben szerinte a nő nem jelenhet meg a társadalomban, mint független egzisztenciával bíró személyiség, életének középpontjában ugyanis a férjnek kell állnia. Fáy András történetét felidézve pontosabb képet kapunk a kor valódi nemi erkölcséről.

 

 

Nem volt ismeretlen tény, hogy Fáy András a reformkor meghatározó prózaírója, publicistája, Kossuth lapjának, a Pesti Hírlapnak állandó szerzője közéleti és szépírói tevékenysége során is foglalkozott a nőnevelés kérdésével, és az 1810-es években nevelt lányaként magához vette Sziráki Zsuzsannát, majd az évek múltával feleségül vette a fiatal lányt. A házasságot egyébként gáláns gesztusként értelmezte a közvélemény (pl. Karacs Teréz, Fáy András megnősülése, Fővárosi Lapok 1886. június 3., 153. szám, 1119). Völgyesi Orsolya tanulmánya azonban remekül érzékletesen exponálja a kényesebb részleteket Fáy házasságának történetéből. 

 

Az egész történetet finoman szólva árnyalni látszik Sipos Pál fóti esperes levele, amelyet Fáy életrajzírójának, Badics Ferencnek írt. A református esperes beszámolója szerint Fáy mint szolgabíró Veresegyházán lakott, és gyakran látogatott át Fótra, ahol igen jóban volt az akkori lelkésszel, Peterdy Józseffel. A beszámoló szerint itt látta meg Sziráki Juditot, akit az anyja engedélyével hazavitt, ám néhány hét múlva megpillantotta Judit testvérét, Zsuzsannát, aki „Judithnál formásabb volt”. Juditot hazaküldte, Zsuzsannát magához fogadta nevelt lányaként.

 

A lány alig volt 16-17 éves, amikor nevelőapjától teherbe esett, ezért Fáy a lányt Bécsbe vitette szülni. Fáy András fia, Gusztáv hároméves volt, amikor Fáy elvette gyermeke anyját. A házasságot egyébként Fáy testvére, László őrjöngve fogadta, és azzal fenyegette, hogy lelövi testvérét, ha belép a házba.

Az egyik Fáy-életrajz (Karacs Teréz) szerint még házasságkötés előtt megszületett a második gyermek, akit Fáy, Sziráki Zsuzsi könyörgése ellenére dajkaságba adott, és aki ott rövid idő múlva meg is halt. Az életrajzból úgy tűnik, Fáy titokban akarta tartani a házasságot, és a közvélemény egy Pest megyei közgyűlésen szerzett róla tudomást, amikor a lelkészek nyilvánosan felolvasták a frissen egybekeltek nevét.

Fáy gyermeküket Nagy Gusztáv néven anyakönyveztette, és évekig nem ismerte el törvényes fiaként, azonban1827-ben egy ingatlanátíratási dokumentumon már a Fáy Gusztáv név szerepel. 

 

Végrendeletében arról határoz, hogy felesége Pestről költözzön fiához gombai birtokára. A nagy kérdés, hogy Fáy vendégköre, barátai mit tudtak és miként vélekedtek arról, hogy nevelt lányával él együtt, s tőle van gyermeke. Ahogy Völgyesi Orsolya írja, erről megbízható forrás nem áll rendelkezésünkre, ’30-as évekbeli levelezéséből azonban kiderül, hogy a rokonok és barátok magától értetődőnek fogadják el az asszony és a gyermek új pozícióját.

 

Mészáros Gábor

 

A Horváth Ádámról szóló részben főként S. Sárdi Margit (A Göcseji Helikon költőnői, Universitas Kiadó, 2002), Fáy Andrással kapcsolatban pedig Völgyesi Orsolya (Völgyesi Orsolya: Fáy András „különös házassága” = Uő, írók, szerepek, stratégiák, Bp. Ráció, 2010, 187–198.) kutatásait használtam fel.

 

 

A Mindenes Gyűjtemény című, 1789–1792 között Komáromban megjelent ismeretterjesztő folyóirat tudós újságírója-szerkesztője, az íróként, műfordítóként is ismert Péczeli József igen jó véleménnyel volt Angliáról és az angolokról. A folyóirat 1789. október 3-i számában például arról tájékoztatta olvasóit, „mennyire mentek légyen az Ánglusok a’ tudományokban, jó ízlésben, ’s emberi szeretetben”. Véleménye szerint ez először is abban mutatkozik meg, hogy civil szervezeteik igen eredményesen működnek: a fuldoklók újraélesztésével foglalatoskodó Humane Society tagjai 1776 és 1786 között 1458 ember életét mentették meg;[1] a Kent Dispensari elnevezésű társaság 1783 és 1786 között 2745 beteget gyógyított meg ingyen;[2] egy-egy további szervezet pedig a nehéz sorsú anyákat, illetve a kisebb adósságok miatt bebörtönzötteket segíti. Másodszor: a lakosság általában véve kiemelkedően jól informált a közélet dolgait és a világ eseményeit illetően.

 

„Tsak magában Londonban 83. külömböző újságok nyomtattatnak minden nap. Némelly Újság-íróknak pedig tíz tizen-két ezer Ólvasóik vagynak. Még a’ hal-áruló asszonyoknak is minden reggel Újság van kezekben a’ piatzon, ’s ott rázzák ’s rostálják a’ mit a’ Parlamentumban végeztek. – Hogy ne volna ott meg-vi-lágósodás, a’ hol ennyire megy az olvasás’ szeretete? – Az Újság-írók tartanak gyors írókat, a’ kik a’ Parlamentumnak Gyűlésébe menvén, szóról szóra le-írják a’ legfontosabb beszédeket ’s végezéseket.”

 

Joseph Smith, A prospect of the City of London (ca. 1724), forrás 

 

Péczeli harmadik érve amellett, milyen irigylésre méltóan magas szinten áll Anglia a műveltség dolgában, az, hogy az írók (és a velük nagymértékben lojális könyvkiadók) ott gond nélkül, jó színvonalon élhetnek meg az írásból, sőt, még társadalmi megbecsülés is övezi őket:

 

„T. Blair Úr 15. Prédikátzióját ki akarván nyomtattatni, a’ Könyv-nyomtató önként ígért értte 1000. Rforintot [rajnai forintot]. De a’ lelki-esméret rá nem vivén hogy a’ belőlök bé-jött hasznot mind magának tartsa, esztendő múlva ismét hozzá ment ’s az asztalára tett 1000. Rforintot ezt mondván: T. Uram! a’ Kegyelmed Prédikátziójiból nékem szép hasznom jött, íme adok még Kegyelmednek belőle 1000. forintot.[3] – Robertson az V-dik Károly’ életéről készített kéz-írását ötven ezer forinton adta-el a’ Könyv-nyomtatónak.[4] – Póp a’ Homerus’ Iliását elő-fizetésre botsátván, minden rá tett kőltségén kívül bé-vett belőle száz ötven ezer Rforintokat.[5] – Azon kívül olly nagy betsűletet nyert általa, hogy sok Lordok ’s még a’ Valliai Printz is gyakran el-ment látogatására.”

  

17–18. századi londoni kávéházak térképe, forrás

 

Ezzel szemben a folyóirat ugyanezen számának egy másik cikkéből igen elszomorító kép bontakozik ki a magyarországi lakosság általános műveltségének igen alacsony színvonaláról. A Mindenes Gyűjtemény szerkesztője úgy véli, komoly problémát jelent, hogy az arisztokraták és a nemesek körében nincs értéke a könyveknek, az irodalomnak és a tudománynak.

 

„De valóban sajnállni lehet, hogy találtatnak még Nemeseink között ollyanok is, a’ kik nem hogy tehetségek szerént nyelvünket ’s virágozni kezdett Literáturánkat boldogítanák, sőt inkább igyekezik el-nyomni, ’s a’ könyv-írást vagy fordítást a’ Haza’ tsalásának nevezik. – Ugyan mit ítélnének nemzetünkről az Ánglusok ’s Frantziák, ha ezt meg-hallanák! – Sokan vagynak ollyanok a’ kik buzognak Hazájok és Nemzetek mellett, ’s azonban nyelvünk’ gyarapítása végett sajnállnak egy két forintot a’ Magyar Könyvekért, mikor a’ kopókért, ’s agarakért aranyakat adnak: nem gondolván-meg, hogy nemzetünk’ ditsössége áll főképpen nyelvünk’ virágzásában, nyelvünk pedig nem virágozhat, hanemha jó könyvek irattatnak rajta.”

  

Komárom a 18. század első felében, forrás 

 

Péczeli nemcsak arra hívja fel a figyelmet, hogy fontos lenne minél több magyar nyelvű könyv megjelentetése, hanem arra is, hogy elengedhetetlen a könyvterjesztés, könyvárusítás fellendítése, s hogy a magyar nyelvű szépirodalmat, ismeretterjesztő műveket közkönyvtárakban kellene hozzáférhetővé tenni az emberek számára (1789. október 28. szám, 118–119. lap). Pár nappal később különálló cikkben fejti ki véleményét az „olvasó kabinétek” felállításának fontosságáról, ugyanis – mint írja – nem várható el, hogy egy-egy ember minden fontos könyvet saját maga vásároljon meg (1789. október 31., 135–137. lap). Beszámol arról az örömhírről is, hogy

 

„[n]em régiben Győrben Müller Ferentz könyv-kötő Ur állított-fel illyen Olvasó Kabinétet, mellyben tsak eddig is bé-szedett más fél százból álló új Magvar Könyveket, mellyeket a’ szomszéd falukba is kihordanak az olvasni szeretők, egy krajcárt fizetvén egy Könyvtől minden napra.”

Müller Ferenc édesapja, Müller Jakab nyomdokába lépve vette át annak könyvkötő műhelyét. A vonatkozó források hiányában nem ismeretes annak oka, miért tette lehetővé a készleten lévő könyvek igen kis összegért való kölcsönzését – elképzelhető, hogy mivel nem tudott túladni rajtuk, így próbált mégis valamicske hasznot húzni a felhalmozott példányokból. Könyvtárának jelentőségét elsősorban az adta, hogy magyar nyelvű műveket gyűjtött, és bocsátott olvasói rendelkezésére, s kezdeményezése révén hamar hírnévre tett szert a magyar nyelv és kultúra barátai, támogatói körében. (Lásd Kókay György közleményét.)

A könyvtár megnyitásáról kisvártatva egy másik folyóirat, a Bécsben megjelenő Hadi és Más Nevezetes Történetek olvasói is értesülhettek.

 

 „Győrben is, a’ hol pedig már inkább el sógorosodtak Hazánkfiai, mint másútt, igen mohón kapják a’ Magyar Könyvek’ olvasását. Melly öröm, midőn az ide való Könyv Tárházatskában, ez, Kasszandrát, amaz, Jungnak éjtszakáit; egy Magyar Nimfa az érzékeny Leveleket, más Kartigámot, vagy Révaynak tsiklandoztató hivsággal füszerszámazott Énekeit kéri és kapja olvasásra. E’ szokás, a’ Németeknél nem újság, de Hazánkban több példára alig mutathatunk, itt pedig Miller Úr állította fel e’ Tárházatskát, még harmadéve, özvegy nyelvünk körül hűségesen dajkálkodó Férjfiaknak javallásából.” (1790. január 15., 67–68. lap)

 

Müller Ferenc könyvtára a kedvező sajtóvisszhangnak köszönhetően Győr egyik nevezetességévé vált. Egy utazó arról tudósította a Hadi és Más Nevezetes Történeteket, hogy a januári híradás felkeltette érdeklődését, és amikor 1790. október 30-án Győrbe érkezett, egy rövid városnézést követően, „[e]gyéb szemlélésre méltó ritkaság nem igen lévén”, ellátogatott az „olvasó könyvtárházatskába”. A gyűjteményről és az olvasókról alkotott véleménye nem mentes a kritikus felhangoktól:

 

„találtam benne vagy másfél százra valót a’ haza nyelven költ könyvekből; de mind a’ régibbeknek, mind az újjabbaknak nаgу hijjával vagyon, és nagyon meg ütköztem, hogy Bessenyeinek némelly darabjait nem láthattam, még annyival inkább, hogy ama’ mézes ajakú Czirjéknek érzékeny leveleit sem kaphattam. Kérdezni sem bátorkodtam, ha vallyon vólnának e’ számos Olvasók? mert véletlenűl Bárótzi’ Kasszandrajára találtam vetni szemeimet: hát ez a’ magyar kints egésszen bé vólt szőve pókhálóval. – No! gondolám magamban, bizonnyal tsak kivánságát akarta jelenteni az a’ Hazafi, a’ ki fenn emlitett Leveletekben olly kapósoknak irta Győrött a’ Magyar Könyveket.” (Hadi és Más Nevezetes Történetek, 1790. november 12., 591–593. lap)

 

Az ismeretlen utazónak szerencsére más izgalmas élményekben is része volt: másnap tartották ugyanis II. Lipót császárrá koronázásának ünnepét: az alkalomhoz illően pompás szentmisét követően a piacon felállított nagy tartályból ingyen ihatta a nép a bort, gróf Esterházyné ablakaiból pedig pénzt dobáltak a szegényeknek.

Az élménybeszámolót olvasta egy olyan hazafi is, aki 1791 nyarán járt Győrben, s a Hadi és Más Nevezetes Történetek szerkesztőségének küldött levele útján maga is megosztotta tapasztalatait az olvasókkal. A korábbi utazónál részletesebb leírást közöl az akkor még Öreg Templomnak nevezett, 11. századi alapítású Nagyboldogasszony-székesegyházról, a Szent István- és Szent László-oltárokat díszítő ábrázolásokról. Ezt követően tér rá Müller (a nevet Miller alakban adja meg) könyvtára és annak olvasóközönsége bemutatására:

 

„Müller könyvkötőnek magyar könyvtárházában, Hollósi Mátyás Királynak könyvházát hijjában keresed: azóltától fogva, hogy Győrben járt az Utazó, 227 darabra szaporodott ezen könyvtárban, a’ magyar könyvek’ száma; tsak nem 200 német forintra megy a’ reá tett költsége Miller(!) Urnak. Nagy ditséretére szolgál Miller(!) könyvkötőnek, hogy ő tsak ugyan az első, a’ ki Magyar Országban magyar könyvházat állított. – A’ tanuló Deákok közzül: Budinszki Lajos, Czeglédi János és Ignátz, Ehrlinger János, Gosztonyi József, Gröszing János, Hertelendi János, Kartsi Ferentz, Magyar István, Rumi ’s Rába Doroszlói Rumi Ferentz, Schnupfhagen György, Szarvaskendi Zsibrik Ferentz és Mihály, Szále Antál, Vizeki Tallián Ádám, Würth József sok magyar könyveket vesznek, ’s olvasnak is.” (Hadi és Más Nevezetes Történetek, 1791. július 1., 4–7. lap)

 

A második számú ismeretlen utazó helyesbíti az első beszámolóban olvasható megállapítást: „Hogy a’ Kassandra pókhálós, az az oka, hogy eleintén igen is mohon olvasták, ’s a’ forgásban két darabja el tévelyedett: tsonka lévén tehát a’ munka, nem kapnak rajta az Olvasók, mikor válogathatnak az egészben is.” Leírása általánosabb érvényű, a magyar kulturális állapotok színvonalának javítását célzó megfigyeléseket is tartalmaz. Úgy véli, a könyvolvasás népszerűsítésének és az általános műveltség szélesedésének egyik fő akadálya a papok egy részének maradi gondolkodása:

 

„Kívánná ugyan minden Hazafi, hogy mennél több két kezű, és két lábú állatok olvasnának; de mikor eggyik Lelki Atya, a’ Farsangi Vasárnapon a’ könyvek’ olvasása ellen prédikáll; a’ másik, a’ böjti Szeredain nyilván azt mondja, hogy a’ kik illyen ’s illyen könyveket szereznek, egy krajtzáron vásárollyák a’poklot: nem tsuda, ha a’ félszegek el tántorodnak. – Vajmi szükségesnek állítanám, hogy az ollyan népes Városokban, a’ mellyekben nem szalma-fejű a’ Hallgató, az el mondás előtt egy nappal, által olvastatná a’ fővebb Hatalom a’ prédikátziót, ’s meg visgáltatná: az abból következendő hasznot ki ki által-láthatja.”

 

Az ismeretlen utazó véleménye és Péczeli József fentebb idézett szavai jól érzékeltetik, milyen ellenhatások közepette működött Müller Ferenc haladó szellemű vállalkozása. A könyvkötő-könyvkereskedő-könyvtáros azonban még néhány évig kitartott, mígnem 1797-ben tiltott könyveket koboztak el tőle, s a könyvtárat mint „a forradalmi eszmék melegágyát” a cenzúrahivatal bezáratta. Müller eladósodott, és nem volt olyan angol alapítvány, amely segíthetett volna rajta: el kellett menekülnie hitelezői elől…

Lengyel Réka

---

Berzsenyi Dániel már néhány éve levelezett Kazinczy Ferenccel, amikor barátságuk legintenzívebb szakaszában a „niklai remete” egyszer csak úgy döntött, hogy „okoskodik” egy kicsit. Nem kellett volna. Érezte ezt Berzsenyi is, amikor imígyen vezette fel 1811. február 15-én kelt levelét:

Te kedvet lelsz a’ te féltudós barátodnak nyers okoskodásában. Én tehát a’ te sok szép verseidet, leveleidet, azzal hálálom meg, hogy azon eltévedt levelemnek némelly foglalatjait ismét meg küldöm, az az perbe, mégpedig gramaticusi perbe idézlek! De reménylem, hogy a’ mi perünk csak a’ szeretőknek pere lészen – melly csak a’ meg békélés’ örömét fogja készíteni. Ha én gondolatimat te előtted elrejteném, vagy én volnék hozzád méltatlan, vagy te én hozzám: vagy hizelkedő volnék, vagy bélátásodhoz nem biznám. Ezektől távúl vagyok. Engedd meg tehát, hogy minek előtte a’ részre hajlás az előitéletnek festett brilléjét orromra nyomná, orthographiánkról és nyelvünkről veled értekezzem. Én teveled eggy hiten akarok lenni, ’s hogy ha nem lehetek is, eretnekségemet néked meg gyónom.

 

Captatio benevolentiae ez a javából, Berzsenyi a szabadkozás retorikai nehézfegyverzetét veti be. Először saját magát féltudósnak mondja, akinek okoskodása nyers. Aztán kiderül, hogy mindazt, ami ezután következik, csakis a hála diktálta: Kazinczy levelei nem maradhatnak válasz nélkül. Itt a féltudós nyers okoskodása már tovatűnt, s egy eltévedt lélek idézi perbe a barátot. A per aztán durván hangzik, ezért rögtön pontosít is arra, hogy ez csak a szeretők civódása lesz, melyben mindketten örömüket lelik. Ráadásul, ha nem civódnának – próbálkozik itt már érvekkel is megelőzni a sértést –, akkor hízelkedő volna mindössze, akinek a részrehajlás sötét üvegű szemüveget tolna az orrára. Nem, nem, szó sem lehet ilyesmiről, tisztán kell látni. Ám, ha ez sem volt elég (ostoba vagyok, hálás vagyok, civódó szerelmes vagyok), akkor gyónni fogok, s te, kedves Kazinczy, feloldozhatsz engem bűneim alól. (Mondta ezt a lutheránus a reformátusnak, de kicsire nem adunk.)

Hiába volt minden. Nem kellett volna okoskodnia.

De miért is e pávatánc? Mert Berzsenyi tudta, Kazinczy nyelvújítási álláspontjának érzékeny pontjára fog tapintani. A levél további része ugyanis azt taglalja, hogy Berzsenyi szerint nemcsak a tiszai nyelvi formákat kellene a nyelvújítás során előnyben részesíteni. Innen, a 21. századból nézve persze úgy tűnik, mintha evidenciát mondana, amikor arról beszél, hogy „a’ ki a’ magyar nyelvet ismérni akarja, az eggyik szemét a’ Dunára, a’ másikat pedig a’ Tiszára függessze, és nem a’ nagy Dunát, de még a’ kis Gyöngyöst se rekessze ki, mindeniktől tanúljon és mindeniket ugy nézze mint az egésznek elszórtt tagjait, egyéb eránt igen eggyoldali lészen ismerete.” Nem is azért kell szégyenkeznie, sőt eretnekké válnia barátja előtt, mert arra hívja fel a figyelmet: érdemes többféle nyelvváltozatot ismerni (naná, aki többet ismer, az okosabb, műveltebb). A baj ott van, hogy ez az érvelés előfeltételezi, hogy Kazinczy bizony a tiszait szereti. És itt nem arról van szó, hogy tegyenek-e bele gyufatésztát, vagy hogy megéri-e átpasszírozni az alaplé halpépjét. Így Berzsenyi:

 

 

A’ tiszaiságat ki rekesztőleg emelni tehát igen veszedelmes részre hajlás, melly saját hibáinkat meg szenteli, és el oltván bennünk a’ vizsgálódás lelkét, vak követőkké tesz, ugy hogy nem kérdezzük jó é vagy rossz, hanem, tiszai é vagy dunai.

Kazinczy egy bekezdéssel még az eretneket feloldozó pap – itt azonban már egy veszélyes hittérítő, aki elvakult követőket gyűjt maga mellé, aki a hibákat megszenteli, s rajongóvá, mai szóval fanatikussá tesz minket.

Kazinczy elérti Berzsenyit, és – fontosabb a barátság – elvágja a vitát. A jó költőn nem érződik a dunai íz, s éppen ezért lehet jó költő – nyilván Berzsenyinek is ellenjavallt a dunaiság. A többit meg sem hallottam, irgum-burgum.

 

 

Dunaismus, Tiszaismus. Ez a’ legfontosabb czikkelye levelednek. De megfejtésére kevés szó kell. – A’ maga Dialectusát az Országnak eggyik része szint úgy jónak nézheti mint a’ másik a’ magáét, ha a’ rész nem felette kicsiny ’s ha öszve nem keveredett a’ soloecusokkal. De az Iró nyelve nem a’ Dunai, nem a Tiszai, hanem a’ magyar Schriftsprache.

 

Berzsenyi tudomásul vesz, ő is elvág, ilyen az élet.

 

Miért idéztük fel ezt a kicsiny vitát, mely talán – utólag mily okos az irodalomtörténész! – magában hordozta, előlegezte a két költő későbbi elhidegülését is? Mert Kazinczy nemcsak ezt a vitát nyerte meg. Tanítványai, köztük az irodalomtörténet-írás atyja, építették, ápolták a „széphalmi mester” kultuszát. Bár a „tiszai nyelv” nem nyerte meg a nyelvújítási vitát, mivel a standardizáció folyamata sokkal kiterjedtebb gyűjtőterületről terelte medrébe a legkülönbözőbb nyelvi formákat, s talán az sem olyan egyértelmű, hogy létrejött-e egyáltalán a Kazinczy által olyannyira vágyott irodalmi-tudományos nyelv (mily jellemző, hogy német szava van rá, de magyar még nincs), hiszen éppen az irodalom képes a leghatékonyabban arra, hogy különböző nyelvi formákat ütköztessen, különböző regisztereket megszólaltasson. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett Kazinczy mint áldozópap, győztes hadvezér, mester, irodalmunk egén vezérlő csillag jelent meg, s az az irodalomtörténeti vízió, mely elválasztotta a tiszántúli református értelmiséget a dunántúli katolikus-lutheránus literátoroktól, s melynek értelmében ez a korszak leginkább a tiszántúli reformátusság feltámadásáról és kulturális expanziójáról szólt volna, minden irodalomtörténeti elbeszélésünkbe beszivárgott.

Persze van ebben valami. Az észak-kelet-magyarországi kulturális fellendülést nem érdemes kétségbe vonni. Nyilván ennek az elbeszélésnek az erejét csak növeli, hogy a 18–19. század fordulóját tekintve mindmáig a legjobb forrásadottságokkal ez a terület rendelkezik, elegendő itt csak a Kazinczy-levelezés kiadott huszonöt vaskos kötetére utalni. (S a magam részéről, sokakkal ellentétben, azt is gondolom, hogy Kazinczy zseni volt a maga nemében.)

Ám az is tény, hogy ennek az elbeszélésnek már a kezdetekkor volt egy ellentétező logikája. Ha a tiszai nyelvjárásra támaszkodva épül az irodalmi-tudományos nyelv, akkor a dunai nyelvi erő elsorvad, elveszik – mondta Berzsenyi. Ha az egyiket előnyben részesítjük, akkor fanatikusok (értsd: józan eszüket vesztő bolondok) vagyunk – féltette a dunaiakat ugyanez a Berzsenyi. Az egyik oldal kulturális expanziója mintha a másik oldal szükségszerű hanyatlásával járna együtt.

Pedig ez nem ilyen egyszerű, mert

1) a korszak társadalomtörténeti komplexitását érdemes lokális sajátosság figyelembe vételével vizsgálni, ami azt is jelenti, hogy voltaképpen nyugat és kelet leegyszerűsítő sémái nem feltétlenül igazolhatóak;

2) mert a birodalmi központ (Bécs), a politikai központ (sokáig Pozsony) és az újjáalakuló közigazgatási-gazdasági központ (Buda és Pest) olyan erőforrásokat csoportosított a nyugati régióba, mellyel a másik fél nehezen versenyezhetett, s mellyel jószerivel kulturális tőkéjét hozhatta versenybe (innen ered Kazinczy stratégiája is);

3) mert a modernizációs folyamatok igen erősen kötődtek a rendi politika belső reformjaihoz (s mivel a gazdasági erőforrások nyugatra összpontosultak, ezért a kulturális változások jelentős része szintén innen eredeztethető);

4) mert a korszak modernizációs tendenciái nyugat-magyarországi városokban erősen érvényesültek (ez persze nem jelenti azt, hogy keleten ne látszottak volna hasonló útjai az urbanizációnak, de bizonyosan szórtabban mutatkozott meg e jelenség);

5) mert a nyilvánosság szerkezetváltásának legfontosabb lenyomata a soknyelvű nyugat-magyarországi sajtó.

Most akkor Berzsenyinek volt igaza? Valamiben talán igen. Ő csak azt akarta szóvá tenni a maga keresetlen módján, hogy a világ komplex és nehezen leírható. Ha neki akkor és ott nem is, reméljük, nekünk majd sikerül erről valami hihetőt mondani.

 

Sarkady Gergely: Mappa Regni Hungariae salis officia designas 1785. [forrás]

 

 

Vaderna Gábor