Berzsenyi Dániel már néhány éve levelezett Kazinczy Ferenccel, amikor barátságuk legintenzívebb szakaszában a „niklai remete” egyszer csak úgy döntött, hogy „okoskodik” egy kicsit. Nem kellett volna. Érezte ezt Berzsenyi is, amikor imígyen vezette fel 1811. február 15-én kelt levelét:
Te kedvet lelsz a’ te féltudós barátodnak nyers okoskodásában. Én tehát a’ te sok szép verseidet, leveleidet, azzal hálálom meg, hogy azon eltévedt levelemnek némelly foglalatjait ismét meg küldöm, az az perbe, mégpedig gramaticusi perbe idézlek! De reménylem, hogy a’ mi perünk csak a’ szeretőknek pere lészen – melly csak a’ meg békélés’ örömét fogja készíteni. Ha én gondolatimat te előtted elrejteném, vagy én volnék hozzád méltatlan, vagy te én hozzám: vagy hizelkedő volnék, vagy bélátásodhoz nem biznám. Ezektől távúl vagyok. Engedd meg tehát, hogy minek előtte a’ részre hajlás az előitéletnek festett brilléjét orromra nyomná, orthographiánkról és nyelvünkről veled értekezzem. Én teveled eggy hiten akarok lenni, ’s hogy ha nem lehetek is, eretnekségemet néked meg gyónom.
Captatio benevolentiae ez a javából, Berzsenyi a szabadkozás retorikai nehézfegyverzetét veti be. Először saját magát féltudósnak mondja, akinek okoskodása nyers. Aztán kiderül, hogy mindazt, ami ezután következik, csakis a hála diktálta: Kazinczy levelei nem maradhatnak válasz nélkül. Itt a féltudós nyers okoskodása már tovatűnt, s egy eltévedt lélek idézi perbe a barátot. A per aztán durván hangzik, ezért rögtön pontosít is arra, hogy ez csak a szeretők civódása lesz, melyben mindketten örömüket lelik. Ráadásul, ha nem civódnának – próbálkozik itt már érvekkel is megelőzni a sértést –, akkor hízelkedő volna mindössze, akinek a részrehajlás sötét üvegű szemüveget tolna az orrára. Nem, nem, szó sem lehet ilyesmiről, tisztán kell látni. Ám, ha ez sem volt elég (ostoba vagyok, hálás vagyok, civódó szerelmes vagyok), akkor gyónni fogok, s te, kedves Kazinczy, feloldozhatsz engem bűneim alól. (Mondta ezt a lutheránus a reformátusnak, de kicsire nem adunk.)
Hiába volt minden. Nem kellett volna okoskodnia.
De miért is e pávatánc? Mert Berzsenyi tudta, Kazinczy nyelvújítási álláspontjának érzékeny pontjára fog tapintani. A levél további része ugyanis azt taglalja, hogy Berzsenyi szerint nemcsak a tiszai nyelvi formákat kellene a nyelvújítás során előnyben részesíteni. Innen, a 21. századból nézve persze úgy tűnik, mintha evidenciát mondana, amikor arról beszél, hogy „a’ ki a’ magyar nyelvet ismérni akarja, az eggyik szemét a’ Dunára, a’ másikat pedig a’ Tiszára függessze, és nem a’ nagy Dunát, de még a’ kis Gyöngyöst se rekessze ki, mindeniktől tanúljon és mindeniket ugy nézze mint az egésznek elszórtt tagjait, egyéb eránt igen eggyoldali lészen ismerete.” Nem is azért kell szégyenkeznie, sőt eretnekké válnia barátja előtt, mert arra hívja fel a figyelmet: érdemes többféle nyelvváltozatot ismerni (naná, aki többet ismer, az okosabb, műveltebb). A baj ott van, hogy ez az érvelés előfeltételezi, hogy Kazinczy bizony a tiszait szereti. És itt nem arról van szó, hogy tegyenek-e bele gyufatésztát, vagy hogy megéri-e átpasszírozni az alaplé halpépjét. Így Berzsenyi:
A’ tiszaiságat ki rekesztőleg emelni tehát igen veszedelmes részre hajlás, melly saját hibáinkat meg szenteli, és el oltván bennünk a’ vizsgálódás lelkét, vak követőkké tesz, ugy hogy nem kérdezzük jó é vagy rossz, hanem, tiszai é vagy dunai.
Kazinczy egy bekezdéssel még az eretneket feloldozó pap – itt azonban már egy veszélyes hittérítő, aki elvakult követőket gyűjt maga mellé, aki a hibákat megszenteli, s rajongóvá, mai szóval fanatikussá tesz minket.
Kazinczy elérti Berzsenyit, és – fontosabb a barátság – elvágja a vitát. A jó költőn nem érződik a dunai íz, s éppen ezért lehet jó költő – nyilván Berzsenyinek is ellenjavallt a dunaiság. A többit meg sem hallottam, irgum-burgum.
Dunaismus, Tiszaismus. Ez a’ legfontosabb czikkelye levelednek. De megfejtésére kevés szó kell. – A’ maga Dialectusát az Országnak eggyik része szint úgy jónak nézheti mint a’ másik a’ magáét, ha a’ rész nem felette kicsiny ’s ha öszve nem keveredett a’ soloecusokkal. De az Iró nyelve nem a’ Dunai, nem a Tiszai, hanem a’ magyar Schriftsprache.
Berzsenyi tudomásul vesz, ő is elvág, ilyen az élet.
Miért idéztük fel ezt a kicsiny vitát, mely talán – utólag mily okos az irodalomtörténész! – magában hordozta, előlegezte a két költő későbbi elhidegülését is? Mert Kazinczy nemcsak ezt a vitát nyerte meg. Tanítványai, köztük az irodalomtörténet-írás atyja, építették, ápolták a „széphalmi mester” kultuszát. Bár a „tiszai nyelv” nem nyerte meg a nyelvújítási vitát, mivel a standardizáció folyamata sokkal kiterjedtebb gyűjtőterületről terelte medrébe a legkülönbözőbb nyelvi formákat, s talán az sem olyan egyértelmű, hogy létrejött-e egyáltalán a Kazinczy által olyannyira vágyott irodalmi-tudományos nyelv (mily jellemző, hogy német szava van rá, de magyar még nincs), hiszen éppen az irodalom képes a leghatékonyabban arra, hogy különböző nyelvi formákat ütköztessen, különböző regisztereket megszólaltasson. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett Kazinczy mint áldozópap, győztes hadvezér, mester, irodalmunk egén vezérlő csillag jelent meg, s az az irodalomtörténeti vízió, mely elválasztotta a tiszántúli református értelmiséget a dunántúli katolikus-lutheránus literátoroktól, s melynek értelmében ez a korszak leginkább a tiszántúli reformátusság feltámadásáról és kulturális expanziójáról szólt volna, minden irodalomtörténeti elbeszélésünkbe beszivárgott.
Persze van ebben valami. Az észak-kelet-magyarországi kulturális fellendülést nem érdemes kétségbe vonni. Nyilván ennek az elbeszélésnek az erejét csak növeli, hogy a 18–19. század fordulóját tekintve mindmáig a legjobb forrásadottságokkal ez a terület rendelkezik, elegendő itt csak a Kazinczy-levelezés kiadott huszonöt vaskos kötetére utalni. (S a magam részéről, sokakkal ellentétben, azt is gondolom, hogy Kazinczy zseni volt a maga nemében.)
Ám az is tény, hogy ennek az elbeszélésnek már a kezdetekkor volt egy ellentétező logikája. Ha a tiszai nyelvjárásra támaszkodva épül az irodalmi-tudományos nyelv, akkor a dunai nyelvi erő elsorvad, elveszik – mondta Berzsenyi. Ha az egyiket előnyben részesítjük, akkor fanatikusok (értsd: józan eszüket vesztő bolondok) vagyunk – féltette a dunaiakat ugyanez a Berzsenyi. Az egyik oldal kulturális expanziója mintha a másik oldal szükségszerű hanyatlásával járna együtt.
Pedig ez nem ilyen egyszerű, mert
1) a korszak társadalomtörténeti komplexitását érdemes lokális sajátosság figyelembe vételével vizsgálni, ami azt is jelenti, hogy voltaképpen nyugat és kelet leegyszerűsítő sémái nem feltétlenül igazolhatóak;
2) mert a birodalmi központ (Bécs), a politikai központ (sokáig Pozsony) és az újjáalakuló közigazgatási-gazdasági központ (Buda és Pest) olyan erőforrásokat csoportosított a nyugati régióba, mellyel a másik fél nehezen versenyezhetett, s mellyel jószerivel kulturális tőkéjét hozhatta versenybe (innen ered Kazinczy stratégiája is);
3) mert a modernizációs folyamatok igen erősen kötődtek a rendi politika belső reformjaihoz (s mivel a gazdasági erőforrások nyugatra összpontosultak, ezért a kulturális változások jelentős része szintén innen eredeztethető);
4) mert a korszak modernizációs tendenciái nyugat-magyarországi városokban erősen érvényesültek (ez persze nem jelenti azt, hogy keleten ne látszottak volna hasonló útjai az urbanizációnak, de bizonyosan szórtabban mutatkozott meg e jelenség);
5) mert a nyilvánosság szerkezetváltásának legfontosabb lenyomata a soknyelvű nyugat-magyarországi sajtó.
Most akkor Berzsenyinek volt igaza? Valamiben talán igen. Ő csak azt akarta szóvá tenni a maga keresetlen módján, hogy a világ komplex és nehezen leírható. Ha neki akkor és ott nem is, reméljük, nekünk majd sikerül erről valami hihetőt mondani.
Sarkady Gergely: Mappa Regni Hungariae salis officia designas 1785. [forrás]
Vaderna Gábor
