Mindenes Gyűjtemény

 

Dugonics András így ír 1788-ban megjelent regénye, az Etelka egyik lábjegyzetében :

Már régtől fogva kévánta tudni KAPRINAI Úr: mi okra nézve hívták aʼ Magyarok azon Nemzeteket TÓTOKNAK, kik, Slavinus név alatt, meszsze el-terjedttenek. Én arról így vélekedem: hogy, mivel ezen Nemzet szűnetlen szájában forgattya emeʼ két kurta szavakat: TO-TO (melly annyit tészen, mint: AZ-AZ: avagy, aʼ-mit aʼ magyar parasztság-is gyakorol: az-az izé). Emeʼ TO-TO szavakat fel fogván aʼ Magyarok, aʼ SLAVUSOKAT leg-is-leg-elsöben TO-TOKnak csúfolták. Az-után (egybe-kapcsolván aʼ két kurta szavakat) TÓTOKNAK mondották; [...].

Magyarázata több szempontból is tanulságos. Rámutat arra, hogy a szláv nyelveket beszélő népeket ebben az időben változatos neveken emlegették. E nevekkel kapcsolatban képet ad továbbá a korban virágzó, kevés tudományos alappal rendelkező, ám annál kreatívabb etimologizáló kísérletekről. Kiderül, hogy a szláv népekre olykor nem is külön-külön, hanem egyetlen nagy közös halmazként tekintettek. A jelenség nemcsak − az egyébként horvát származású − Dugonicsnál tapasztalható, hanem általános, s nehézséget okoz mindazok számára, akik korabeli forrásokat olvasnak. Nehéz eldönteni ugyanis, hogy mai fogalmaink szerint melyik népre/nyelvre kell gondolni akkor, ha magyar szövegekben azt olvassuk, hogy „tót”, vagy hogyan fordítsuk a latin „Slavus” kifejezést, hiszen ezeket egyaránt alkalmazták gyűjtőnévként az összes, vagy közülük kifejezetten egy adott szláv népre/nyelvre. E zavar feltehetően nem független attól, hogy a szláv nyelveket sokan sokáig egyetlen nyelv dialektusainak tekintették, a szláv népeket pedig egyetlen közösség tagjainak. Az említett kifejezések felületes értelmezése számos félreértéshez vezethet: ilyen például, amikor a 19. század második felében kialakult gyakorlatot visszavetítve, a tót, Slavus (Slavonicus) és a szlovák kifejezések közé sokan minden esetben egyenlőségjelet tesznek. Ez a szokás helytelen.

A népnevek korabeli használata következetlen, az egyes kifejezések jelentése az idő előrehaladtával változhat, s arra is figyelemmel kell lenni, hogy az egyes népek/nyelvek esetében belső avagy külső nevekről van-e szó. Mindez körültekintő értelmezői eljárásra int. Az alábbiakban a magyarországi szlovének példáján szeretném bemutatni, hogy a 18−19. század fordulóján élt magyar literátoroknak milyen ismeretei voltak egy, a történelmi Magyarország területén élő szláv népcsoportról és az általuk beszélt nyelvről; miként nevezték őket, milyen eredetet tulajdonítottak nekik, s milyen körülmények befolyásolhatták róluk szerzett ismereteiket, hozzájuk fűződő attitűdjeiket.

Világszerte ma összesen körülbelül hárommillió szlovén él: Szlovénián és kisebb szórványokon kívül a legnagyobb létszámban az ausztriai Karintiában és Stájerországban, Olaszország Szlovéniához közeli tartományaiban és Magyarországon. Nyelvük a déli szláv nyelvek közé tartozik. Önálló államuk csak 1991 óta van, előtte évszázadokig más birodalmak uralma alatt, más népekkel kellett együtt élniük. A közösség fennmaradásában, identitásának megőrzésében fontos szerepe volt a közös nyelvnek. A magyarországi szlovén kisebbség becsült létszáma körülbelül ötezer. A kis budapesti, szombathelyi és mosonmagyaróvári szórványok mellett, melyek javarészt a 20. században jöttek létre, legtöbbjük Vas megyében, Szentgotthárdon (Monošter) és a hozzácsatolt Rábatótfaluban (Slovenska ves) [!], valamint az alábbi hat környező településen él: Felsőszölnök (Gornji Senik, Alsószölnök (Dolnji Senik), Szakonyfalu (Sakalovci), Apátistvánfalva (Števanovci), Orfalu (Andovci), Kétvölgy (Verica-Ritkarovci).

 

A Tótság Korabinszky János Mátyás térképén. (1804)

 

A történeti Magyarországon ennél jóval nagyobb létszámban és jóval nagyobb területen éltek, amelyet északról a Rába, délről a Mura határolt. A 6. század második felében telepedtek le ezen a vidéken. A szlovénség többségétől a magyar honfoglalást követően kezdtek elszigetelődni, s ez a nyelvükön is éreztette hatását. A folyamat a 16. században fokozódott, ekkorra tehető a szlovén irodalmi nyelv kialakulása, amely a négy központi szlovén nyelvjárására épült, mellőzve a nyelvterület peremén lévő itáliai és magyarországi dialektusokat, amelyek így megrekedtek 16. századi állapotukban. A magyarországi szlovének által beszélt nyelv tehát jóval archaikusabb a nyugatabbra élő szlovének nyelvéhez képest, s a különbség az idő előrehaladtával, illetve a magyar nyelv erősödő hatásaival egyre szembeötlőbbé vált.

Hogy az ország nem szlovén lakói pontosan mikor ismerték fel, hogy a történeti Magyarország nyugati részén élő szlávok nyelvükben és hagyományaikban eltérnek a királyság más vidékein élő szláv népcsoportoktól, egyelőre nem pontosan meghatározható. Ahogy az sem, hogy az erre vonatkozó tudás mennyire lehetett elterjedt. A 16−17. században a térséget és lakóit mindenesetre többnyire Tótságnak, tótoknak nevezték. 

A nemzetiségeket a 18. század második felétől kiemeltebb érdeklődés övezte. Lapjában, a pozsonyi Magyar Hírmondóban Rát Mátyás 1780−81 táján több közleményben is foglalkozott a Vas megyében élő szlovénekkel. Rát göttingeni diák volt, az egyetem és tanárainak szellemisége nagy hatással volt nézeteire. A Magyar Hírmondóval a nemzeti nyelvű művelődést szerette volna fejleszteni, de úgy vélte, hogy a magyar kultúrának szerves és fontos részei az ország területén élő különböző népek kultúrái is. A nemzetiségeknek emellett egyfajta közvetítő szerepet is szánt Kelet és Nyugat között. Schlözer és Herder tanítványaként rokonszenvvel viszonyult a szláv népekhez. Talán ezért is szentelt különös figyelmet a Vas megyében élő szlovéneknek. 

 

A göttigeni egyetem könyvtára. (Georg Daniel Heumann, 1747.)

 

Cikkeiben elsősorban arról szeretné olvasóit felvilágosítani, hogy ez a nép mennyiben tér el a többi szláv közösségtől, s hogy mit lehet tudni nyelvükről, kultúrájukról. Úgy véli, hogy ők a tótoknak egy, a horvátokkal és az oroszokkal közeli rokonságban lévő ágát alkotják. Felsorolja, milyen különböző nyelvű elnevezéseik használatosak. Saját nyelvükön szlovenszkinek nevezik magukat. Magyarul tótoknak, vagy magyaros tótoknak hívják őket. A németek Winden, Wenden, Windisch, Venedi, Vinidi néven emlegetik őket, feltehetően arra utalván, hogy az ókori venétek egykori lakhelyén éltek. Gyakran használt latin nevüket, a vandalust helytelennek és félrevezetőnek tekinti, mivel az tévesen az ókori vandál törzzsel való rokonságra utal. Említ még egy csúfnevet, amellyel a hegyes, dombos vidékeken élő szlovéneket ítélték: Bömhetz. Elmagyarázza, hogy ez nem a Böhm,ʼcsehʼ jelentésű szóból származik, hanem az esküvést jelentő Boghme, Bughme, Boughme kifejezésből. Rát értesülései feltehetően nem is alaptalanok, hisz e szavak töve, a bog szlovénül valóban Istent jelent. A híradás szerint a térség nevét, ahol e népcsoport élt, már egységesebben használják: általában Tótság, Tót-Hát, vagy latinul Districtus Tótság névvel illetik. A közlemény kitér arra is, hogy nem csak itt, hanem Zala és Somogy vármegyében is élnek úgynevezett Magyaros Tótok. Ez a név feltehetően onnan ered, hogy az e nép által beszélt szláv nyelvbe magyar szavak is keveredtek, s hogy írásmódjuk is a magyaros szokásokat követi. S valóban, nyomtatványaikban például s helyett magyar sz-t, č helyett cs-t, e helyett é-t használnak, ahogy ezt az alább látható művek címlapjai is mutatják. Rát Mátyás külön hangsúlyozza, hogy saját nyelvükön könyveket is kiadnak. Bejelenti, hogy Szily János szombathelyi püspök és Boros István kanonok pártfogásával megjelenés előtt áll Küzmics Miklós (Mikloš Küzmič) Rába-vidéki szlovén pap fordításában egy szlovén nyelvű evangéliumos könyv, egy katekizmus és egy ábécéskönyv. Mindhárom meg is jelent 1780-ban, Sopronban, Siess József János nyomdájában:

 

Szvéti evangyeliomi pouleg kalendárioma, i réda rimszkoga na vsze nedelne, i szvétesnye dni z-obcsinszkoga szvétoga piszma [...], Sopron, Siess, 1780.

 

Kratka summa velikoga katekizmusa z-szpitáványem i odgovárjanyem mladoszti na návuk vu czaszarszki, i králeszki drʼsányaj, Sopron, Siess, 1780.

 

Szlovenszki silabikár, z-steroga sze decza steti more navcsiti, z-nikimi rejcsniczami navküpe pod prespan stampanya dáni, Sopron, Siess, 1780.

 

Szily egyébként nagy figyelemmel volt a nem sokkal korábban, 1777-ben létrehozott szombathelyi egyházmegyében élő szlovének felé. Az ő ösztönzésére vezették be a szlovén nyelv oktatását az egyházmegye területén lévő katolikus elemi iskolákban, 1783-ban pedig Küzmics Miklóst tette a helyi szlovén hívők esperesévé és tanfelügyelőjévé. Szintén őt kérte fel az esperesség katolikus iskoláiban használandó tankönyvek megírására, amelyek aztán el is készültek, s egészen az 1860-as évekig használatban maradtak.

Rát 1780-as elejéről származó híradásai elsősorban a magyarországi szlovének elnevezéseiről, nyelvéről és kultúrájáról nyújtanak alapinformációkat, összhangban saját művelődés-koncepciójával. A rövid, alig fél-egyoldalas közlemények alapvetően korrekt és helytálló tényeket tartalmaznak, a nép szokásairól és hagyományairól azonban nem adnak részletes ismertetést: ez talán nem is illene a Magyar Hírmondó profiljához.

A magyarországi szlovéneket témául választó első monografikus igényű feldolgozás megszületéséig kalandos út vezetett. Létrejötte voltaképpen két, a szlovénséggel személyesen is kapcsolatban álló vas megyei literátor, Bitnicz Lajos szombathelyi prépost s a bogojinai születésű Kossics József (Jožef Košič) felsőszölnöki plébános polémiájának köszönhető, amelyet a Tudományos Gyűjtemény hasábjain folytattak. E szövegek egészen más jellegűek, mint Rát Mátyás közleményei: szerzőiket elsősorban az általuk vizsgált nemzet származása és karaktere érdekli, kevesebb figyelmet kap nyelve, és irodalma. A vita is az eredet kérdései körül bontakozik ki. Bitnicz 1819-ben publikált, Aʼ Vass és Szala Vármegyei Tótokról című tanulmányában a magyarországi szlovének történetével és jellemzésével foglalkozik. A dolgozat első felében e népcsoport származását igyekszik tisztázni, s arra jut, hogy a szlovének (vagy ahogy ő nevezi őket: vendek) vandalusokkal való rokonítása téves, azok valójában a szarmaták kései leszármazottai. Munkája második felében e közösség életmódját és szokásait mutatja be röviden. E cikkre Kossics Vannak-e Magyar országban Vandalusok című írásával válaszol, s a címben feltett kérdésre egyértelmű igennel felel. Teljes meggyőződéssel állítja, hogy a Rába és a Mura vidékén vagy a Nagy Konstantin által Pannóniába telepített, vagy a Belizár által a 6. században legyőzött afrikai vandalusok kései leszármazottai élnek, s tézisét igazolandó számos történeti forrást idéz, amelyek az itt élő szlávokat vandalusként emlegetik.

 

Egy vandál lovas ábrázolása mozaikon (Bordj Djedid, Tunézia, 5−6. század)

 

Bitnicz nem késlekedik a válasszal, s Hazánkban nincsenek Vandalusok című írásával elsősorban a Szalágyi István által közölt De conversione bajoariorum, et carantanorum libellus című latin nyelvű forrásra hivatkozva tételesen cáfolja Kossics állításait. Közben Kossics sem tétlenkedik, s hogy Bitnicz 1819-es közleményének második felére is reagáljon, kisebb kötetnyi terjedelmű ismertetést írt a magyarországi szlovénekről, immár azok jelenkori jellemzőire, szokásaira és hagyományaira koncentrálva. A mű magyarul Csaplovics János szerkesztésében és neve alatt jelent Aʼ Magyar Országi Vendus-Tótokról címmel. Első részletei a bécsi Magyar Kurír melléklapjában, a Kedveskedőben (1824), majd a teljes írásmű a Tudományos Gyűjteményben (1828). Csaplovics a szöveget később németre fordítva és egy horvátokról írt hasonló felépítésű leírással kiegészítve is publikálta, s a könyvecske szerzőjeként önmagát jelölte meg, Kossics nevét nem említette.

 

Ljubljana látképe (Ismeretlen, 1765)

 

Bár eredet kérdésében Kossics tévúton járt, páratlanul értékes forrást hozott létre. A statisztikai adatokon túl bemutatja a Rába és Mura közének vidékét, a nagyobb szlovén településeket, az ott élők építkezését, testi jellemzőit, táplálkozási szokásait, ételeit, jellemző foglalkozásait, s kitér a vallás, a hagyományok, az oktatás és nyelvhasználat kérdéseire is. Kedvcsináló gyanánt álljon itt egy rövid részlet, amely érzékelteti, hogy jóllehet Kossics maga is szlovén volt, nem lehet elfogultsággal vádolni, hiszen a pozitívumok mellett kritikus észrevételeket is közöl, például e nép babonásságáról: 

Ez aʼ nép általában igen babonás, minden vigiliákon és sátoros innepeken különös babonaságot visznek végbe. Sz. Borbála, ʼs Lucza napján nem fonnak. Hogy tejet szaporító, vajat gyűjtő boszorkányok ne volnának, azt vélek el nem lehet hitetni. Ha ollykor részeg fejjel valahonnan haza menvén, útjában valami égi tüneményt lát aʼ Vendus, az egész falut belármázza más napon, hogy boszorkányokat látott, vagy aʼ rosz lélek késértette, és elsőtől utolsóig mind elhiszik. − Az asszonyok külömbféle babonás vizet adogatnak magok kárával sokszor teheneiknek. Aʼ Csernecziek Lukács czédulát fúrnak aʼ tehenek szarvába; sokan Húsvét ʼs Karácson napján aʼ húst meg nem eszik.

A magyarországi szlovéneket témául választó 18. század végi, 19. századi tudósításokból úgy tűnik, hogy az ország nem szlovén lakóinak általában töredékes, nem ritkán téves információik voltak e nemzetiségről, s gyakran más szláv népcsoportokkal azonosították őket. Feltételezhető, hogy az átlagos, korabeli magyarországi olvasó még kevesebbet tudhatott a Rába és Mura közétől nyugatra élő szlovénekről, hagyományaikról, szokásaikról és irodalmukról. Áttörést e tekintetben a több magyar literátorral közvetlen kapcsolatban álló Jernej Kopitar szlavisztikai munkái hoznak majd.

 

Források: 

Bitnicz Lajos. „Aʼ Vass és Szala Vármegyei Tótokról”. Tudományos Gyűjtemény 3, 3. sz. (1819): 59−74.

Bitnicz Lajos. „Hazánkban nincsenek Vandalusok”. Tudományos Gyűjtemény 12, 9. sz. (1828): 70−79. 

CsaplovicsJános. „Aʼ Magyar országi Vendus Tótokról”. Tudományos Gyűjtemény 12, 5. sz. (1828): 3−50.

Dugonics András. Etelka. Sajtó alá rendezte Penke Olga. Csokonai Könyvtár: Források: Régi Kortársaink 8. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2002.

Johann Csaplovics. Croaten und Wenden in Ungern. Pressburg: Weber, 1828.

Kossics József. „Vannak-e Magyar országban Vandalusok”. Tudományos Gyűjtemény 11 (1827): 71−79.

Magyar Hírmondó, 35, Szent-György hava 29 (1780): 276−277. 

Magyar Hírmondó, 47, Szent-Iván hava 10 (1780): 380−381.

Magyar Hírmondó, 45, Szent-Iván hava 9 (1781): 359−360. 

Magyar Hírmondó, 48, Szent-Iván hava 20 (1781): 382−383. 

Magyar Hírmondó, 49, Szent-Iván hava 23 (1781): 391−392.

 

Szakirodalom:

Fried István. „A magyar jugoszlavisztika kezdeteihez (vázlat)”. Filológiai Közlöny 23, 4. sz. (1977): 444−449. 

Kókay György. „Rát Mátyás a hazai nemzetiségekről és a magyarországi népek Kelet−Nyugat közti közvetítő szerepéről”. Filológiai Közlöny 11, 3−4. sz. (1965): 371−378. 

Kozár Mária. „»Sem okosak, sem gazdagok«: A magyarországi szlovének identitása különös tekintettel a Felsőszölnökön, Rábatótfaluban és Szombathelyen élőkre”. In Változatok a kettős identitásra: kisebbségi léthelyzetek és identitásalakzatok a magyarországi horvátok, németek, szerbek, szlovákok, szlovének körében, szerk. Bindorffer Györgyi, 16−62. Budapest: Gondolat–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2007.

 

Doncsecz Etelka (PhD)

irodalomtörténész, az ELKH TKI Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport tudományos munkatársa. Kutatási területei:
Verseghy Ferenc kéziratos hagyatéka, Batsányi János levelezése, Baumberg Gabriella levelezése, 18–19. századi szerzetesírók.

 

 

A tanulmány első részében két tajtékpipa ikonográfiáját vizsgáltuk meg. A klasszicista, antikizáló mintaképeket követő darabok nagy valószínűséggel az Aurora irodalmi almanach köréhez, illetve szerkesztőjéhez, Kisfaludy Károlyhoz kötődnek. Még inkább megfigyelhető ez a kötődés egy pipaszár és egy sétabot esetében. Mindkettőn az Aurora és a Hébe lapjain megjelent irodalmi illusztrációk nyomán készített dekoráció látható. Ezek egy új művészeti szemlélet képviselői, amelynek vezéralakja ugyancsak az író és képzőművész Kisfaludy Károly volt.

 

Kisfaludy Károly portréja, Barabás Miklós rajza nyomán – Mayer Károly acélmetszete, 1843.

Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnok

 

Kisfaludy alkotói programjában a történelmi tematika hangsúlyos szerepet kapott. Az Aurora lapjain a nemzeti történeti epika megteremtésére irányuló törekvések jegyében született alkotások láttak napvilágot. Képszerkesztőként így írt Kazinczynak az almanach indulásakor 1820. decemberében (Vayerné 1973. 26.): „A rézmetszetek többnyire jó hír nevű művészek körétől készíttetnek, a rajzolatok tőlem lesznek és mind a hazai történetből vett scénák.” (V.Ö.M. II. 1960. 707.)

 

Kisfaludy az 1810-es évek végén Fessler Ignác Aurél Die Geschichte der Ungern und ihrer Landsassen című históriai munkájának hatására a magyar történelem jelentős korszakait bemutató, nagyszabású kötet kiadását tervezte, amit 120 saját rajzával akart illusztrálni. A vállalkozás végül félbe maradt, de az illusztrációk közül számos kompozíció elkészült. Ezekből több is bekerült az Aurora metszetei közé. 

A képi ábrázolásoknál Kisfaludy a jelenetbe foglalt történeti narratíva műfaját részesítette előnyben a portrékkal, allegóriákkal, emblémákkal szemben. Kötetenként egy portrét vagy allegorikus kompozíciót közölt, a többi (Petrich András négy, kvalitásos tájképétől eltekintve) irodalmi illusztráció. Sosem vett át külföldről régi rézlemezt, és nem ismertette az egyetemes művészet remekeit sem reprodukciókban. Az Aurorában megjelenő irodalmi művek és képzőművészeti alkotások– túlnyomórészt – a romantika eredetiség-követelményének megfelelően nem fordítások, s nem másolatok voltak, hanem „eredeti magyar elmeszülemények”, ahogy Kisfaludy az almanch hírdetésében megfogalmazta. (Bánóczi 1883. II. 22-23; Vayerné 1973. 26.) Ez a szemlélet merőben eltért a Kazinczy-féle klasszicista, mintakövető eszménytől. Az almanach képmellékletei önálló alkotások voltak, amelyek természetesen felhasználtak bizonyos, a korban kedvelt kompozíciós sémákat. A történeti téma elbeszélő bemutatásánál lényeges volt a cselekmény, a szereplők közötti akció érzékeltetése. 

A képszerkesztő Kisfaludy számára nagy segítség lehetett, hogy képzőművész és egyben színpadi szerző is volt. Maga választotta ki a grafikai lapok művészeit is, akiknek nemcsak a témát határozta meg, hanem gyakran rajzvázlatot is mellékelt. Az irodalmi anyagot rögtön színpadkép-szerűen vizualizálni is tudta. A színpadi gesztusrendszer, a deklamáció és saját képzőművészeti műveltsége segíthette, hogy megfelelő formákat, kifejező elemeket találjonaz ábrázolás témájához. Történelmi kompozíciói közül több is típusteremtő jelentőségűnek bizonyult a későbbi hazai képzőművészet számára.

 

Sétabot (MNM 1965.43.) és szétcsavart pipaszár (MNM 2004.1.195.)

Dabasi András felvétele

 

A sétaboton és a pipaszáron 15 irodalmi illusztráció jelenete szerepel. A sétapálca (MNM. 1965.43., H: 88,5 cm) áttört, csavart, ezüstözött réz fémszalagokból kialakított gombja alatt a pálca legfelső sávjában két lebegő, szárnyas gyermekangyal által tartotta díszlepel felett, két leveles ág között a koronás magyar címer látható, amely a Hébe első kötetének metszete nyomán készült. Alatta hat jelenet címfelirattal a magyar múltból a honfoglalástól a mohácsi vészig, mindegyik az Aurora metszetei nyomán: 

1. Árpád király 
2. András és Béla 
3. László Cserhalmon / Etelke elragadtatik. 
4. Erzsébet az Attyját sirattya 
5. Dobozy Mihály a Hölgyével 
6. Villi Táncz Zalánnyal az Erdőben. 

Az utolsó felirat alatt kezdődő újabb sávban olvasható a készítés dátuma és a mester szignója: Matzola Gergely Metsz. 1826. A 98 cm hosszú gyümölcsfa pipaszár (MNM 2004.1.195.) háromrészből áll, melyek csavaros, fekete szarutaggal illeszkednek egymáshoz. Végét borostyán szopóka zárja le. Az alig néhány cm átmérőjű száron népiesversike kíséretében kilenc, keretbe foglalt ábrázolás kapott helyet. A vers 2-2 sora között 3-3 felirattal ellátott kép: 

    1. Hunyadi János és Szilágyi Erzséb[et],

2. Gara László és Leánya, 
3. Zalán futása, 
4. Szirmay Ilona, 
5. Szilágyi és Hajmásy, 
6. Ilka, avagy Nándorfehérvár megvét[ele], 
7. Viszontlátás, 
8. Bakáts Elek (Somló) 
9. Csobáncz. 

Mindegyik felirat egy-egy irodalmi mű címe is egyben, kivéve a 8. számút. Bakáts ugyanis Kisfaludy Sándor Somló című regéjének főszereplője. Két ábrázolás a Hébe, hét az Aurora lapjai nyomán került kevés módosítással, bravúros módon a pipaszárra. 

A sétabot 1826-ban készült, a pipaszár későbbi. A rajta lévő ábrázolásokhoz előképül szolgáló eredeti illusztrációk 1822–1829 között láttak napvilágot. A tizenöt jelenetből kettő köthető a Hébéhez, itt jelent meg 1822-ben Kisfaludy Sándor Hunyady című színműve, a szerzői előszó szándéka szerint „a minden időben hazafiúságra buzdító dráma”. A többi ábrázolás mind a Kisfaludy Károly szerkesztésében kiadott Aurora számára metszett grafikák nyomán született meg. 

Ha megnézzük az irodalmi műveket, amelyekhez az illusztrációk készültek, az alábbi szerzőlistát állíthatjuk össze: Kisfaludy Sándor műveihez öt illusztráció kapcsolódik (Dobozy, Hunyady, Gara, Somló, Csobánc). Vörösmarty Mihályéhoz szintén öt grafika köthető (Zalán, Árpád, András és Béla, Szilágyi és Hajmássy, Cserhalom). Kisfaludy Károly írása a Viszontlátás és az Erzsébet. Írt Dobozyról is, a Villi téma pedig mindkét utóbbi szerzőt megihlette. Maga az illusztráció Gróf Majláth János (1786–1855) Villi Táncz című, németből fordított romantikus elbeszélését kísérte. Az Ilka, avagy Nándorfehérvár megvétele grafika Döbrentei Gábor (1785–1851) Nándor-fejérvár című művéhez készült, amely 1823-ban jelent meg az Aurorában. A témáról Kisfaludy Károly nagy sikerű színművet is írt 1819-ben Ilka címen. Szirmay Ilona történetét Kiss Károly (1793–1866) hadtudományi és novellaíró dolgozta fel elbeszélésében. A szerző Kisfaludy Károly katonatársa és barátja volt. A metszetek által illusztrált, többnyire történeti tárgyú irodalmi alkotásokhoz szerzőként és szerkesztőként, inspirálóként köze volt Kisfaludynak. A sétaboton és a pipaszáron megjelenő ábrázolások mindegyikének rajzi előképe – nagy valószínűséggel – szintén az ő munkája. 

Az összes ábrázolás ikonográfiájának és irodalmi vonatkozásainak teljes körű bemutatására itt nincs lehetőség, ezt amúgy is megtettük korábban (Ridovics 2011). Most csak néhánnyal tudunk részletesebben foglalkozni. Gyulai Pál írta: „Általában a Kisfaludy Károly Aurorájában sok olyan kép jelent meg, a melyek Vörösmarty költeményeire vonatkoztak. Néha Vörösmarty írt a Kisfaludy rajzához költeményt, néha Kisfaludy vette rajza eszményét Vörösmarty költeményeiből.” (V.Ö.M. II. 1960. 707.)

A sétabot 1. képe Árpád király felirattal Árpád pajzsra emelését ábrázolja. 

 

Árpád király ábrázolás a sétaboton, Matzola Gergely, 1826.

Dabasi András felvétele

 

Katonái tartják a pajzson álló, fejedelemmé választott büszke vezért. A 19. században népszerű képzőművészeti téma legkorábbi megfogalmazásával találkozunk itt. (A későbbiekben a kompozíció némileg módosul, de történetileg ez az álló alakos ábrázolás a hitelesebb.) A metszet az Aurora 1826-os számában jelent meg Vörösmarty Mihály Árpád emeltetése című költeményéhez. 

 

Árpád, M. Hoffmann sc., rézmetszet, Aurora,1826.

 

A rajz volt meg előbb, s ez ihlette meg a költőt. Vörösmarty versesköteteiben erre utalva Egy kép alá alcímet kapott a mű. Gyulai Pál szerint az András és Béla témánál is hasonló volt a helyzet „Úgy látszik, hogy Vörösmarty költeménye tárgyát Kisfaludy rajzából vette.” (V.Ö.M. 1960. II. 716.)  Kisfaludy biztatására írta meg Vörösmarty Mihály a Cserhalom (1825) című versét, amely a László Cserhalmon grafika kíséretében jelent meg 1826-ban. Kazinczy Ferenc az Aurora addigi legjobb illusztrációjának tartotta ezt a metszetet. A Dobozy metszet az Aurora 1822-es számába látott napvilágot. 

 

Dobozy, Schärmer Már. Raj. Axmann bészivatta, Blaschke Ján. Metsz., 

rézmetszet, Aurora, 1822.

 

A mohácsi csata után a törökök elől menekülő házaspár ábrázolása Kisfaludy Sándor Dobozy Mihály és Hitvese című regéjét (Regék a Magyar Elő-időből) kísérte. Kölcsey Ferenc és Kisfaludy Károly is megírta a történetet. Kisfaludy Károly 1821-ben 3 rajzot is készített bátyja Dobozyjához. Valószínűleg ezek egyikét rajzolta át jóbarátja, Martin Schärmer a metsző, Blaschke János számára. A metszet nem a közös halált, hanem a még reménykedő menekülést ábrázolja. Nem a tragédia előérzetének feszültsége, hanem a két ember összetartozásának érzelemteli megfogalmazása kap hangsúlyt.

 

Dobozy Mihály a Hölgyével, ábrázolás a sétaboton, Matzola Gergely, 1826.

Dabasi András felvétele

 

A sétapálcán a jelenetek időrendjétől eltérve az utolsó ábrázolás visszavisz a középkorba. Az illusztráció Gróf Majláth János (1786–1855) Villi Táncz című, németből fordított romantikus elbeszélését kíséri. A zord atya nem engedi leányát férjhez menni kedveséhez, Zalánhoz. Elküldi az ifjút harcolni, hogy csatában pusztuljon el. A leány dajkája meséiben hall a villikről, akik menyasszony korukban haltak meg, s szellemlényként halálra táncoltatják a férfiakat. A népmesék, tündérregék, boszorkánytörténetek világából merítő téma Vörösmartyt is foglalkoztatta, 1822-ben írta a Villidal betétet A hűség diadalma című művéhez. Kisfaludy Károly Az álom című verse szintén feldolgozta a témát. A metszet a kor hazai képzőművészetében szokatlan, új módon, romantikus eszközökkel, víziószerűen próbálja megjeleníteni a halott mátka látomását, a halálban beteljesülő szerelem menyegzői táncát. 

 

Villi Tánc, Schärmer Már. Raj. Axmann bészivatta, Blaschke Ján. Metsz., 

rézmetszet, Aurora, 1822.

 

Villi Táncz Zalánnyal az Erdőben, ábrázolás a sétaboton, Matzola Gergely, 1826.

Dabasi András felvétele

 

A pipaszár metszeteinek előképéül szolgáló irodalmi alkotások mindegyike szintén a történeti múltból meríti cselekményét, de a kiválogatott ábrázolások az érzelmeket, a magánéleti, pszichológiai szálat, a férfi-nő, szülő-gyermek kapcsolatot emelik ki ezekből. Hunyady és Szilágyi Erzsébet, a példás férj és feleség, példás szülők, akik a nemzetnek kiváló fiakat nevelnek, Gara nádor nem törődik leánya érzéseivel. Öt történet a szerelmesek boldog egymásra találásával fejeződik be. Az utolsó két ábrázolás a tragikus szerelem témakörét, alakjaitmutatja be. Az irodalmi forrás Kisfaludy Sándor Regék a’ Magyar Elő-időből kötetének két regéje, romantikus várromokhoz kötődő történetek – a Somló és a Csobáncz. Helyszínük a Nyugat-Dunántúl, a Kisfaludyak által jól ismert, szeretett történeti, balatoni táj. „Regéimnek foglalattya szomorú: azért-e, hogy a Magyar nemzeti természetéből szomorú? [...]Hunniának sok súlyos csapásai ólta, mellyek közül csak a Mohácsi veszedelmet említettem, – a Nemzetnek minden örömét, javát, szerencséjét, dicsőségét örök búnak gyászos ködgye fedi?” (Kisfaludy Sándor, Regék a Magyar Elő-időből. Előszó. 1807.) A múltból merítő történeti epika itt tragikus történelemszemléletet sugall. Az álnokságok és csalárd árulások miatt a magánélet boldogsága is lehetetlenné válik. A többalakos figurális kompozíciók után a sort a Csobánc melankolikus nőalakja zárja. A fa alatt egy leány ül, aki vőlegénye halálhíréről értesült. Karkötős kezével a virágos ág felé nyúl, másik kezével a haját díszítő menyasszonyi koszorút igazítja. A fa mögötti szőlős domboldalon kis háztető bukkan elő, a messzi hegyek ormán vár emelkedik. A távolba merengő magányos figurát az almanach illusztrációjához hasonlóan átéléssel, kifejező módon jeleníti meg a pipaszár metszete. Az arc megfogalmazásának finom részletei viszont eltérnek az előképtől.

 

Csobánc, ábrázolás a pipaszáron, Matzola Gergely 

Dabasi András felvétele

 

Az 1829–1830 táján készült pipaszáron megjelenő ábrázolások Kisfaludy művészi programjának lényeges összetevőit reprezentálják – a nemzeti történeti téma, az irodalmi és képzőművészeti történetmondás feladata, az érzelmek, a szerelem kultusza jelentkezik ezeken a metszeteken, amelyekből egyfajta személyes magánéleti érintettséget, szomorú életrajzi párhuzamot is kiolvashatunk. Több sikertelen házassági kísérlet után végül agglegényként halt meg az író. A metszetek irodalmi forrásai különböző műfajokat sorakoztatnak fel. A történeti dráma és elbeszélés, a hős eposz és a rege szereplői jelennek itt meg a kor ízlését, művészeti kánonját is sugallva. Ehhez a programhoz kapcsolódik, ezt egészíti ki még egy fontos elemmel a megszemélyesített pipaszár dala:

Országunk földjén termett jóféle dohányok

Füstjeit illatozom, tűz, pipa, száj, ha segít

Míg életbe laktam származásom hellyét

Száz csőjű gyökereim szívták a’ föld tejét

A’ ki engem’ már most a’ kezére kerít,

Abban leli kedvét, ha füsttel keserít.

(szöveg a pipaszáron)

Ebben az időben élénkül meg a korszak és Kisfaludy népdal iránti érdeklődése. Kisfaludy az Aurorában több népdal jellegű költeményt közölt, s egy száz dalból álló gyűjteményt tervezett a népiesség jegyében. Talán ez is az ő szövege? Annyi mindenképp valószínű, hogy a két tárgy – a sétabot és a pipaszár – megrendelője Kisfaludy Károly lehetett.

Az íróról közismert, hogy szenvedélyes pipás volt. „Kisfaludy minden érkezőt először is pipával kínált meg, aztán szünet nélkül folyt a beszéd, leginkább irodalmi dolgokról”. (Bánóczi 1883. II. 164.)

„Tán éppen a munkában tudott Kisfaludy Károly a legkevésbé mértékletes lenni. Mikor leghosszabb szárú pipájára gyújtott, mindig annak volt a jele, hogy nagy munkába kap”.  „Dolgozott szakadatlanul [...]csak a szörnyű pipafüst, mely az egész házat betölté, árulta el, hogy a költő él és dolgozik.” (Bánóczi 1883. II. 160. 112.jegyzet, 180.)

 

Kisfaludy Károly halálos ágyán, Barabás Miklós rajza - Sadler Károly acélmetszete, 1830.

Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnok

A ravatalnál Bajza, Toldy és Vörösmarty állnak

Kisfaludy Károly 1830 novemberében halt meg tüdőbajban. Hagyatékának, képgyűjteményének árverésére 1831 márciusában került sor. Személyes tárgyait közeli barátai vásárolták meg jóval nagyobb áron, mint ahogy az a kiírásban szerepelt, hogy ki tudják fizetni tartozásait, és ereklyeként őrizzék meg írótársuktól ezeket az emlékeket. A hagyatéki listában az ingó javak között szerepelt a felsorolásban egy török meggyfa pipaszár bernstein (azaz borostyánkő) csutorával, ami Fáy András író tulajdona lett. Úgy véljük, hogy ezzel azonos a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött darab. (2004-ben sikerült az Osskó Gyűjtemény több pipájával együtt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium Ithaka-programja támogatásával megszerezni.) A török jelző a pipaszár előtt nem a tárgy gyártási helyére utalhat, hanem arra, hogy a meglehetősen hosszú (98 cm) szárat török típusú cserépcsibukhoz illesztették, hogy dohányfüstöt eregessenek belőle. Feltételezésünk szerint a Magyar Nemzeti Múzeumba 1965-ben, vétel útján került sétapálca is Kisfaludy Károly tulajdonában volt egykor. Az „utczán bottal szokott járni, mellyel hadonászni szeretett, gyors lépésű és rendetlen járású volt”. (Bánóczi 1883. II. 159.) A hagyatéki leírásban szerepelt egy pálca is. A forrásból nem derül ki, hogy mi lett a későbbi sorsa és valóban egy sétabot volt-e. 

A Kisfaludy Társaság 1836-ban alakult meg az Aurora-kör tagjaiból Kisfaludy emlékének ápolására, a hazai szépirodalom pártolása céljából. 1860-ból van az első bejegyzés a felajánlott, Kisfaludy Károly által készített rajzokról és kéziratokról. 1868-ban Zádor György özvegye egy sétapálcát ajándékozott az iratok szerint. (Mázi Béla szíves közlése az általa összeállított jegyzék alapján, amelyet a Kisfaludy Társaság Évlapjai és jegyzőkönyvi bejegyzések nyomán készített el.) A tárgyról nem tudunk bővebbet, csak annyit, hogy ma már nincs a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában, mert Budapest ostromakor 1945-ben elveszett. Zádor György (1799–1866) író, irodalomtörténész a Kisfaludy Társaság egyik megalapítója volt; 1848-ban változtatta meg a nevét Stettnerről Zádorra. Ő is jelen volt a hagyatéki árverésen, a feljegyzések szerint több tárgy került hozzá. Haláláig féltett kincsként óvhatta ezt a legjobb barátaira, irodalmi törekvéseikre emlékeztető különleges tárgyat. Immár a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi tovább kegyelettel a 19. század eleji művelődéstörténet e két különleges ereklyéjét.

 

Felhasznált irodalom

Bánóczi József, Kisfaludy Károly és munkái. I–II. kötet. (Budapest: Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1882–1883.)

Mázi Béla, A Kisfaludy Társaság gyűjteménye. In: A Magyar Tudományos Akadémia képzőművészeti kincsei. Szerk.: Papp Gábor György, András Edit (Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 2004. 48–52.)

Ridovics Anna, Füstbe burkolt rajzolatok. Kisfaludy Károly relikviái a Magyar Nemzeti Múzeumban. In: Corolla Museologica Tibor Kovács dedicata. Libelli Archeologici. Ser. Nov. No. IV. Régészeti füzetek új sorozat IV. szám. Szerk.: Tóth Endre – Vida István. (Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 2011. 433–468.

Ridovics Anna, Történelem pipafüstben. Válogatás a Magyar Nemzeti Múzeum Pipagyűjteményéből / History in Pipe Smoke. Selection from the Pipe Collection of the Hungarian National Museum (Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum – Opitz Kiadó, 2019. 288–295).

Vayerné Zibolen Ágnes, Kisfaludy Károly. A művészeti romantika kezdetei Magyarországon. (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1973).

Viszota Gyula, Kisfaludy Károly hagyatéka, A Kisfaludy Társaság Évlapjai XXXVIII. Különny. a Budapesti Szemléből 1903–1904.

V.Ö.M.: Vörösmarty Mihály Összes művei (kritikai kiadás, szerk. Horváth Károly, Tóth Dezső), II (Kisebb költemények II., s. a. r. Horváth Károly), (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1960.)

Az esszé első része ITT olvasható.

 

Ridovics Anna (PhD) művészettörténész, főmuzeológus a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tárának munkatársa. Fő kutatási területe az újkori iparművészet, művelődéstörténet, különös tekintettel az ikonográfiai vonatkozásokra. 

A „Történelem pipafüstben. Válogatás a Magyar Nemzeti Múzeum Pipagyűjteményéből / History in Pipe Smoke. Selection from the Pipe Collection of the Hungarian National Museum”(Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum - Opitz Kiadó, 2019) kötet szerzője.

Hogyan kapcsolódik össze a pipázás szenvedélye és az irodalom? Kisfaludy Károly esetében erre több példát is bemutat a Dohányzástörténeti szippantások a 19. század első évtizedeiből című, több részletben megjelenő írás. Vajon tényleg az ő személyéhez köthetők a Nemzeti Múzeumban őrzött különleges tárgyak – a költőt köszöntő tajtékpipa, az irodalmi illusztrációkkal díszített sétabot és a „beszélő” pipaszárak? Először az Irodalom hajnalát ünneplő faragvány ikonográfiáját vizsgáljuk meg.

 

1. szippantás

Az Irodalom hajnala – tajtékpipa

(Antik minták – Auróra, múzsák, Hercules)

 

A 18. század végétől megélénkült a hazai könyv- és lapkiadás. Fontos szerepet töltöttek be a magyar olvasóközönség széles táborához eljutó zsebkönyvek, irodalmi almanachok – az Aurora (1821–1822, Pest), Hébe (1822, Bécs), Uránia (1828, Esztergom). Szépirodalmi alkotások és történelmi értekezések mellett metszetillusztrációkat is közöltek, irodalmi és képzőművészeti élményt egyaránt kínáltak. A korszak kiemelkedő alakja az író és festőművész Kisfaludy Károly. Az ő szerkesztői irányításával és alkotói közreműködésével 1822-ben megjelent Aurora az anyanyelvű nemzeti irodalom és  képzőművészet kibontakozásának egyik fontos megalapozója lett. Az Aurora köré csoportosuló írók – Kisfaludy mellett Vörösmarty Mihály, Bajza József, Toldy Ferenc, Helmeczy Mihály és Stettner György – tették Pest-Budát országos irodalmi központtá. 

Kisfaludy szenvedélyes dohányos volt. Feltehetően hozzá vagy az ő köréhez köthető az a kvalitásos faragott tajtékpipa (MNM Ltsz. D. 1949.113.), amely az Irodalom hajnalát, a Költő köszöntését ábrázolja. 

 

Tajtékpipa - a Költő köszöntésének ábrázolásával, 1824.

Magyar Nemzeti Múzeum, Ltsz.: D. 1949.113. 

Dabasi András fotója

 

A középen álló, babérkoszorús, antikizáló öltözetű költőnek az irodalom különböző műfajaira utaló álarcokat (tragédia, drámaírás, szerelmi költészet?) nyújtanak át. Erósz, vagy egy pillangószárnyas gyermek géniusz nagyszakállas álarcot tart (bár a pillangószárnyak általában Erósz, azaz Ámor szerelmét, Pszükhét jellemzik). Hátrébb a szintén koszorús, szárnyas, felnőtt géniusz egy kisebb maszkot emel, kezében vándorbot, amelyen virágok fakadnak. 

 

Tajtékpipa - a Hajnal szárnyas istennőjének ábrázolásával, aki fáklyát és rózsakoszorút emel

Magyar Nemzeti Múzeum, Ltsz.: D. 1949.113. 

Dabasi András fotója

 

A maszkok a Múzsák ábrázolásainál általában Melpomenéhez (tragédia, drámaírás) és Tháliához (komédia, színház) kapcsolódnak. Oldalt a pipafejen egy hosszú hajú, szárnyas nőalak rózsakoszorút tart, másik kezével fáklyát emel: a Szellem napvilágát hozza el.

 

Tajtékpipa - maszkot tartó Erosszal és szárnyas Géniusszal, a nyakrészen kígyó és béka bújik el

Magyar Nemzeti Múzeum , Ltsz.:D. 1949.113. 

Dabasi András fotója

 

A hajnalpírra utaló virágkoszorú segít meghatározni a nőalakot, a homéroszi állandó jelző szerint a rózsásujjú Hajnalt. (Az Odüsszeia 8. énekének első sora: És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből – Devecseri Gábor fordítása.) A lábánál egy gyermek bújik elő, mögötte egy reá tekintő figura. A pipaaljon és a nyakrészen a rendkívül finoman megfaragott rokokó ornamensek között a Sötétség állatai, kígyó és béka bújnak meg. A pipa szárnyílása ezüsttel szegélyezett. A pipa tetejét záró nyolcszögletű, áttört ezüst kupakot lapos fedél borítja. Vésett, tölgyleveles díszű, felpattintható zárnyelve tölgylevelet formáz. Az ezüsttel fedett szájperemen óbudai fémhitelesítő jegy látható 1824-es évszámmal és PA (Philipp Adler) mesterjegye. A pipa ekkor készülhetett.

Az Aurora második, 1823-as számában szintén egy fáklyás nőalak rézmetszete látható.

 

Az Auróra irodalmi almanach illusztrációja, rézmetszet, 1823.

Martin Schärmer  - Axmann József Kisfaludy Károly nyomán

 

Kisfaludy a következőket írja róla az ajánlásban (Nyelvünk’ megújult hajnali csillaga), illetve a kép magyarázatában:

 

Auróra nyájas tekintettel ’s csendes méltósággal

szövétneket és Rózsafüzért tartván kezében, fellebeg a’

föld’ szinére. Az éj’ Istennéje sötéten körülleplezve, a’

mákkal koszorúzott Morpheuszt és lceloszt zárva karjai

közé letűn a’ derülő fény elől. Ezen Allegória nyelvünk’

tenyészetét képezi mely most a’ felséges Uralkodó Ház’,

és Hazánk’ szeretett Nádorispánja’ kegyelmes pártfogása

alatt, fentebb díszre hajnallott.

 

A szövétnek szó magyarázataként a Czuczor–Fogarasi-féle A magyar nyelv szótárában (1862) olvashatjuk a következőket: Viaszszal vagy szurokkal bevont kenderkötél, vagy szövet, melyet bizonyos innepélyek alkalmával szabad ég alatt gyertya gyanánt lobogtatnak; másképen latinos névvel: fáklya. A régieknél jelentett általában világot, gyertyát is. A szótárban Kisfaludy Károly Az Élet korai című versének részletével illusztrálták az akkor még ismert szó értelmét, amely számunkra is tovább árnyalja az allegória jelentését.

 

Most a lángész teremtő ihletése

Ösvényt lobbant sötét homályokon;

Min eddig jós lelkünk csak sejtve kése,

Fénynyé villant a büszke homlokon;

Mindenható elménk istenkedése

Ég- s földbe hat, mint az, kivel rokon,

S búvárnyilai e lét titkába vágnak,

Vezér szövétnekül az ész- s világnak.

 

Az Aurora metszetéhez Vayerné Zibolen Ágnes szerint nemcsak a bemutatandó tartalmat kifejező programot, de magát a rajzi előképet is maga Kisfaludy Károly adta bécsi barátjának, Martin Schärmernek. Ő rajzolta meg végül, s Axmann József metszette rézbe. Auróra karcsú, bájos nőalak. Nincs szárnya, mint a pipán és néhány ókori ábrázoláson. Feje felett csillag ragyog. Homlokán rózsakoszorú, kezében rózsafüzért és ragyogó fáklyát emel. Kerek arcocskája biedermeier szépséget idéz. Lába alatt csillagos sötét lepelbe burkolódzva alszik két alak, lábuknál mákgubók. Morpheusz és Ikelosz az alvás és az álmok istenei. A világosság elől menekülnek az éjszaka madarai, a bagoly és a denevérek. Bár a pipa Aurórája nem a metszet nyomán készült, az irodalmi almanachra való utalás mégis egyértelmű. Tulajdonosát, megrendelőjét a szerkesztői, szerzői gárda körében kell keresnünk. Sajnos további adatok híján mindez csupán feltételezés.

1824-ben Kisfaludy Károly már komoly irodalmi sikereket aratott, drámáit bemutatta a pesti és a székesfehérvári színház is. Ebben az évben a tulajdonostársaktól megváltotta anyagilag az Aurorát, s nagyon bizakodó volt a kiadvány sikereit és anyagi megtérülését illetően. Most már teljesen az ő irányítása, ízlése érvényesülhetett a kiadvány szerkesztésében. Véleményünk szerint talán ő kaphatta ezt a különleges pipát a barátaitól. 

Az utalás egyértelmű, de az ábrázolás stílusa eltér az Auróra-figura biedermeieres rézmetszetétől. A hófehér tajtékpipa a korszak klasszicista kisplasztikájának figyelemre méltó emléke. Az antikizáló figurák megformálása mintha ókori faragványok, római szarkofágok világát idézné. A használattól kicsit megkoptak, de azért így is érzékelhető kvalitásuk. (A pipaalj eltérő jellegű, rokokó ornamentikájának bravúros kivitelezésénél volt igazán elemében az ismeretlen pipametsző mester.)

A különös kompozíció és az antikizáló mintaképek követése alapján rokonítható a Nemzeti Múzeum pipájával egy másik tajtékpipa is, amelyet a tápiószelei Blaskovich Múzeum gyűjteménye őriz (BM Ltsz. 67.231.)

 

   

Tajtékpipa Herkules üdvözlésével

Tápiószele, Blaskovich Múzeum, Ltsz. 67. 231.

Gócsa Mihály fotója

 

Két oldalról egy-egy szárnyas géniusz fog közre egy központi alakot. (A kivitelezés stílusa, minősége eltérő. A pipa erősen kopott; ezüstözésén nincsen évszámra utaló fémjegy. A tajtékba metszett gótbetűs NN monogram a pipa ismeretlen készítőjére utalhat.) A pipafej egyik oldalán szárnyas, ifjú géniusz látható, kezében mintha fáklyát tartana. Középen – a Költő helyén – Hercules figurája áll hatalmas doronggal. Kettejük között, a lábuknál a költészet hangszere, a líra utal a talányos ábrázolás irodalmi vonatkozására. Hercules másik oldalán, egy alacsony, négyzetes pillérre helyezett klasszicista fedeles váza (urna?) mellett egy másik szárnyas géniusz jelenik meg, kezében emberfejes vándorbottal. De mit jelenthetett a korszakban Hercules figurája?

A különös ikonográfia megfejtéséhez a kezdő lépést Kazinczy Ferenc Tövisek és virágok című kötete (1811) adhatja meg. Az epigrammagyűjtemény címlapvignettáján kör alakú keretben, zöldellő ágak között Hercules dorongja látható HERCUL VICT. (Hercules,a győző) körirattal. Falka Sámuel rézmetszete. A kötetet indító programvers is Herculeszhez íródott. 

 

Címlap vignetta Herkules dorongjával

Kazinczy Ferenc: Tövisek és virágok kötetéhez (1811)

Falka Sámuel rézmetszete

 

Hatalmas Herculesz, Te Bajnokisten ! 

[…]

Hogy jót tehess, te nem kerülted a' 

Kevésbbé bajnok tettet is ; s az ól’ 

Marhájinak szemetjeit kihánytad ; 

'S ég föld javallta hasznos tettedet. 

 

Kazinczy saját nyelvújító küzdelmére utaló herculesi önreprezentációját értették a kortársak. Rumy Károly György szerint a dedikáció és a vignetta Kazinczy elszánt vállalását jelzi, hogy megtisztítsa a magyar irodalom Augiász-istállóját (Allgemeine Literatur-Zeitung1812/11, 31). A rézmetszetes illusztrációhoz a mintát maga Kazinczy rajzolta meg, amelynek az előképét a pesti egyetemi könyvtárban Bernard Montfaucon francia régiségkutató, L’Antiquité expliquée et representée en figures (1719) kötetéből másolta ki más ábrázolásokkal együtt még 1792-ben, feliratát megváltoztatva. Ezek közül az ábrázolások közül – antik mintaképeket követő művészeteszménye szerint – többet verseskötetek díszítésére is felhasznált később. A kötetet 1812-ben ő ismertette meg Helmeczy Mihállyal, aki később Kisfaludy Károllyal is szoros kapcsolatot tartott.

Ezek alapján feltehető, hogy Montfaucon műve minden valószínűség szerint ismert és hozzáférhető volt a kor értelmisége számára. Montfaucon 5 könyvből (15 kötetből) álló munkája nagyszabású, francia–latin nyelvű művelődéstörténeti összefoglalás. Első könyvének három kötete a görög és római istenek világába kalauzolja el az olvasót antik művészeti, többnyire plasztikai emlékek nyomán készült metszetek segítségével. Hercules alakját a második kötet mutatja be, de már az első kötetben is szerepel a múzsákat bemutató V. fejezetben. Hercules alakjának több különböző értelmezése is felmerül az egyes ókori alkotások elemzése során. Hercules a múzsák, az irodalom pártfogója (is) – Hercules Musarum (I. kötet), Hercules Musagetes (II. kötet) elnevezésekkel illetik.

 

Hercules Musarum (rézmetszet, 1719) antik előkép nyomán

 

Dorongja a maszk mellett lehet Thália vagy Euterpé attribútuma, akit a kötet a tragédia múzsájaként említ. Itt a hősi, heroikus tartalom dominál. A második kötetben, a Hercules Musagetes rész elemzésénél (ez az állandó jelző a Múzsavezető Apolló kapcsán ismert jobban) a görög források kerülnek említésre. Arisztophanész szerint a komédiát Herculesnek szentelték. Thália kezében dorongja a szatíra lesújtó fegyvere lesz. 

Talán ez az értelmezés illik legjobban a Blaskovich Múzeum pipájához. A szárnyas alak (Thália?) kezében a csörgősipkás fejjel ellátott bot is erre utal. (A múzsákat is szokták már az antikvitás óta szárnyas isteni lényként ábrázolni.) Hercules figurája egy színházi szerzőt, komédiaírót takarhat. 

Az egykori tulajdonos személyét illetően persze csak találgathatunk. A drámaíró Kisfaludy Károlyhoz illik ez a Hercules-kép. (A párhuzam később – szomorú kontextusban – barátjának, Hunkár Antalnak 1842-es emlékezésében is felmerül: „ama Herculesi erővel biró erős embernek kora halála előttem még most is megfoghatatlan”.) A kompozícióhoz az előképet adhatta az Irodalom hajnalát köszöntő pipa.

 

Ridovics Anna

 

Felhasznált irodalom:

Fenyő István, Az Aurora. Egy irodalmi zsebkönyv életrajza (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1955).

Haider Edit és Ridovics Anna, Pipagyűjtemény a tápiószelei Blaskovich Múzeumban (Szentendre: PMMI, 2005).

Hudi József (szerk.): Hunkár Antal visszaemlékezése és iratai. A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 6. (Pápa, 2004) Források a Hunkár család történetéhez

Montfaucon, Bernard de, L’ antiquité expliquée et representée en figures, Tome Premier. (A Paris: 1719) https://archive.org/details/gri_33125008723468

Ridovics Anna, Történelem pipafüstben. Válogatás a Magyar Nemzeti Múzeum Pipagyűjteményéből / History in Pipe Smoke. Selection from the Pipe Collection of the Hungarian National Museum (Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum – Opitz Kiadó, 2019).

Papp Júlia, Könyv és kép a 19. század elején. Blaschke János (1770–1833) illusztrációinak katalógusa (Budapest: Arcanum, 2012).

Vayerné Zibolen Ágnes, Kisfaludy Károly. A művészeti romantika kezdetei Magyarországon. (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1973).

 

A szerzőről:

Ridovics Anna (PhD) művészettörténész, főmuzeológus a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tárának munkatársa. Fő kutatási területe az újkori iparművészet, művelődéstörténet, különös tekintettel az ikonográfiai vonatkozásokra. 

A „Történelem pipafüstben. Válogatás a Magyar Nemzeti Múzeum Pipagyűjteményéből / History in Pipe Smoke. Selection from the Pipe Collection of the Hungarian National Museum” (Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum - Opitz Kiadó, 2019) kötet szerzője.

Nagy János 1732-ben Nagyváradon született. Iskolaévei után Győrben telepedett meg, s a jezsuita rend feloszlatása (1773) után e városban szolgált plébánosként, majd 1778-tól haláláig, 1803-ig a rábaközi Szany községben. Kortársai főként költőként tartották számon, s legsikeresebb kötete, a Nyájas Múzsa (Győr, 1790) országos hírnévhez juttatta. Egy egri szervita hitszónok, Szaitz Leó épp amiatt támadt rá egy kritikában, hogy papi személyhez méltatlan, erkölcsromboló és frivol verseket írt. A bírálat burkoltan nemcsak Nagyot célozta, hanem példaképét, az 1779-ben elhunyt, szintén ex-jezsuita Faludi Ferencet is, aki népszerűvé vált szerelmi dalaival valóban kitágította a magyar pap-költők kettős hivatásának határait. Nagy János egy pamflettel válaszolt ugyanebben az évben Az Oroszlány és a’ Nyájas Múzsa címmel, csúfot űzve a vitapartner keresztnevéből (Bécs, 1790), de Szaitz sem maradt adós egy szintén elég alpári gúnyirattal: Az Oroszlány revántsot ád a’ Nyájas Múzsának (Leopolis [Eger], 1790).

 

Nagy János Nyájas Múzsa (Győr, 1790) című kötetének címlapja (OSZK 815.549)

De vajon tényleg ennyire ártott az erkölcsöknek a kötet? Lehetett-e a szószéken kívül szórakoztató szándéka egy plébánosnak? Látni fogjuk, Nagy János semmiképp se a pogány erkölcsök szószólója volt, noha valóban tág baráti körrel bírt. Levelezett Révai Miklóssal, de a protestáns, szabadkőműves Pálóczi Horváth Ádámmal is. Nem volt kiemelkedő tehetség, de a vállalt feladatot jóízűen és szórakoztatóan teljesítette. Sosem fordult el papi hivatásától: könyvei borítóján „Szanyi Plébános”-ként tünteti fel magát,a falusi erkölcsökön őrködő pap szerepét egyesítve a szabadelvű világi íróval. Szaitz kirohanásait épp ez magyarázza: legalább titkolná pap mivoltát!… 

Nagy János többször hiába folyamodott a győri püspökhöz, hogy legalább kanonoknak nevezzék ki. Talán jezsuita múltja, talán a világias irodalmi hírnév is óvatosságra intették felettesét – így aztán csaknem három évtizedig maradt falusi plébános. Igaz, abban a faluban, ahol a győri püspök nyaralni szokott. A régi egyháziak (bármely felekezetből) gyakran élénk kapcsolatot tartottak a felvilágosodás kori világi kultúrával is, de a katolikus elit nagy részét érzékenyen érintette a rendek feloszlatása. Nagy János tehát nem megrekedt, hanem mintegy menedéket kapott szanyi plébánosként. Talán ezért hangsúlyozza: a zűrzavaros időkben fontos ragaszkodnunk egy kicsiny társadalmi hatókörhöz, a saját gyülekezethez, a sztoikus derűvel szemlélt lehetőséghez. Hasonló a sorsa Kresznerics Ferencnek (1766–1832), aki Alsóságon (Celldömölk) szolgált plébánosként harminc éven át. Nyelvészeti munkásságáért a Tudós Társaság tiszteleti tagjának választották, ám még a gigászi Magyar szótár (1831) címlapján is megemlíti, hogy ő „szombatheli megyebéli pap”, „sági plébános, kemenesali esperest”. Nagy János nem vágyott ilyen babérokra. Írni, ezáltal szórakoztatni és nevelni szeretett volna, s ebben komoly sikereket ért el.

Kerényi Olaf 1939-ben összefoglalta az életrajz fő pilléreit, de Nagy János kapcsolatai még biztosan tartogatnak kutatni valót. Művei a Három veréb hat szemmel köteten túl aligha részei a köztudatnak. Mégis érdemes néhány versét újraolvasni, épp amiatt, mert az erkölcsök viszonylagosságát nyugati minták nyomán a hazai közönség számára is élvezetesen közvetítette. Az 1790-es években az egyik legismertebb olvasmány volt a Nyájas Múzsa, s a Gunyoló énekek hamar elterjedtek a kéziratos énekeskönyvekben (némelyiket még évtizedekig énekelték), s bekerültek a váci Énekes Gyűjteménybe, bár a szerző neve nélkül.

Nagy János levelezett Pálóczi Horváth Ádámmal (1760–1820), a dunántúli protestáns irodalmi élet vezéralakjával is. Horváth tíz verses episztolát küldött neki (kettő nyomtatásban is megjelent, sajnos Nagy levelei nem kerültek elő). Barátja, az ifjú Csokonai 1798–1799-ben Csurgón vállalt tanári állást, legkésőbb ott megismerhette Nagy munkáit, de akár korábban is, hiszen a Diétai Magyar Múzsa folytatásaképp tőle kölcsönzött címmel, Nyájas Múzsaként akart új lapot alapítani.

A Nyájas Múzsát egy fontos fordítás kíséri 1790-ben: az Udvari Kátó (szintén szanyi plébánosként jelölve az átdolgozót). Ekkortájt szinte minden „eredeti magyar mű” inkább fordítás vagy parafrázis, esetleg mindkettő; Nagy János is nagyszerű költőelődje, Faludi Ferenc örökségét viszi tovább. Balthasar Gracián című kötetét Faludi prózában magyarította, Nagy ezt faragja tovább disztichonokba. Az időmértékes verselést mintha nem érezte volna igazán sikeresnek, ezért a magyar hagyományba jobban illeszkedő, könnyebben megmunkálható anyag felé fordult. 

A Nyájas Múzsa-kötetnek talán már a címet is furcsállották: nemigen tartozik egy idős falusi pap látókörébe sem a nyájasság, sem egy antik múzsa (aki ráadásul pogány és nő). A kötet elején, a Bé-mutató versekben szólítja meg:

 

Nyájas kis Múzsátskám
               Kelj fel, útnak indúlj!
   Ideje munkátskám,
             Hogy már egygyet fordúlj!

Szanyból a veszprémi püspökhöz, Zsolnai Dávidhoz (1743–1810) visz az útja, neki ajánlja a költő a kötetet. (Egy kicsit furcsa, lévén az ő közvetlen felettese a győri püspök. A kötet mindazáltal Győrben jelent meg, a Streibig nyomdában, a korszak egyik legjelentősebb magyar kiadójánál.) A Múzsácska felelete:

 

Ha kérded, mit tudok?
               Tudok énekelni,
   Pásztor sípot fújok,
                ’S mikor meg kell lenni,
   Sok rosz erkőltsöket
               Ki tudok fütyölni,
   ’S az Érdemeseket
               Ditsérni, betsűlni.
   Tudok nyájaskodni,
               És házasítani,
   Búbokkal bajlódni,
               Tántzra tanítani;
   Az új Polgárokkal
               Tudok keseregni,
   ’S tiszta Vénusokkal
               Tisztán enyelegni. […]
   Bár több illy Urakat
               Találnánk Hazánkban,
   Több ékes Múzsákat
               Látnánk Országunkban! (7–9) 

 

A Múzsa a gúny mellett örömteli perceket ígér. A költő főleg nyájaskodni akar, s az erkölcsnevelés csak mellékesen szerepel a terveiben:

 

Verset írtam, ’s írok
   Tsupán kedvetekért
Hogy valamit én-is
   Üdőt velek tölték,
Nevessetek tí-is,
   A’ mint én neveték. (11–12)

A kötetet a félresiklott erkölcsök bemutatása, kigúnyolása jellemzi. Ezúttal nem drámai-szószéki hangon, sokkal inkább évődve, fricskázva s akár dalszerű köntösben. Néhány „pásztori ének” kezdi a sort Faludi, Révai, Gessner és antik előképek nyomán, ebben hangsúlyt kap az ókor óta fontos udvarellenesség és a vidéki élet dicsérete. A pásztortól útbaigazítást kérő vadász a városba hívná új ismerősét, de az váltig állítja, jobb falun élni:

 

                           […] alatsony kunnyómba
Szinte úgy meg férek, ment vagyok esőktől,
 (A’ mi nékem elég;) ’s fergeteg szélvésztől. [...]
Vajmi sokat veszt e’ költésben a’ város,
Kihez képest mező semmibe se káros!
A’ ki meg elégszik mezei éltében,
Bóldog sorsát lássa e’ Pásztor’ képében.

III. Pásztor ének: Az el tévelyedett vadász, Révai után (30, 34)
 

Nagy János hangsúlyozza, hogy műkedvelőnek tartja magát. Bizonyára kapott azonban némi értő kritikát műveire; Révain túl más írók is biztathatták. Ott voltak asztalán egy tehetősebb kortárs literátor, Sándor István munkái, aki a hazai művelődés egyik elhivatott háttérembereként támogatta Révait és másokat. Hogy személyesen ismerte-e Nagy Jánost, nem tudjuk, ám a szanyi plébános kétségtelenül Sándor István név nélkül megjelent fordítását vette alapul a Gúnyoló versek ciklusához: Rabnernek szatirái vagyis gunyoló beszédei […] (Pozsony, 1786). Wilhelm Gottlieb Rabener (1714–1771) porosz jogász és író a 18. század közepén alkotott, összegyűjtött művei 1771-ben jelentek meg. Nagy állítólag nem beszélt németül, s ha Sándor prózai fordítása nyomán dolgozott, kettős szűrővel számolhatunk. 

 

Wilhelm Gottlieb Rabener (1714–1771)

 

A Rabner-fejezet egyik fő témája a ruházat, s jól rímel azokra a költői-prózai írásokra, amelyek végigkísérik a 18. századi Magyarországot. Két nemzedékkel korábban, amikor a régebbi magyar nemesi viselet kikerült a divatból, kérdéssé vált, hogy miként őrizzük meg azt, ellenállva a külföldi áruk és divatok befolyásának. A század végén ez a nemzethalál és a függetlenség elvesztésének témájával keveredik, hol komolyan, hol ironikusan (Gvadányi, Mátyási, Csokonai). A fejezetet nyitó versben: 

 

Köz-mondásba vettük: Madarat tolláról,
Embert ismerhetjük az ő ruhájáról.
A’ ruha eszköze minden boldogságnak,
Tsak szép köntöst adjunk a’ balgatagságnak. […]
Húsz, harmintz esztendőt tölthetsz szolgálatban,
Fáradhatsz törvényes Haza hivatalban,
Más huszon négy óra alatt el készűlhet,
A’ módi ruhában, ki elődbe űlhet.

1. szatira: A’ ruházatról (75–76)

Ebből következik, hogy a társadalomban a leginkább tiszteletre méltó hivatás – a szabóké:

 

A’ kik szabják, ’s varják a’ Méltóságokat. [...]
Hogy a’ jó erkőltsek, az ész, és érdemek,
A’ szabónak szülő keze közt teremnek. (84)

  A Rabener-gúnyversek másik fő műfaja érintkezik Nagy saját dalaival, a házasságról szóló tréfás tanításokkal. S noha költőnk papi személy, mellőzi a szokásos bibliai példákat. Forrását abban is követi, hogy racionális, polgári problémákat vet fel. A sorozat nyitó verse: 

 

Azok ellen, kik ámbár magok vétenek a' Házasság' választásában,
még-is minden fogyatkozást az Egekre vetnek, mondván:
A' Házasságok Mennyekből rendeltetnek. (91)

 

Bizonyára normasértőnek tűnt egy plébánostól,hogy csakis magunkat okolhatjuk, ha rosszul választunk hitvest, s nincs benne isteni hatás. Mint írja, a keleti népek fátyolt viselnek, hogy elrejtsék asszonyaikat,

 
De ez nálunk talám a’ mint lehetetlen,
Úgy mind a’ két részről lenne tűrhetetlen,
Mert férfiak inkább rájok rohannának,
’S minden fedő fátyolt öszve szaggatnának. (100)
 

Nagy János ebben is az elfojtás káros hatását látja. Szerinte a párok találkozásának kitüntetett alkalmai nem elegendők: ha csak farsangkor látja egymást a fiú és a lány, bizonyosan elsietik a döntést, s végül a legrosszabbat hozzák ki magukból:

 

Nem lenne e tehát tanátsosabb ennél?
Ha olly szokás lenne minden némű rendnél,
Hogy a’ férfi a’ lány’ látogatásához
Ifjantan kezdene, ’s korán, szokna ahoz? (100)
 

A boldogtalan házasság ellen szólni sem papi szerep. A korai összeszokás, egymás jobb ismerete viszont az érzelmi alapú, polgáriasabb házasság felé mutat. Egy másik vers arra fut ki, hogy házasodjanak is fiatalon, persze a kellő előzetes ismeretekkel, mert akkor többet élnek majd együtt, jobban összecsiszolódnak. Ezek a felvilágosodás szavai: mások és önmagunk tisztelete, a tolerancia, amit költőnk az ifjúkori házasodás-eszménnyel ötvöz. Néhány szatirikus példa: az öregember, aki már a negyedik fiatal feleségét emészti el, vagy a hozományvadász orvos, aki özvegyasszonyokat vesz feleségül, majd hivatásából adódóan el-elteszi őket láb alól… Nagy az ifjakat inkább a verseskötet humorán keresztül szeretné tanítani, semmint papos szigorral. Meri engedni őket egymással lenni, amitől századok óta eltiltották őket. A házasság fetisizálása, a névmágia, illetve az azt övező fatalizmus a felvilágosodás mérlegén komikussá válik. Egy férfi például megfogadta, hogy csak Krisztina nevű nőt vesz feleségül (el is találta a legrosszabbat a kegyes név ellenére). Egy másik az első, vasárnap szembejövő hajadonnal akarta összekötni az életét. A templomajtóban egy rossz életű vénlányba botlott, akit így kénytelen volt elvenni.

Ám akár a laza erkölcs kritikájának tekintjük, akár kiegyenlítő, polgárias tendenciának – hogy végül az is társra talál, akinek erre nem volt esélye –, az ilyen választást mindkét költő kárhoztatja. Egy átalakuló társadalomképe villan fel, amely hátat fordít a kényszerű, butaságon alapuló boldogtalan házasságoknak. 

A sorozatot Nagy János saját, allegorikus verse zárja le (Szaitz Leó alpárinak titulálta és kigúnyolta). A Gatya-tóról szól, amely Szany közelében, a Rába-parton fekszik. Állítólag Marcal folyamisten parton hagyott gatyájából keletkezett, akit Venus rajtakapott a Rába nevű „víz-kisasszonnyal”, s büntetésből változtatta tóvá a gatyát.

Érdekes, ahogy a porosz, 18. század közepi polgári, protestáns jogász versei fél évszázad múltán egy kis dunántúli falu plébánosának átköltésében válnak magyarrá. A korszak ellentmondásait jól tükrözi a kötet, amelynek elején a rendek feloszlatása miatti kesergés hallatszik, vagyis a jozefinista rendeletek iránti rosszallás, míg a kötet végére odakerült az 1790 elején elhunyt II. József búcsúztató verse – talán csak így jelenhetett meg a néhol kifejezetten pikáns gyűjtemény.

 

Két oldalkosaras buffán-szoknya egy 18. századi divatrajzon

 

A Gúnyoló ’s más víg énekek..., Nagy János saját kisebb költeményei a Rabner-szatírák tanulságait mintegy újramondják, szcenírozzák s még egy pár visszásságot nevetségessé tesznek. A divatcsúfolók szerint fölösleges dolgokat tanulunk el külföldről, s drága pénzért veszünk kacatokat. A buffánt (puffos szoknyát, fardagályt) Nagy szerint azért találták fel, mert akik azt viselik, feslett erkölcseik miatt hamar teherbe esnek, de a hatalmas építmény mögött észrevétlenül hordhatják ki gyermeküket… Ráadásul egyáltalán nem módi ruhadarab, a szakácsnék is ilyet hordanak. A dajkaságot is fölöslegesnek tartja, az anyák nyugodtan szoptathatnák a babáikat, ám ehelyett 

 

Törpe kutyák a’ szobában
               Ugatnak, és vizelnek,
De a’ gyermek’ sírásában
               A’ Dámák részt nem vesznek. (190)

Itt szerepel néhány országos slágerré, közköltészetté vált vers: a farsangi dal, a Bakonyi Jutka! hol voltál, a közeli Pápa városának szépségeiről (lásd a veszprémi püspöknek szóló ajánlást…), továbbá a Bundás Geci házasodni régen akart már kezdetű tréfás házasító nóta, a Strassburger tánc dallamára. Tanulságuk közös: bátran nyájaskodjanak s bújjanak össze fiúk és leányok, ha örömüket lelik benne, úgyis házasság lesz a vége; hőseik felkerekednek, s a paphoz sietnek, hogy összeadja őket. Mert ennyiben a pap igenis felelős a jelen erkölcseiért. Akár úgy, hogy költőként az egyházi gyakorlattal olykor ellenkező álláspontot hirdet. Akár úgy, hogy a festők módjára mellékalakként beleírja magát a kötetbe: az ő feladata a házassági áldás. Ezzel Nagy János (Faludira és Révaira visszautalva) sokaknak példát adott a pap és a költő szerepének összehangolására. Alighanem Czuczor Gergely, Pázmándi Horváth Endre és mások is innen, e felvilágosodás kori falusi sikerkönyvből merítettek ihletet. Játékos, komolytalanul komoly világi verseikért mindannyian azt az áldozatot hozták, hogy papi karrierjük sosem ívelt magasabbra…

 

A szöveg bővebb változata a hévízi Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság gondozásában jelenik meg 2020 őszén 

Az erény című kötetben (szerk. Tar Ferenc).

 

Csörsz Rumen István

Felhasznált irodalom

Csörsz Rumen István, A kesergő nimfától a fonóházi dalokig: Közköltészeti hatások a magyar irodalomban (1700–1800), Irodalomtudomány és kritika: Tanulmányok (Budapest: Universitas Kiadó, 2016).

Horváth János, A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig [1927] (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1978).

Kerényi Olaf, A magyar irodalmi népiesség úttörői I. (Nagy János, szanyi plébános élete és irodalmi munkássága), Pannonhalmi Füzetek 23 (Pannonhalma: 1939).

Közköltészet 3/B: Közerkölcs és egyéni sors, s. a. r. Csörsz Rumen István és Küllős Imola, Régi magyar költők tára: XVIII. század 15 (Budapest: Universitas Kiadó, 2015).

Nun­qu­am au­to­res, sem­per in­terp­re­tes: A ma­gyar­or­szá­gi for­dí­tás­iro­da­lom a 18. szá­zad­ban, szerk. Lengyel Réka (Bu­da­pest: MTA Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ku­ta­tó­köz­pont Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­zet, 2016).

Perger Gyula, „A »Nyájas Múzsa« és az »Oroszlány«”, in Doromb: Közköltészeti tanulmányok 7, szerk. Csörsz Rumen István, 121–144 (Budapest: Reciti Kiadó, 2019).

Weöres Sándor, Három veréb hat szemmel, 1–2. köt., mts. Kovács Sándor Iván, Weöres Sándor: Egybegyűjtött művek (Budapest: Helikon, 2010³).

Caesarea ma Izrael Állam területén található, hajdan pedig a Római Birodalom keleti provinciájához tartozott. A város érdekessége az, hogy kikötője a tengerfenék kikotrása után a nyílt tengerbe süllyesztett kőtömbökre épült. Azonban az Augustus császárról elnevezett kereskedelmi központ az alatta kiépített, minden képzeletet felülmúló csatornahálózatáról is híres volt, ha nem híresebb. Nem mindennapi nevezetesség, kétség sem férhet hozzá.

„A móló a tengerbe húsz rőfnyi mélységre süllyesztett óriási sziklatömbökön áll, átlagosan 50 láb hosszúak, 18 láb szélesek és 9 láb magasak; ennek a mólónak itt jobbra »hullámtörő« a neve; a másik mólón tornyokkal ellátott kőfal húzódik, mint láthatják.”

„Érdemes megnézni azt is, mi van a föld alatt – mondta Plotius. – Olyan szélesek és magasak a csatornák, s akkora termek vannak bennük kialakítva, hogy akár lakomákat is lehetne adni bennük, amikor a víz éppen alacsony. Párhuzamosan épültek, egy keresztcsatorna is összeköti őket, az eső és a szennyvíz könnyedén le tud folyni, dagálykor beárad a tenger, és az apály minden szennyeződést kimos. Nincs szükség rá, hogy emberi erővel takarítsák.

Alexandrosz élénk érdeklődést tanúsított a csatornák iránt, ő mindenképpen megnézné, ha lehet.”

„Maga a város a Kaisarea nevet kapta: a leggyönyörűbb anyagból épült, a legpompásabb művészettel. A föld alatti folyosók éppen olyan művészi alkotások voltak, mint a város épületei; némelyek, amelyeket egyenlő nagyságú helyiségek választottak el egymástól, egészen a tengerpartig értek; egy másik folyosó keresztben átmetszette a többit, úgy, hogy az esővíz és a lakóházak szennyvizei ide folytak le és a tenger vize kívülről betódulhatott, és így az egész várost tisztán tartotta.”

„Heródes [...] körös-körül oly nagy területet tűzött ki a kikötőnek, hogy elegendő volt egész hajóhadak befogadására, és húsz könyöknyi mélységben óriási sziklatömböket süllyesztett a tengerbe; a legtöbb 50 láb hosszú, 18 láb széles és 9 láb magas, de volt köztük ennél nagyobb is, kisebb is. Ez a gát, amelyet azért építtetett, hogy a tenger hullámainak csapásait felfogja, kétszáz láb széles volt; egyik fele arra való volt, hogy megtörje a hullámok erejét és ennek a neve »hullámtörő« volt; a másikon tornyokkal ellátott kőfal húzódott”.

 

Caesarea Maritima rekonstrukciós rajza (www.pinterest.com)

 

Az utóbbi két idézet Josephus Flavius A zsidók története című művéből, a megelőző kettő pedig Spiró György Fogság című regényéből való. Érdemes megfigyelni, amint Spiró átveszi Flaviustól a Nagy Heródes építette város és kikötő alapjaihoz tartozó méretadatokat, megtartja a kikötőt a tenger hullámzásától védő egyik gát nevét, sőt szó szerint is átemel a Flavius-hely Révay József készítette fordításából. Amott föld alatti termek, emitt föld alatti helyiségek; keresztcsatorna, a többit keresztben átmetsző folyosó. És vizek. Főleg a Kaisarea alatti s a kikötőbe torkolló csatornahálózat természetes öntisztulását elősegítő tengervíz, amely az ár-apály váltakozásnak köszönhetően könnyűszerrel kitakarítja a város alatti várost.

Van itt azonban még más is!

Pálóczi Horváth Ádám 1817-ben Bécsben kinyomtatott műve, a Rudolphias, az az a’ Habsburgi I. Rudolf császár’ viseltt dolgainak egy része ugyancsak hírt ad a Kaisarea alatti városról. Igaz, Horváth Ádám Akkaronnak nevezi a várost, mely a Bibliában a filiszteusok öt városa közül volt az egyik, és sokáig, egészen a 19. századig Caesarea Maritimával, a mi kikötővárosunkkal azonosították. Akkaront, azaz Ekront ma egy Tel Miqne nevű palesztin településre helyezik.

Horváth Ádám ebben a regényes-epikus művében I. Rudolf (1218–1291) német király dicső tetteit mondja el. Kezdve Rudolfnak az apja, IV. Albert (1188–1239) oldalán, a „bárók” keresztes hadjáratában való részvételével (1239) Horváth egészen addig viszi a cselekményt, míg  a Habsburg család megszerzi az Osztrák Hercegséget. Rudolf német királyi címéről nem is beszélve, amelyet Habsburgként első ízben ő bírhatott. 

A hat énekre terjedő epikus mű második énekében kerülnek elő a föld alatti alagutak. Rudolf apja, az előbb említett Albert halálos sebet kapott a muszlim sereg fővezérével, Abderamennel folytatott párviadalban, és elhunyt. Ezután papja, Majmon (vagyis a keresztény hitre tért Maimonidész[1]) segítségével tisztességgel eltemetik az Akkaron alatt rejtőző katakombákban fia és Mikó vitéz jelenlétében. Majd Majmon tovább vezeti Rudolfot társával, és megmutatja nekik a város ókorból megmaradt csalagútjait:

Mennek, és ott benn találnak keskeny és szük rejteket
’S két felé mind jobbra balra hoszszukás rekeszeket:
Itt ez, ugymond, Majmon, a’ nagy Tóba szűken megy belé,
’S nagy berek van a’ lyukánál e’ meg a’ tenger felé
Jó tová, de könnyü lejtőn; ezt is én a’ föld alatt
Vágatám-be, míg el-értem egy be-boltozott falat
Vagy tsatornát, kit Heródesa’ Király építtetett;
A’ Királyi várbul illyen két tsatornát vitetett
Ő le a’ tenger vizéig mint szemét-utat,[2] kiket
Tudtam én jól ’s Frideriktűl[3] el-nyerém az egyiket;
Ebbe bé vezettem ezt, és bé tömettem a’ fölit,
És alúl a’ szikla parton a’ ki-járásnak helit,
El tsavartam egy üregbe: erre lessz nekünk utunk
Majd, ha Akkaront be-tudja venni Jósi[4] ’s el-futunk.

 

 IX. (Szent) Lajos francia király által 1251-ben építtetett keresztény erődítmény maradványai Caesareában (Wikimedia Commons)

 

A tenger felé nyitott alagútrendszer vagy „szemét-út” s annak mellékrekeszeit összekötő keresztcsatorna tehát Horváthnál ugyanúgy szerepel, mint ahogy Flaviusnál, majd Spirónál. De hogyan is? Pontosan mit is látunk, mit ábrázol Pálóczi Horváth és Spiró ezzel a Kaisarea alatti Kaisareával? „Tényleg nagyszabású építmény. Minden épület bele van csatlakoztatva, a nagyobbak tíz-húsz rőf átmérőjű lefolyóval. Odalent az egész várost be lehet járni.”

Spiró regényének főszereplője, Uri, amikor a pénzszállító követséggel Kaisareába érnek, még bizonyos lelki nyugalommal gondolja magáról azt, hogy a Rómából Jeruzsálembe való utazása során világot látni jött. A 19 éves Uri számára Kaisarea remek helyszín az újabb tapasztalatszerzéshez. Itt szembesül nyíltan először a követség körül kialakult társaság ellenszenvével is, amelyet személye iránt tápláltak. Uriban Nagy Heródes unokájának, a zsidók királya címért magát kellető Heródes Agrippának a követét látják, mert Uri apja nagy összegű kölcsönt adott neki. 

Kaisarea pedig a római Judea provincia közigazgatási és katonai központja, a helytartó székhelye (aki éppen Pilatus), főváros, ennélfogva a politikai súlya sem csekély. Az itt megforduló zsidó, görög, egyiptomi és szír népek miatt nemcsak kultúrák, hanem a Római Birodalmon belül egymásnak feszülő érdekellentétek olvasztótégelye is. Újból Spiróval szólva: „Többe került a város odalent, mint amennyit látsz belőle idefent.” Minek van ára? A politikai feszültségek egymást keresztező salakútjainak, amit a Róma által fenntartott béke, a pax Romana sem túlságosan mos tisztára („áldott legyen” az emléke).

Spiró Kaisareája a hatalmi játszmák szimbolikus gyűjtőmedencéjeként ismerszik meg. Az egyik korai állomás azon az úton, amelyen az értelmiség (a távolra rosszul, de közelre kivételesen jól látó, több nyelven olvasó Uri) a saját bőrén tanulja meg, hogy képtelenség, hogy felülről lefelé ne határoznák meg életét a hatalmi viszonyok. A kérdés csak az, hogy hajlandó-e ezt Uri felismerni, vagy nem.

 

Caesarea Maritima ma Izraelben (researchgate.net)

 

Milyen a Pálóczi Horváth Ádám-féle Caesarea Maritima?

Horváth készséggel látja el olvasóját tudós lábjegyzetekkel, amelyek hosszabb-rövidebb tárgyi magyarázatokat fűznek a szöveghez. Ugyanakkor az a bőséges és sokféle műveltséganyag, amelyet a mérnök, jogász és bölcseleti képzettségű szerző mozgat ezekben a kitérőkben, kevésbé szolgálják az olvasó eligazodását. A gördülékeny, kalandos fordulatokban gazdag elbeszélés mellett a tudásmorzsákat halmozó jegyzetek csak elbizonytalanítják a befogadót, s felébresztik a kételyt: az író megkönnyíti-e egyáltalán az olvasó dolgát. Horváth Kaisareája amolyan Majmon vezette séta a tudományok útvesztőjében:

Mind az Ég’ Urát, az Istent, a’ közép örök tüzet,
Mint ama’ testtel közösset, még is a’ testtűl szüzet,
Mind eme’ testes világnak bő tenyésztető hevét
Mint mi Czibelével egyé tésszük e’ Vestánk nevét.[5]
Vesta’ Fő templomja most is, egy Kumani, hegybe’ fent
Áll, ’s van által-ellenében egy erős vár Derebent.[6]

Amíg Akkaron alatt Majmon így beszél, szinte nem is vesszük észre, hogy ugyanúgy befolyásolja a fiatal, történetesen talán éppen 21 éves Rudolf sorsának alakulását, ahogyan Uri Kaisareában kapizsgálni kezdi a hatalom alig ellenőrizhető viszonyainak meghatározó voltát. II. Frigyes halála s húszévnyi interregnum után ugyanis Rudolf fogja majd egyesíteni a német fejedelemségeket a túlságosan is a maga erejének megerősítésére törekvő II. Ottokár cseh királlyal szemben. Előbb azonban Rudolfot a német királyi cím (utódainak a német-római császári cím) megszerzéséhez az alázat próbája vezeti. A Szentföldről hazatérvén Ottokár szolgálatába kell állnia tanácsadóként, amire úgy látszik szellemi érzékenyítéssel már Akkaron alatt megkezdi Majmon a felkészülését. Pálóczi Horváth Rudolfiásában például a vallási tolerancia és az értelmetlen kereszteshadjárat gondolatát is Majmon közvetíti Alberten keresztül Rudolf felé.

 

Habsburg Rudolf Ottokár holtteste mellett. Forrás: Moriz Bermann Alt- und Neu-Wien. Geschichte der Kaiserstadt und ihrer Umgebungenc. művének metszete, 1880. (Wikimedia Commons)

 

Kaisarea felszín alatti gyomra a kibogozhatatlan összefüggések, a saját sors vagy épp a politikai érdekek átláthatatlan viszonyainak rendszere. Így bízvást érdekesebb az, ami a felszín alatt történik, s ezért nincsen rálátásunk, vagy éppen ott történik meg velünk, s azért nincsen rá látásunk.

Hátul a’ nagy kripta’ végin áll egész nagy termetű
Barna tsont-váz, homlokán ez egynehány görög betű:
Mojra van, mellyel deákul Fatumot jelentenek,
Igy ma nálunk tsak halált egy nagy kaszával festenek.
Majmon ennek vég betűjin ujjal egyet nyomított,
Fordul a’ Bálvány, ’s magával egy nagy ajtót kinyitott.

Rudolf ekkor még nem is sejti, a második énekben, lent, Akkaron katakombáiban, hogy az ajtón túl Majmon a már halott édesapjához vezeti őt, s nemcsak ezt nem, hanem azt sem, hogy a Moira (’sors’, ’halál’) végbetűinek megnyomásával éppen az ő végzetére is nyomást gyakorolhatnak. Figyeljük meg: Rudolf végzete a kezdet betűjét, az alfát megnyomva indul. Ahogy Rudolf saját sorsával találkozik apja elvesztésében, úgy Uri is ugyanott, Kaisareában szembesül azzal, hogy társai ellenszenvével szemközt mindig is magára számíthatott, s egyedül maradt.

Ha a 9. századra Caesarea legendás kikötője feltehetőleg elpusztult, a 13. századra, Rudolf idejére igazán nem sok maradhatott belőle. Ha tehát ez így van, akkor persze gondolhatjuk, hogy amit Pálóczi Horváth megfestett, az úgy nincs. Akkor talán abban is reménykedhetünk, hogy úgy a Spiró megfestette Kaisarea sincs. Ráadásul ezt azzal is megtoldhatnánk, hogy az Urinál jócskán, évtizedekkel később élő Flavius leírása alapján készült ez a Kaisarea.

Felszíne tágas és ragyogó. Pompás, pezsgő nyüzsgése zsongító. Szinte nem látni, ami a felszín alatt elrejtve munkál. Ezt ábrázolták Pálóczi Horváth és Spiró ezzel a felszínes Kaisareával. Pontosabban: ennek a mérhetetlen távlatokra irányuló látványával ajándékoznak meg minket, olvasókat. A flaviuszi forrásszövegen keresztül így mégis feltárulnak előttünk Kaisarea mélységei. Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát bennük.

 

Rédey János Gergely

 

[1] Mose ben Maimon (1138 k.–1204) középkori szefárd zsidó rabbi, orvos és filozófus.

[2] Szemét-ut, cloaca. Lásd ezeket a’ cloaca-ásásokat Jos. Flav. Ant. L. 15. c. 13. (Pálóczi Horváth saját jegyzete az 1817-es kiadásból.)

[3] II. Frigyes (1194–1250) német-római császár, Rudolf keresztapja.

[4] Muszlim fővezér, Abderamen féltestvére. Abderamen az Alberttel való, mind a kettejük számára halálos kimenetelű párviadal előtt reá bízza a főhatalmat.

[5] Némely Mythologusok Vestát és Cibelet egynek tartják; azt mondja hát Majmon hogy ez jól van; mert Cibelea’ testes világot ábrázolja, Vestá pedig annak lelkét az eredeti tüzet. Vesta eadem est et Terra; subest vigil ignis utrique / Significant sedem Terra focusque suam. Ovid L. b. Fast.

[6] Derebent, Derbent, nevezetes tengeri Város a’ Kakas-hegyi vaskapuk alatt. Ez a’ neve volt é már neki akkor? azért nem hozom kétségbe, mert a’ Derbisek, Derbices epitették, azok pedig még Plinius elött voltak a’ Kaspi tenger mellett. Plin. Hist, Nat. L. 6. c. 16 most Derbent 1722. tül fogva a’ Russus Servanianak fö varossa. (Pálóczi Horváth saját jegyzetei az 1817-es kiadásból.)

A huszonöt éves korától Balatonfüreden letelepedett, idejét részben gazdálkodással, földméréssel, részben irodalommal és tudománnyal töltő Pálóczi Horváth Ádám intellektuális és érzelmi életét jelentősen felpezsdítette, hogy 1788 kora őszén levelet kapott Kazinczy Ferenctől.[1] Ez volt a kezdőpontja egyre mélyülő és mind bensőségesebbé váló barátságának a fiatal, de a magyarországi szellemi életben akkorra már jelentős ismertséggel bíró íróval, akivel egyre sűrűbben váltott levelek útján cseréltek eszmét főként az irodalomról, a hazai kultúráról. Mire több mint egy évvel később sor kerülhetett első személyes találkozásukra Horváth kis házában Szántódon, már igen alaposan megismerték és szívből megszerették egymást. 

 Pálóczi Horváth Ádám présháza és borospincéje Szántódon (a kép forrása: https://www.szantodpuszta.hu/programok/adam-pince/)

Ezért okozott igen nagy aggodalmat Horváthnak, amikor 1789 nyarán hosszú hetekig nem kapott választ barátjának írt leveleire. Aggodalma június végén mély bánatba fordult: egy közös ismerős Kazinczy halálhírét hozta. Fájdalmas gyásza azonban augusztus 7-én egy csapásra véget ért, amikor kézhez kapta az írótárs július 14-én kelt levelét, melyben arról tudósította Horváthot, hogy nehéz betegségen van ugyan túl, de sikerült kilábalnia belőle.[2] Kazinczy e levele nem maradt fenn; egyéb írásaiból azonban megtudhatunk néhány adatot a betegségére vonatkozóan. A Rothasztó forró-betegségem című, húsz évvel az 1789. júniusi megbetegedése után papírra vetett önéletrajzi feljegyzésében így számolt be a vele történtekről:

Szüntelen tartó hívatalbéli útaim, az azokon való rendetlen élés, leg-közelébb pedig a’ Szepes Vármegyei útam alatt eggy hónapig tartó szörnyű hőség meg-gyengítették egésségemet. Szemeimnek fejérjek tompa sárga vólt. […] 4^a Jun. vissza mentem Kassára, ’s már 6^a Jun. mellyemben hergést, más nap pedig borzasztó hideg lelést érzettem. Azonnal küldöttem Doctor Viczayért, mert valami belső sugallást érzék a’ felől, hogy betegségem suljos lessz. Negyed napon mi történt nem tudom. El-kezdettem phantasirozni…[3]

A beteg Kazinczy napokon át félrebeszélt, s édesanyja, aki végig ott volt vele, feljegyezte szavait, így az utókor számára is fennmaradt, milyen lázálmok gyötörték. Orvosa az a Kis-Viczay József volt, aki rendkívül nagy tiszteletnek örvendett a városban mind szaktudása, mind a bármely rangú betegekhez való emberséges hozzáállása miatt.[4]

Kis-Viczay József korabeli szobra (Kelet-szlovákiai Múzeum, a kép forrása: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Bust_of_Kis-Viczay,_J%C3%B3zsef,_medical_doctor_-_East_Slovak_Museum,_2018-05-24.jpg)

Pálóczi Horváth 1789. augusztus 11-ei levelében arról ír, milyen hatalmas megkönnyebbülést jelentett neki a hír, hogy barátja életben van. A Kazinczyval történtek kapcsán röviden beszámol saját, nagyjából két és fél évvel korábbi élményeiről is:

Nyavalyád hogy nagy volt, tsak holt híredből is el kell hinnem […] Én éppen ollyan állapotban voltam most mint egy harmadfél esztendeje; tsak hogy az én nyavalyám más speciesü volt, és én nem phantazeroztam, de a’ szörnyű fájdalmak miatt nem is gondolkodhattam; senki sem hitte, hogy meg éllyek. Nyavalyám tsak harmadfél napig tartott, de kivált az utolsó fél nap egész esztendő volt– öt minutum alatt egésszen helyre jöttem…[5]

Közös tehát az élmény. Noha még fiatal a két író – nem töltötték be a harmincadik évüket sem –, már megtapasztalták, milyen szembenézni a halállal. De vajon melyik volt az a betegség, amelyik szinte végzetesnek bizonyult az egyikük, illetve a másikuk számára? Pálóczi Horváth esetében nem áll rendelkezésünkre semmilyen egyéb forrás; Kazinczy életrajzíróinál és a vele foglalkozó orvosi szakirodalomban ideglázról vagy tüdőgyulladásról olvashatunk.[6] Tüneteiknek egyéb, részletesebb leírása hiányában csak találgathatunk a fertőzés pontos típusát illetően, de nem lehet kizárni, hogy megbetegedésüket az influenzavírus valamely fajtája okozta. Ennek kapcsán idézzünk fel néhány adatot az influenzajárványok korabeli történetéből.

*

Pálóczi Horváth és Kazinczy fiatalkorában az 1782-es év volt az, amikor az influenzavírus kiemelkedően nagy pusztítást okozott szerte Európában, sőt az egész világon. A Magyar Hírmondó 1782. június 5-én (343) adott először hírt a betegség terjedéséről: „Az hidegnek és melegnek szüntelen való változásaiból következett hurutos nyavalya, melly Oroszországban kezdődvén Svéd, Dánus és Németországot általjárta, most közelebb Bécsbe (Pozsonyba s más helyekre) is elhatott.”[7] Ezt követően június 12-én (357–359) Ráth Mátyás már részletes tudósítást közölt arról, milyen intézkedéseket vezettek be a járvány miatt Bécsben, ahol a színházakat zárták be, és Csehországban, ahol a mezőgazdasági munkálatokat hátráltatta leginkább a betegség.

Az hideg és hév időnek szüntelen való viszontagságai felette sok munkát adnak az orvosoknak. Mert az onnét következett nyavalya, melyet is módi nyavalyának vagy (legelső eredetéhez képest) orosz hurutnak neveznek, úgyannyira elhatalmazott, hogy a bécsi lakosok szinte harmadrésze abban sínlődik. Múlt szombaton a mesejátéknak el kelletett múlnia, mivel a játékosok csaknem mindnyájan lebetegedtek.

Csehországban a mezei munka amiatt nagy hátramaradást szenvedett. Ez okra nézve a prágai orvosi rendnek megparancsoltatott, hogy annak okait, következéseit, és orvoslásának módját kinyilatkoztassa. Melyet is az megcselekedvén, ily ítéletet teve: 

1. Noha ez a nyavalya önnönmagában sem nem ragadós, sem nem halálos, mindazonáltal hamar halált okozhat, ha vagy azon kívül más nyavalyákban sínlődő embereket ér, vagy hevítő szerekkel avagy érvágással orvosoltatik.

2. Egyébképpen nem lehet s nem is kell elejét venni, hanem hogy mértékletesen éljen, s a híves időhöz képest meleg köntöst viseljen az ember. Mert csak onnan származott az hihetőképpen, hogy meg nem gondolván az időnek mivoltát, felette hamar nyári köntösbe öltöztek az emberek.

18. századi gyógyszertár (a Fekete Sas gyógyszertár Székesfehérváron, a kép forrása: http://koszarhegy.szekesfehervar.hu/index.php?pg=news_19457)

3. Akin a nyavalya már rajta vagyon, azzal a nyavalyának kisebb, középszerű vagy nagyobb mértéke szerént, háromféleképpen kell bánni. Aki náthánál, rekedtségnél, köhögésnél, valami kis bágyadtságnál és főfájásnál egyéb nehézséget nem érez, annak elégséges némely izzasztó italokat, herbatét bővön inni, és meghidegedéstől őrizkedni. 

Akik ellenbe nagyon elbágyadtak, változva nagy fázékonyságot és hévséget, s főfájást szenvednek, nagy szomjúságot, nehéz lélegzetvételt, szorongatást, nem ehetést éreznek, azoknak előbb gyenge gyomortisztító orvossággal, azután az imént emlétett izzasztó italokkal kell élniek. 

Végezetre, ahol azon fájdalmak nagyobb mértékben vagynak és szegezéssel avagy szúró nyakfájással együtt járnak, ott, ha az orvos javallandja, kétszer eret kell vágni; ami annak utána hátramarad, azt annak mértékéhez képest vagy az első vagy a másod rendbéli eszközökkel kell eloszlatni.

Az 1782. június 15-ei lapszámból arról értesülhettek az olvasók, hogy a bécsi színházak még zárva vannak, mert a színészek többsége beteg. Július 6-ára megszűnt a járvány a császárvárosban, ám felütötte fejét Belgiumban, Franciaországban és Angliában, ahová a hajósok vitték be. Eközben Magyarországra is átterjedt, Budán, Pesten és sok városban és faluban is felbukkant a betegség (július 24., 450), melynek oka egy bizonyos Christan nevű bécsi orvos szerint az volt, hogy az 1781-es rendkívül meleg időjárás következtében megolvadt az északi sarkkör környéki jég, és ez „a levegőeget sok ártalmas gőzzel megtöltötte, melyet is azután az északi szelek mindenfelé elterjesztettek”. 
Szeptember 4-én jelent meg a tudósítás a Vas vármegyei helyzetről, ahol „oly igen erőt vettek némelly nyavalyák (kétségkívül nem egyéb, hanem az orosz nyavalya, melly az Ánglusoknál és olaszoknál Influentza nevezet alatt már régen esmeretes) hogy igen ritka ház, a mellybenn egygy, kettő, sőt néhol az egész háznép, vagy hideglelésbenn vagy vér-hasbann ne sénlődne” (549). A járvány őszre elült ugyan, de Ráth a november 23-ai számban még közölt egy érdekes adatot (725): „A nyáron volt hurutos nyavalya felől, mely egész Európát feljárta, s nálunk orosz hurutnak neveztetett, méltó még az emlétenem, hogy annak legelső eredete szinte Szína országban találtatott, melyre nézve az oroszok színai nyavalyának hívták.”

Kína a 18. században (a kép forrása: https://www.sciencephoto.com/media/712820/view/map-of-china-18th-century)

A Magyar Hírmondó közleményeiben figyelemreméltó egyrészt, hogy a korabeli tudósok a betegség kiindulásának helyszíneként Kínát jelölték meg, de a kór eredetére, terjedésének módjára nézve csak feltételezéseket tudtak megfogalmazni, tudományos magyarázat egyelőre nem állt rendelkezésre. Érdemes megfigyelni továbbá, mely magyarított elnevezésekkel illette a betegséget Ráth Mátyás. Az „orosz hurut” vagy „muszka nyavalya” megnevezések arra utalnak, mely országból került Európába a fertőzés. (Ehhez kapcsolódó további érdekesség, hogy a magyarba mind a 18. században ’betegség’ jelentésben használt ’nyavalya’, mind a mai értelemben már akkor is meglévő ’nátha’ szó a szláv nyelvekből, feltehetően a szlovákból került át.[8]) Nehezebb dolgunk van a június 12-ei közleményben szereplő „módi nyavalya” kifejezés megfejtésével. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy a ’módi’ jelző valamely külföldi orvos vezetéknevére utalhat. Bizonyos források szerint a 18. században egy Modi nevű olasz, illetve egy Moodie nevű angol-skót orvos is foglalkozott ennek a betegségnek a gyógyításával;[9] elképzelhető, hogy így kapcsolták össze nevüket a kórral. A betegséget akkortájt kezdték ’influenza’ néven emlegetni, ugyanis egyes tudósok a kedvezőtlen csillagállás negatív befolyására (olaszul: influenza) vezették vissza.[10] (Ma is vannak asztrológusok, akik összefüggést látnak a jelenleg pusztító világjárvány és az égitestek kedvezőtlen hatása között.)

*

Visszatérve a halál torkából megmenekült magyar írókra, érdemes megjegyezni, hogy egyrészt a betegségből felgyógyulva újult erővel fogtak hozzá az irodalom felvirágoztatásához, másrészt ihletőleg hatottak rájuk e tapasztalatok. Kazinczy már felgyógyulása után három héttel nagy lelkesedéssel osztotta meg Aranka Györggyel összehasonlító verstani nézeteit, s kifejtette, milyen nagyra tartja a korabeli francia költőket. Ehhez kapcsolódóan így fohászkodott: „Kegyes Rhadamantus, engedd-meg hogy én 300 esztendő múlva vissza térhessek országodból, ha akkor illy Magyar Verseket mutatnak Unokáink.” Ugyanis: „Most minden Verseink haszontalan hosszas tsevegés és kedvesség nélkül való kötött beszéd.”[11]

Pálóczi Horváth Ádám háza Balatonfüreden (ma a Ferencsik János Zeneiskola működik benne; a kép forrása: https://www.utazzitthon.hu/latnivalo/balatonfured/ferencsik-janos-zeneiskola-40763)

Horváth Ádám mind saját betegségének megtapasztalását, mind Kazinczy költött halála feletti fájdalmát irodalommá formálta át. 1789. augusztus 11-ei levelében arról is beszámolt barátjának, hogy harmadfél évvel korábbi, súlyos betegsége kapcsán arra jutott: „akkor vettem észre, hogy nagyon jó lett volna akkor meg halnom, mert a’ Lelkem igen jó állapotban volt, mert én azt hittem, a’ mit most is hiszek; hogy holtom után lelkemnek boldogsága nagyobb részént abban fog állani, ha el hitetheti magárúl, hogy ő jó és a’ betsületes Lelkek közül való volt.”[12]Az e levélben kifejtett gondolatmenet köszön vissza Horváth Psychologia, azaz a lélekről való tudomány című munkájában, melyen ebben az időszakban dolgozott. Kazinczy feltételezett halálának szorongató élményét pedig csak a barátja felgyógyulásáról való értesülést követően tudta versbe önteni.[13]

[…]

Nem rég keserűségemben helyemet sem találom,

Futok a’ sokaság elől; az életet utálom;

Hogy azt holtnak lenni hallom, a’ ki nélkül nem élek;

A’ ki ha más is, — de az én Lelkemnek testvér Lélek.

Músám szomorúságában fel-fogadta magában,

Hogy mind holtig tsak szomorú hangot penget szájában.

Gyász Innep napot szentele sírba zárt barátjának;

Sírjától távoly oszlopot emelt sírhalmának. –

[…]

Akár az influenza valamely fajtája döntötte le a lábáról 1787-ben Pálóczi Horváthot, majd 1789-ben Kazinczyt, akár valamely más betegség, mindkettőjüknek sikerült túlélni azt, s így kaptak még néhány évtizedet arra, hogy kifejtsék nagy hatású irodalmi, kulturális tevékenységüket. Mint tudjuk, Kazinczy egy másik pusztító betegség miatt, az 1831-es kolerajárványban vesztette életét, míg Horváth Ádám hatvanegy éves korában, 1820. január 28-án hunyt el – tüdőgyulladás végzett vele.

Lengyel Réka

 

[1] Kazinczy Ferencz levelezése, I, 1763–1789, szerk. Váczy János, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1890 (az alábbiakban: KazLev I), 220–223. 

[2] KazLev I, 408.

[3] Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete, s. a. r. Orbán László, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2009, 84; Kazinczy Ferenc összes művei, elektronikus kritikai kiadás,szerk. Debreczeni Attila, munkatársak Bodrogi Ferenc Máté, Orbán László, DOI: 10.5484/Kazinczy_Ferenc_muvei http://deba.unideb.hu/deba/kazinczy_muvei/text.php?id=kazinczy_onelet_0143_k

[4 ]Életéről, orvosi működéséről lásd Molnár Béla, Kassa orvosi története,Kassa, 1944, 83–109.

[5] KazLev I,414.

[6] Vö. Molnár, Kassa orvosi története, 95–96; Váczy János, Kazinczy Ferenc és kora, I–II, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012, 262–263.

[7] http://real-j.mtak.hu/1021/1/Magyar_hirmondo_1782.pdf

[8] Vö. a Magyar Etimológiai Szótárvonatkozó címszavait: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-etimologiai-szotar-F14D3/

[9] Vö. John Moodie, On the Epidemic Catarrh Commonly Termed Influenza, in: The Medical and Physical Journal, 1804, 488–492; Heinrich Schweich, Die Influenza: ein historischer und ätiologischer Versuch, Berlin, 1836, 72; Patrick Cadell, John Moodie: Military Medical Writer of the Eighteenth Century, in: Journal of the Society for Army Historical Research, Vol. 22, No. 88 (Winter, 1943),148–153.

[10] Az ’influenza’ kifejezés eredetéről, használatáról, szinonimáiról a magyar köz- és szaknyelvben lásd Pais Károly, Influenza, in: Magyar Nyelv, 39 (1943), 3, 236–238. 

[11] KazLev I, 397.

[12] KazLev I, 414.

[13] KazLev I, 427–432.

 

Ahogy a következő 18. század végi radikális támogatáskérő gesztusokból látni lehet, a költők nem csak az édes anyanyelvükbe kapaszkodnak, hanem tőkés szimpátiát is igyekeznek szerezni különc életformájukhoz. A levelezéseket olvasva csak szorítani lehet értük, nehogy lemaradjanak, kiessenek, eltűnjenek, elkopjanak a kapaszkodásban. Nagy magyarságteljesítmény ez a kapaszkodás egyrészt. Az „adás” sem tekinthető éppen nemzetellenesnek másrészt. A kulturális-nyelvi alapkő letétele, a nemzet megalapozása: kapaszkodás és szerencsevadászat. „De maradjak a költészetnél, nevezetesen a Szózatnál: az nem lehet, hogy annyi szív.”

1798-ban Somogy vármegye határán több prominens költő üdvözölte a főispáni beiktatásra érkező Széchényi Ferencet, ugyanis április 6-án a vármegye főispánjává neveztetett ki. A grófot július 4-én iktatták be tisztségébe, ekkor többek között Pálóczi Horváth Ádám és Csokonai Vitéz Mihály köszöntötte; utóbbi épp akkor kapott tanári állást a csurgói gimnáziumban.

Csokonai, a kor egyik legjobb tollú költője nemcsak Széchényi főispáni beiktatására írt alkalmi verseket (A haza templomának örömnapja, A megkoszorúzott Virtus), hanem a gróf nejét is külön költeményben ünnepelte (Osiris és Isis). Úgy nyilatkozott Széchényi Ferencről és hitveséről, hogy ők voltak a legelsők, akik neki erőt adtak, és alkotásra bátorították. 

 Csokonai Vitéz Mihály

Néhány hónappal előbb már kérte a gróf segítségét, amikor 1798-ban arra készült, hogy folytatja a Péczeli József halálával félbeszakadt Mindenes Gyűjtemény című folyóiratot. A bátorítás természetesen anyagi természetű „buzdítást” jelentett. Amikor Csokonai február 13-án Komáromból megírta a Mindenes szerkesztésével kapcsolatos terveit, egyúttal bejelentette, hogy Kleist Tavasz című verseskötetének magyar fordítását tervezi megjelentetni, amelyet a grófnénak névnapja alkalmából ajánlana.

Azt, hogy Széchényi Ferenc milyen rangú patrónusnak számított a korban, jól mutatja, hogy mindezek után, amikor Csokonai összes költői műveinek kiadására készült, arra is felhatalmazást kért Széchényitől, hogy neki ajánlhassa a kötetet.

 A’ Tavasz fordításának címlapja és ajánlása Festetics Juliannának

Széchényi Ferenc az Esterházy és a Festetics család mellett az egyik legnagyobb dunántúli nemesi család tagja volt. Olyan meghatározó mecénása a kor irodalmi életének, akitől a legtöbb író támogatást kért. Vályi Andrásnak például, aki a Magyarország Leírása című művének harmadik kötetét neki ajánlotta 1798-ban, száz forintot küldött tiszteletdíjul. Vályi egyik segélykérő levelében megjegyzi: „Jól tudom én azt, hogy Excellentiád az ilyen esedezésekkel mindenfelől ostromoltatik, s mint a méhek, úgy tolongnak a szűkölködők az Excellentiád könyörülő kasához.” (1798. március 10.)

Csakugyan, a családi levéltár a kérvények tekintélyes gyűjteményét őrzi. Efféle kölcsönök nem egyszer kellemetlen levélváltásra szolgáltattak alkalmat. Így, amikor Décsy Sámuelt, a Magyar Kurir című folyóirat szerkesztőjét Széchényi fölszólította a kölcsönzött jelentős összeg visszafizetésére, ezt a választ kapta: 

„Felettébb megszomorodom, hogy Excellentiád, a ki másokkal az irigységig szokott jót tenni, másoknak ingerlésekre velem, mint a hazának leghaszontalanabb tagjával, úgy akar bánni. Míg élek, mindenkor bánom, hogy nemzeti nyelvünknek előmeneteléért csak pennát is fogtam kezembe.” (1793. december 6.)

Később a kölcsön egy részét letörlesztette. De hét év múlva könyörög, hogy mivel az előfizetők évről évre fogynak, a bécsi élet pedig mindinkább drágul, a még fönnmaradt, ezer forintot meghaladó összeget a gróf engedje el; amit az meg is tett.

A családi levéltár gyűjteményében olvasható az Esztergomban tanárkodó tudós nyelvész és költő, Révai Miklós 1797-es levele. Azt írja, minden baja onnan származik, hogy hajlandósága ellenére szerzetbe lépett, mert ettől fogva ezerfelé kellett küszködnie, hogy olyan életpályára jusson, amelyen „nyugalomban és jelesebben szolgálja hazáját”. Amíg azonban ezt elérte, más mindenféle nyomorúságba keveredett. Dolgozott az irodalom terén és belebukott. Győrben kilenc évig tartott fenn egy rajzoló iskolát, amire szintén ráfizetett. Ilyen adósságokkal jött Esztergomba is, éppen téli időben. Fizetését úgyszólván teljesen elnyelték tartozásai, úgyhogy alig bírt tengődni. Sőt nem volt elég, hogy rongyokban járt, hogy a szükséges könyveket sem tudta beszerezni, még hitelezőinek szidalmait is el kellett tűrnie. Révai levelében a következőt olvassuk:

 

„Kesergés, inség és tsaknem kétségbeesés az életem, a Magyar Literaturának űzésében naponként hűl buzgóságom, elhal minden elevenségem. Kegyelmes Úr! esedezem alázatosan, méltóztassék ezen inséges állapotomat kegyesen érző szívére venni. Elveszek egészen, ha tsak ollyan Nagyságok nem segítenek rajtam, kiket a Hazaszeretés a közjóért buzgódó jámbor fiakon való könyörületességre szokott indítani. Ezeknek számokban főképen a Kegyelmes Úrban vetem bizodalmamat. Méltóztassék kegyes jószántából valami segedelmet nyújtani, hogy tsak vagy egy részében is könnyebbüljön olly igen megszorult és elkeseríttetett állapotom. A Kegyelmes Úrnak nemesen gondolkodó Nagy-Lelke abban fogja gyönyörűségét találni, hogy Édes Hazájának bennem egy buzgón és hasznosan munkálkodó szolgáját fogja holtából ezen kegyes adakozásával új életre támasztani. Lekötelez magának egy olly jámbor szívet, a ki a háláadatosságot mind magában, mind nyilván holtig fogja legédesebb és legszentebb kötelességének tartani…" (Széchényiek családi levéltára: I. 9, III. 56)

 

Széchényi válaszát nem ismerjük.

Pálóczi Horváth Ádám és Széchényi Ferenc kapcsolata, és egy magyar nyelvű tudós társaság-tervezete egy jóval személyesebb és szorosabb főúr–tudós együttműködésnek tűnik, mint a hagyományos mecenatúra. Magyarországon a 18. század után még jó ideig az arisztokratákra támaszkodó, mecenatúrán alapuló kultúrafinanszírozás volt a meghatározó patronálási forma. Ez a kultúrapártolás a 19. századi európai kultúra jellemző formáihoz képest hagyományos, feudális típusú mecenatúrának tűnik, de olyan megbízásokra, kölcsönös szakmai együttműködésre is találunk példát, mint „egy magyar tudós társaság” alapítása.

 Pálóczi Horváth Ádám

Pálóczi Horváth Balatonfüreden ismerkedett meg Széchényi Ferenccel. Széchényi Horváthnak szóló levelében kifejtette, hogy a költőket nemcsak munkájukban, de megélhetésükben is támogatni akarja. Néhány évvel később, 1792 utánról a további tudós-írói megbízások és közös munkák ismeretlenek kettejük között. 1793-ból kezünkben van két hosszú levél, az elsőben Horváth beszámolt egy Széchényitől kapott „földmérő munka” elvégzéséről, majd megemlítette nagy tartozását. És „könyörgött”, „hogy maga Excellentiád méltóztasson benne módot mutatni, hogy a kölcsönt eszemmel és két kezemmel leszolgálhassam” (1793. szeptember 24.). Horváth ezen további földméréseket értett; a gróf kutasi és soproni birtokainak felmérését kérte Széchényitől az adósság törlesztéseként – majd egészen 1798-ig nem tudunk több levélről. 

Horváth Ádám és Széchényi elhidegülésének oka pikáns, Horváth házának feldúlásával kapcsolatos történet. Kapcsolatuk csak 1800 körül szakadt meg véglegesen, ami arra enged következtetni, hogy a konfliktus az inszurgens-kérdéshez (is) kapcsolódik. Az 1800-as somogyi inszurrekciókor a parasztokból verbuvált gyalogos csapatok Nagybajomnál fellázadtak, megölték német vezetőiket, és feldúlták, kifosztották a környékbeli portákat. Ennek a fosztogatásnak esett áldozatul Horváth háza is, és ezért kért kártérítést Széchényitől, aki nem tett eleget kérésének. Úgy tűnik, ez után a kérés után nincs kapcsolat közöttük.

Kazinczy Ferenc írja levelezésében, hogy a Kassán megjelenő Magyar Museumot részvét hiánya miatt be kellett volna szüntetni, ha a költségek fedezését Széchényi nem ajánlotta volna föl. Széchényi ezen felül a szerkesztőt, Batsányi Jánost is támogatta.

 Batsányi János

Batsányi János költő, a Magyar Museum alapító szerkesztője, a francia forradalom eszméinek híve szintén kölcsönért folyamodott Széchényihez. Batsányit letartóztatták a Martinovics-mozgalomban való részvétel gyanújával. A perben tisztázódott ugyan, mégis egy évi börtönre ítélték a mozgalom feljelentésének elmulasztása és nyíltan hangoztatott elvei miatt. Börtönbüntetését a budai, majd a kufsteini börtönben töltötte. Szabadulása előtt ír Széchényinek. A kölcsön megtérítését csak abban az esetben ígéri, ha „valaha boldogabb állapotba jutna”. És hozzáteszi: „Ha előbb el kellene mennem az élők közül, hogysem eleget tehetnék kötelességemnek, enyhítse meg Excellentiádnak valamennyire ebbéli kárát az a gondolat, hogy, amint tőlem kitelhetett, én is igyekeztem szolgálni annak a Hazának, a melyért áldozatokat tenni Excellentiádnak szokássá vált.” (1796. szeptember 27.)

1795 után mind Széchényi, mind Festetics György kevésbé támogatta köréhez és egyszerre a szabadkőműves körökhöz tartozó írókat. Az addigi szoros együttműködéshez képest a jakobinus szervezkedés leleplezése, a szabadkőművesség betiltása, majd a résztvevők bebörtönzése után csak szórványos adataink maradtak a főúri támogatásokról. Ennek egyik fő oka lehet, hogy a főurak igyekeztek elkerülni a végleges császári-uralkodói kegyvesztést a Martinovics-mozgalom leleplezése után. A következő író- és költőnemzedéknek pedig már gyakran más eszközökkel kellett kivívnia országos tekintélyét...

Mészáros Gábor

Felhasznált irodalom:

Fraknói Vilmos és Soós István, Gróf Széchényi Ferenc: 1754–1820, 2. kiad, Milleniumi magyar történelem: Életrajzok (Budapest: Osiris Kiadó, 2002).

Kazinczy Ferenc, Levelezése, szerk. (I–XXI:) Váczy János, (XXII:) Harsányi István, (XXIII:) Berlász Jenő, Buda Margit, Cs. Gárdonyi Klára és Fülöp Géza, (XXIV:) Orbán László, (XXV:) Soós István (Budapest–Debrecen: 1890–2013).

Lengyel Réka, „Egy titkos, de azonban nem alattomban való nyelvművelő társaság”, in Magyar Arión, szerk. Csörsz Rumen István és Hegedüs Béla (Budapest: rec.iti, 2011), 33–39, http://rec.iti.mta.hu/rec.iti/Members/szerk/pha/06-Lengyel-MagyarArion.pdf.

Mészáros Gábor, „Tudós társaságok és donációs mecenatúra a 18. század végi irodalomban : Széchényi Ferenc mint Pálóczi Horváth Ádám patrónusa”, Irodalomtörténeti Közlemények 123., 6. (2019): 772–781.

Olofsson Placid, Gróf Széchenyi Ferenc irodalompártolása, Pannonhalmi füzetek 26 (Pannonhalma: Balatonfüredi Nyomda, 1940).

Szilágyi Márton, A költő mint társadalmi jelenség: Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói, Ligatura (Budapest: Ráció, 2014).

Jean-Jacques Rousseau semmilyen személyes összeköttetésben nem állt hazánkkal. Életének egyetlen epizódja, amelyben tudomásunk szerint magyar emberrel szorosabb barátságot kötött, Sauttersheim Ignáchoz köthető. A Vallomások 12. könyvében Rousseau svájci bolyongásait mondja el, 1762 júniusától 1765 októberéig. Ebben az időben sok emberrel ismerkedett meg, de „Sauttern” báróról ír a legmelegebb hangnemben:

Nem hagyhatom említés nélkül köztük az egyetlent, amely kellemes volt, és amelybe valóságos szívbéli érdeklődést vittem bele: egy fiatal magyarnak az ismeretségét, aki néhány hónappal érkezésem előtt telepedett le Neufchâtelben, s onnan átköltözött Môtiersbe. Sauttern bárónak hívták a vidéken, és ezen a néven kapott ajánló levelet Zürichből is. [...] Minthogy franciául még nem tudta kifejezni magát, latinul beszélt vagy írt nekem, én azonban franciául válaszoltam; a két nyelv összevegyítése nem ártott meg társalgásunk folyékonyságának [...]. Személyét áthatotta a tisztaság, beszédét a végtelen illemtudás – megvolt tehát benne a jó származás minden jele, s ezért sokkal inkább becsültem, semhogy ne szerettem volna.

Rousseau egykori lakóháza Môtiersben

Később Rousseau-t arra figyelmeztették, hogy a fiatal magyar egy kém lehet, akit a francia kormány állított mellé, hogy francia területre csalja. Rousseau úgy döntött, nem hisz a pletykáknak, és bizonyítja, hogy jól választott barátot. Mégis csalódnia kellett, ugyanis „Sauttern” állítása, mely szerint vissza kell utaznia Magyarországra, mert ott van rá szükség, hazugság volt. Legközelebb már Strasbourgból lehetett róla híreket hallani. Egy strasbourgi ismerőse írta meg Rousseau-nak, hogy az ifjú barát elcsábította feleségét, tönkretette házasságát. Az is kiderült, hogy nem „Sautternek”, hanem Sauttersheimnek hívják.

Világossá vált, hogy nem is annyira erkölcsös, mint ahogy azt hangoztatta. Alighogy elutazott, a môtiers-i kocsma szolgálója bejelentette, hogy gyereket vár tőle. Ezt az ügyet Rousseau-val közösen levelezés útján eltusolták, azonban Rousseau itt már végérvényesen csalódott benne.

A Vallomások szerint Sauttersheim Strasbourg után Párizsban próbált szerencsét, ahol egyszer az ott átutazó Rousseau-val is találkozott. Az utolsó információ róla az, hogy Strasbourgban halt meg. 

De ki volt Sauttersheim, hogyan és miért ment Svájcba, hogy a nagy francia gondolkodóval kapcsolatba kerüljön? 

Életét levéltári dokumentumok, illetve a neufchâteli könyvtárban fennmaradt Rousseau-kéziratok között fennmaradt levelek mesélik el. Miután elhagyta Svájcot, több levelet küldött Rousseaunak.

Sauttersheim Ignác (1738–1767) pesti patrícius polgárifjú, jómódú család egyetlen gyereke. A Sauttermeister család régi, nemesi rangú kereskedőcsalád volt Budán és Pesten, amelynek tagjai egy jó századon át előkelő, vezetőszerepet játszottak Buda szabad királyi város kormányzatában. Az ifjú Sauttersheim Ignác iskoláit valószínűleg a jezsuitáknál végezte, további tanulmányairól nincs adatunk. Felsőbb tanulmányokat is folytathatott, mivel műveltsége Rousseau számára is lenyűgöző volt, és előkelő származását soha nem vonta kétségbe. 1760 tavaszán került Pozsonyba, Mária Terézia ekkor nevezte ki a pozsonyi kamara fogalmazójává. A kinevezési okiratban az egyik feltűnő dolog, hogy a királynő Sauttersheimt motu proprio, királyi jóakaratából nevezi ki kamarai fogalmazóvá. Nem tudjuk, hogyan jutott ehhez a ritka kitüntetéshez, talán apja érdemeinek és befolyásának tulajdonítjuk. A pozícióhoz azonban nem járt nagy jövedelem, apja pedig – valószínűleg korábbi költekezései miatt – csak szerényen látta el a pozsonyi élethez szükséges költségekkel. Uzsorásokhoz folyamodott, így egyre jobban belemerült az adósságba. Bécsi látogatásai alkalmával beleszeretett Mária Terézia udvarhölgyébe, Hieronymus Carolinába. Mulatozásai, a gyakori Bécsbe való utazások ugyancsak sok pénzt emésztettek fel. Hieronymus Carolina lánya, Pichler Kornélia Emlékirataiból tudjuk, hogy a királynő nem adta áldását a frigyre. Hogy Mária Terézia kegyét evangélikus vagy református vallásra térése miatt veszítette el, csak feltételezés. 1767-ben katolikusként halt meg, katolikus szertartás szerint temették el. Bizonyára könnyelmű életmódja sem tetszett a kiralynőnek. 

Pozsonyi éveiről még azt tudjuk, hogy az evangélikus ifjak, a Gesellschaft der Freunde der Wissenschaften péntekiösszejöveteleit látogatta, ott felolvasást is tartott. A pozsonyi tudós társaság 1752-ben kezdte meg működését, amelynek kezdetben leginkább a német nyelv ápolása volt a feladata, a későbbi törvények azonban a hazát illető tudományok művelését tűzték ki célul. A felolvasó estek előadói között találjuk többek között Kempelen Farkast, Kastenholz és Skollanits pozsonyi orvosokat, evangélikus lelkészeket. A tudományos dolgozatok között több a felvilágosodás hatását tükrözte. A ránk maradt három szöveg közül az egyik a soproni kőszénről szól, a másik a Hell-féle selmeci bányagépről, a harmadik pedig, amely Sauttersheim Ignácé, Sicambriáról. Sauttersheim Kempelen Farkassal haláláig tartotta a kapcsolatot. Valószínűleg már a pozsonyi ifjak társaságában is szó esett Rousseau-ról, s a fiatalok között többen jól ismerték a francia nyelvet.

A felhalmozott adósságok 1762 decemberében Pozsony elhagyására kényszerítették Sauttersheimt. Erről egy levelében így írt Rousseau-nak: „Minden oldalról szorongatva, reményemet elvesztve, szökésben kerestem menedéket.” A pozsonyi városi tanácsnak ez ügyben való eljárásáról csupán Sauttersheim ingóságainak elárverezéséről szóló jegyzőkönyv maradt fenn. Az árverés ezen ingóságokra 1763.július 5-én kezdődött. A bútorok, edények, ruhák és könyvek (mintegy 150 kötet tudományos mű, főleg jogi, politikai, filozófiai témájú könyvek) eladása 594, 27 forintot jövedelmezett.

Sautersheim további élettörténetét Rousseau-val váltott leveleiből ismerjük. 19 levele maradt fenn, ezek közül 8 latin, 11 francia nyelven írva. A bennük leírtakból rekonstruálható élettörténet megfelel a Vallomások leírásának. 

Schaffhausen, Zürich, Neufchâtel érintésével érkezett Môtiersbe, azzal a céllal, hogy Rousseau személyes tanításai segítségével visszatérhessen az erény és tisztesség útjára. Négy hónapig maradt itt, majd Strasbourgba ment. Ezen a ponton azonban megszakadnak a levelek. 1764 májusában ismét hírt adott magáról: Párizsból írt, és hosszú levélben mondta el Rousseau-nak életének történéseit, viszontagságait. Bevallotta a Pozsonyban, és a Rousseau-val szemben elkövetett hibáit, bocsánatát kérte és őszinte szándékát fejezte ki a megjavulásra. Párizsba azért ment, hogy német nyelvtanítással, és francia iratok fordításával keresse kenyerét, de minden törekvése meghiúsult. Rousseau felajánotta segítségét, 10 aranyat akart neki küldeni, de ezt Sauttersheim csak vonakodva, később fogadta el. Az volt a terve, hogy ha jobb irányba fordulnak dolgai, Rousseau-hoz megy Angliába, vagy ha ezt az egészsége nem is engedi, legalább falura költözik, Montmorencybe, ahol Rousseau legfontosabb műveit írta, és ahol szelleme élénken él.

Emléktábla a Jean-Jacques Rousseau Múzeum falán (Môtiers)

 

Ez a terve sem sikerült, így 1765. január második felében visszatért Strasbourgba. Itt egy könyvtár rendezésében segédkezett, s beiratkozott az egyetem jogi karára. Utazásait folytatta, többször feltűnt Párizsban. 1767 decemberében halt meg. Rousseau későn, egy év múlva értesült haláláról. Egy barátjához címzett levelében megható szavakat szentelt emlékének.

A Vallomásokban így fejezi be Sauttersheimről való visszaemlékezését: „a szerencsétlen fiatalember sorsán szánakozva továbbra is azt hiszem, hogy nemeslelkűnek született, és hogy romlott viselkedése csupán azoknak a helyzeteknek a következménye, amelyekbe került.”

 

Az írás forrásai: 

Rácz Lajos. „Rousseau magyar barátja”. Akadémiai Értesítő .......(1912): 395–399.

Rácz Lajos. „Rousseau és Sautersheim”. Értekezések a nyelv- és irodalomtudományok köréből, XXII/6 (1913).

Szelestei Nagy László. „A pozsonyi Gesellschaft der Freunde der Wissenschaften (1752‒1762)”. In Tanulmányok a 17‒18. századi magyarországi művelődésről, 99–120. Pázmány Irodalmi Műhely, Lelkiségtörténeti tanulmányok 20. Budapest: MTA‒PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport, 2017.

 

 

Dóbék Ágnes