Az Attraktor Kiadó a közeljövőben adja ki Intra Hungariam sorozatának következő, tizenhetedik darabját, az Állatokat és embereket gyógyító fortélyok című kötetet. A kézirat, amelynek anyagát a kötet tartalmazza, magántulajdonban van, így a kiadás lesz a módja annak, hogy anyagát az olvasók megismerjék. 

A kézirat több tekintetben érdekes, sőt szokatlan. Részben igen gazdag gyűjtés (több mint 600 lap, közel 1600 recept), részben igen szépen készült írásmű (szép vonalú, díszes betűkkel írva, a lapok keretezve, számozva, a címek nagyobb betűkkel, középre rendezve), benne még egy állatorvosi ló is fölbukkan, egy szépen rajzolt lófigura, rajta a megvágható erek jelölésével; magyarázatukat a szöveg tartalmazza. Némiképp tudatos gyűjtésre vall, hogy több recept szövegében némellyek így vagy úgy csinálják megjegyzéssel a lejegyző megörökített más, eltérő eljárásokat is. A gyűjtött anyag meglepően egynemű;a saját használatra készült kéziratok vegyes anyagával ellentétben a gyógyító receptek és gazdálkodási tanácsok nagy száma mellett elenyésző a más témájú receptek aránya, s azok is inkább a kötet végén, az Appendixben helyezkednek el. A kéziratíró sokszor igen alaposan, részletesen magyaráz, sokkal részletesebben, mint ahogy az ember önmagának ír; szinonimákat használ (pl. „metélni vagy vagdalni”, „amelly füvet sikárlófűnek hínak, s tálmosó fűnek is”), s olykor a hangja is mintha a nyilvánosságot célozná: „Vetésnek idején igyekezzék minden gazdaember, hogy…”, „Minden gazdaember, hogy üszög ne légyen a mezőn termő életében, igyekezzék azon, hogy…”. A könyv szokatlanul szép kivitelét, anyagának gazdagságát és relatív homogenitását talán a közzététel szándékával magyarázhatjuk.

Néhány forrását sikerült meghatározni. Tartalmaz egy részt (mintegy 80 receptet) az ifjabb Heltai Gáspár Regiomontanus-kiadásából (Cisio, azaz az asztronómiai tudománynak rövid értelemmel való leírása, Kolozsvár, 1592), amelyet a kiadó megtoldott egy lóorvosló, időjárási és asztrológiai hiedelmeket tartalmazó résszel. A mű 1797-1806 körül is megjelent (Pest, Landerer); a másoló alighanem e kiadásból használta föl a 44. részt (Lovak betegségiről való orvosságok). Több recept végső soron Melius (Juhász) Péter Herbáriumából (Kolozsvár, 1578) származik, de nem közvetlen másolás eredménye. Az összeállító számos más kéziratos forrást is használt, így például Horhy Miklósnak, a két Rákóczi György méhesmesterének művét (Tractatus de apibus, Várad, 1636); ennek magyar fordításai kéziratokban terjedtek, nyomtatásban csak 1866-tól jelentek meg a különböző kéziratos változatok. Ezen túl a szöveg szoros és bonyolult rokonságban áll több más, a sorozatban már kiadott orvosló kézirattal, elsősorban a 18. századiakkal (a legtöbb egyezés Tseh Márton Miscellaneájával és a Madách-Rimay-kézirattal mutatható ki, ezek szövege a sorozat 15. és 16. kötetében jelent meg), és több recept származik főúri közegből, kettő bizonyíthatóan az Erdődyek udvarából. 

A kézirat további érdekessége, hogy az emberorvosló receptekhez képest szokatlanul nagy az állatgyógyító receptek aránya (853/386). Ugyanígy, még a példátlanul gazdag anyaghoz képest is nagy, a százat meghaladja a bájoló imák, ráolvasások, varázscédulák és bűbájos cselekedetek száma. Alkalmaz evangéliumi szövegeket kórságos betegre; némelyik ráolvasás mellett ceruzával ott áll: „Ima”; a 307., 498. sz. receptek pedig címükben is imádságnak nevezik szövegüket. Ember gyógyulásáért való ráolvasást tíz recept tartalmaz; állatért mondandó szöveget tizenegy, de akad növényért szóló is. 

Ízelítőül közlünk egy-két rövidebb ráolvasást:

166. Torokfájás

„Föld édesanya, én teneked mondom, először annak a torkában erős pörös torok ereszkedik, torok gyékja, béka levelegje, nyak fogja, oszoljon, romoljon benne, meg ne maradhasson erős, pörös torok gyékja, béka levelegje, nyak fogja, disznó szakája, kelevénye oszoljon, romoljon Istennek hatalmábúl, Bóldog Anya parancsolatjábúl. Amen.”

267. Kőessőkre olvasni

„Ti gonosz felyhők, gonosz homályok, én tinéktek parancsolok az Úr Jézus Krisztusnak hatalmasságával, hogy a mi határunkba ne jöjjetek, mert a mi határunkban olly bor, búza terem, mint az Úr Jézusnak szent teste, vére, hanem menjetek hegyekre, köveket reszegessetek, Istennek mondom tízparancsolatjával, Szentháromság hatalmasságával. Amen.”

Számos varázsszövegű írást, cédulát ajánl gyógyításra, öt emberért, tizenkettő állatért íródott. Sokuk a veszettség ellen véd:

870. Dühössége ellen kutyáknak és marháknak

+ Kiron + Kirion + kapa + kapaton + kaparaton + In + Nomine + Patris + et + Filii + et + Spiritus + Sancti. + Amen +

Ezeket egy hosszú papiroson úgy kell írni, hogy egy sorba kiteljék a papiroson, egy-egy kutyával kenyérbe[n] megétetni. Másféle marhának is használ. Probatum.

1126. Dühösség ellen

Amelly első kenyeret tésznek a kemencében, azon kenyérnek felső héjjára írjad ezen szókat: 

+ Kyre + Kyrei + Catta + Catena + fera + fera + Sterack + Stereck + Ave + Maria +, és add megenni.

Sok recept célozza a gyógyítást bájoló cselekedetekkel (12), sok pedig a baj megelőzését szolgálja ugyanígy (40). A fegyverrel való bánásra is több bűvös eljárást ajánl (4). Olykor szűzleány fonalát vagy vizeletét kívánja meg a recept, több receptben egyes tárgyakat kell a ló sörényébe-farkába befonni attól függően, a baj a ló elején vagy hátulján van. 

Akadnak hasonlóságon alapuló gyógymódjai: gyomorfájásra farkasgyomor, kígyó ellen kígyóhagyma, sárgaság ellen sárga kakas, farkasfene ellen farkashús, torokgyík ellen sárga gyík, torokfájásra farkasgége, tüdőbetegség ellen farkastüdő. Többször megkülönbözteti a gyógyító anyagot a betegek neme szerint, és férfinak hím, asszonynak nőstény állatból ír elő orvosságot (11). Még állat esetében is előfordul a nemek ilyen megkülönböztetése: „Herélt lónak vagy ménlónak kakas-, kanca lónak tyúkzúzábúl”.

Az alapvető emberi vágyakat kifejező bűbájos cselekedetek a Mattioli családból származó kéziratokban kezdettől gazdagon voltak képviselve; a kézről kézre adott receptek itt különösen megszaporodtak. Hat recept ajánl eszközt lakatnyitásra, fogságból való szabadulásra; öt a bátorság növelésére, a győzhetetlenségre; kilenc a fegyverforgatás sikerére; három receptben sok tanács a láthatatlanságra, ugyanennyi a szeretet kiváltására. Hat recept szól a megbabonázás kivédéséről, négy a mindent megtudás lehetőségéről.Vannak receptjei tűz és jégeső ellen, kincskeresésre, pénzlelésre, játékban való nyerésre, sőt a törvényben való sikeres szereplésreis.

E bájoló cselekedetek, cédulák és ráolvasások bizonyára az irodalom- és folklórtudomány művelőinek is érdekességet fognak jelenteni. Kedvcsinálóul lássunk végül néhány érdekes eljárást:

136. Fogságrúl

A fias büdös babuknak fészkében találsz egy kövecskét, azt hordozd nálad, minden rabságbúl kiszabadúlsz. 

793. Hogy meg ne lássanak

Keress hollófészket: ha fiai vannak, akassz fel egyet, ha három leszen; ha több lesz, akassz fel kettőt a fészke eleibe erős madzaggal. A holló szégyenli, hogy ott függ, elmegyen a tengerre, kilenced nap múlva visszajő, hoz egy követ, mellyet a szájában tészen, hogy ne lássák. Azután odamenvén kilenced napra, jól megjegyezvén a fát és a holló fiának felakasztását, mert nem találja meg az ember; fel kell menni, le kell hozni a hollófiat, s keresni a szájában a követ. A nyelve alatt kell hordozni, senki sem lát. Probatissimum.

Item egérfészket keress, amellyben kilenc egérfiú vólna, égesd meg mind, törd öszve, hints[d] akárki eleibe, nem fogja látni, akármit elvihetsz.

Item a hollónak bal lábát és a szívét száraszd meg, igyál egy keveset borba[n] vagy vízbe[n], huszonnégy óráig senki sem fog látni.

Item keress büdösbankafészket, és abban a fészekben keress; követ találsz benne, hordozd nálad, nem látnak.

A szeretet elnyerésére is van módszere:

929. Hogy minden embertül szerettessél

Írd ezen szókat [cédulára], és hordozd a nyakadon:

anaso, anoso, obatecus An, Apam, Efrat Eve.

Item a denevérnek vérével naptámadat előtt kenjed magadat: valakinek a kezedet nyújtod, mindenik fog szeretni.

A kötet: Állatokat és embereket gyógyító fortélyok. 18. sz. vége, Budapest, Máriabesnyő, Magyarságkutató Intézet, Attraktor, 2020 (Intra Hungariam, 17).

S. Sárdi Margit

A nehéz élet:

Verseghy Ferencnek (1757–1822) nem volt könnyű élete. Előbb szerzetesrendjét, a pálos rendet oszlatta fel II. József király 1786-ban, majd egy francia történeti munka fordítása miatt kellett védekeznie; katolikus lelkész, tábori pap, ám egy nehezen dokumentálható szerelmi viszony egy egykori apácával árnyat vet hivatására; cenzor szeretett volna lenni, ám végül a Martinovics-féle összeesküvésbe keveredett bele. Nemcsak a kátét terjesztette, de még a Marseillaise-t is magyarra fordította. Halálra ítélték, majd az uralkodó, I. Ferenc kegyelemből bizonytalan idejű várfogságra ítélte. 1794. december 11-én tartóztatták le, s csak 1803. augusztus 28-án szabadult. Bár rabtársa, Kazinczy Ferenc úgy emlékezett vissza, hogy a fogságban megtört („sírt, nyivákolt, szent énekecskéket énekelgete”), a csaknem tízévnyi fogság után – mintha mi sem történt volna – nagy energiával keresett magának megélhetést. Főúri gyermekek házi nevelője, József nádor magyar nyelvmestere, szerkesztő, korrektor, szótáríró, nyelvész, fordító, s nem utolsósorban költő, író. Életében csaknem ötven irodalmi és tudományos munkája jelent meg nyomtatásban, kéziratos hagyatéka tetemes.

A jakobinus összeesküvés fája, az egyik ága Verseghy

E fordulatos és gazdag pálya homályos részletei egyre tisztábban állnak előttünk. Doncsecz Etelka kiadásában immár hozzáférhetők Verseghy ismert levelei és a neki írottak is. A csaknem 1200 oldalas, mintegy 280 magyar, latin és német levelet tartalmazó kiadvány részletes jegyzeteket és a magyarázatokat tartalmaz Verseghy pályájáról és egyes döntéseinek aktuális hátteréről. Ezt az anyagot átolvasva végig lehet követni azt, amiképp egy egyházi értelmiségi elveszíti stabilnak hitt egzisztenciáját, amiként belekeveredik korának legnagyobb politikai botrányába, s ahogy megpróbálja kisiklott karrierjét visszaterelni egy olyan vágányra, melyen ha gazdagság nem is, legalább tisztes megélhetés várja.

Verseghy Ferenc Rusz Károly 1869-es metszetén

A nevelő:

A megélhetés egyik útja a nevelői pálya volt. A 19. század elején virágzott a nevelési irodalom, a tehetős családok igyekeztek minél képzettebb nevelőre szert tenni, hogy gyermekeik ne pusztán a gyakorlati tennivalókban legyenek járatosak, hanem egyszerre ismerkedjenek meg különböző nyelvekkel, a tudomány eredményeivel és a társas viselkedési szokások alapvető szabályaival, hogy a művelt úriember és kisasszony társasági erényeit különféle helyzetekben legyen képes csillogtatni, hogy a társadalmi ranglétrán ezen erények segítségével legyen képes mind magasabbra kapaszkodni.

Verseghy két ízben is nevelősködött. Előbb gróf Szapáry Jánosnak, a nádor főudvarmesterének Leopoldina nevű leányát képezte 1806 és 1810 között, majd 1811–12-ben a kilencéves báró Prónay Lászlót fogadta be házába. A két eset közül most a másodikra fordítjuk figyelmünket, mivel az jól dokumentált: Verseghy ott nem házhoz járt, hanem a szülők nála hagyták a gyereket, s levélben kértek tájékoztatást a fejleményekről. Bár Prónay László mindössze egy bő évet tartózkodott Verseghynél, a folyamatos német nyelvű levelezés az édesanya és a pap között mégis számos tanulsággal szolgál. Igen ritka ugyanis, hogy ennyire részletesen adatolva legyen az a pedagógiai gyakorlat, amiképpen egy főúri csemetét megpróbálnak jó modorra nevelni, hogy ilyen részletgazdagsággal olvassunk a nevelés mindennapi gondjairól-bajairól, anyagi feltételeiről.

William Hogarth: The Graham Children, 1742.

A helyszín:

Verseghy Ferenc önálló lakrésze Johann Ossitzky, a nádor ajtónállójának budai lakásában. Itt élnek még: Osstizky felesége, Marie, és gyermekei, Karl és Rosine. Az Ossitzkyékkal való együttlakás előnye, hogy Ossitzkyné főz és mos rájuk, hogy a gyerekek játszópajtásként használhatóak.

A szülők:

Az anya: Hirgeist Anna Verseghy egykori fogolytársának, Hirgeist Ferencnek a húga. Amikor 12-13 éves korában meglátogatta a budai várfogságban sínylődő rabokat, Kazinczy egyből beleszeretett, s plátói érzelmeit évtizedek múltán is táplálta. Ha másról nem is, arról árulkodik ez az eset, hogy a jakobinus foglyokra mély benyomást tett a lány, s a jelek szerint a kapcsolat később sem szakadt meg közöttük. Verseghyt is innen ismerhette, s nem véletlen, hogy nem az apa, hanem Prónayné intézte fia nevelésének ügyeit – ő állt meghitt barátságban az egykori államfogollyal, akit leveleiben testvérének szólított. Báró Prónay Simon, az apa rangon alul házasodott, s ez szintén Hirgeist Anna nem mindennapi tulajdonságaira (s nem is feltétlenül csak szépségére) utalhat. Ezen túlmenően a férfi élte a magyar arisztokraták életét: gazdálkodott birtokán (Magyarnándor), politizált és Bécsben múlatta az időt.

A gyermek:

Vásott.

A történet időtartama:

Rövid. 1811. június 9-én hagyták a szülők Lacit Budán, 1812 júliusának közepén váratlanul megjelent az apa, és magával vitte fiát.

A szakítás oka:

A források nem árulkodnak, hogy miképp romlott meg a bizalmi viszony Prónay és Verseghy között. Így aztán többféle értelmezés is elképzelhető. Lehetséges, hogy Prónaynak elege lett abból, hogy Verseghy és Ossitzkyék egyre-másra azt jelentik: nem jönnek ki a pénzükből, emelésre van szükség. Ekkoriban a pénz olyan gyorsan veszti értékét, hogy szinte napról napra követhető a levelek sorából. Verseghy mindössze két hete van együtt neveltjével, s már jelzi a bajokat: „De Kedves Húgom!” – írja az anyának familiáris stílusban – „Mihez kezdjünk a növekvő drágasággal?” A panaszok oly gyakoriak, s oly elemiek, hogy az ember szinte elképzeli a koplaló, egyre girhesebb bárófit. Miközben persze a pénz valóban veszített értékéből, ezt a vidéki birtokára húzódó Prónay Simon csak nehezebben és lassabban érzékelhette, mint a városi polgárok. Ilyeténképpen előfordulhat, hogy megerősödött benne a meggyőződés: Verseghy és Ossitzkyék fejőstehénnek nézik.

Egy másik lehetőség, hogy a lutheránus Prónay növekvő aggodalommal követte a katolikus nevelő tevékenységét. Verseghy magával vitte Lacit a templomba, bevezette lelki élete mindennapjaiba. Bár ebben az irányban is csak vakon tapogatózunk, mindenesetre tanulságos, hogy Verseghy után egy másik jeles korabeli entellektüelt alkalmaztak Prónayék Edvi Illés Pál személyében. Fiatalabb, tiszta a múltja és evangélikus.

Egy harmadik lehetőség sokkal banálisabb utat kínál. 1812 januárjában az apa futó látogatást tett fiánál, akit meglehetősen rossz egészségi állapotban talált. Az anya aggódva érdeklődő sorai mögött talán a bizalom elvesztése is ott bújik: vajon miért nem írt hosszú leveleiben erről semmit a nevelő?

S végül az is megeshet, hogy egyszerűen a nevelési elvek különböztek.

A verekedő gyerek:

Miután Lacit Budán hagyták, Prónayné pesti szállásukról már másnap érzékeny levelet írt, melyben érdeklődik az elválás hatásáról: „Megszokott már ott? Vagy egyáltalán sóvárog utánunk? Kerekednek a szemei, mikor Carlt vagy Sinit felelni hallja?” Verseghy válaszából az derül ki, hogy e szemek nem kerekedtek, hanem záporoztak belőlük a könnyek, ám a játékban hamar vigaszt lelt. Az már más kérdés, hogy miként. Idézem: „Este egy zsinórra, mint a lovakat, befogta Karlt, Rosit s még egy kislányt, aki épp Rosinál volt látogatóban, s a kötélállomásig hajtotta őket és vissza, fel és alá. Hogy hajlamait kitudjam, az első órákban szabad gyeplőn hagytam. Miközben a kocsit festette, a jelenlétemben ugratta és kötekedett Karllal, s nagyon találó, ugyanakkor csípős megjegyzéseket tett rá. A fiú sírva ment haza, de rábeszélésemre újra csatlakozott hozzá. [...] Az ostort Rosira és barátnőjére emelte, mintha kocsizna, olyat húzott rájuk, hogy piros foltok váltak láthatóvá testükön. [... A lányokkal] megbeszéltem, hogy menjenek oda hozzá. Alig értek azonban a közelébe, ő Rosi ostorcsapásoktól még piros kezét csalánnal kezdte el verni, úgy, hogy az felhólyagosodott.” Verseghy négyszemközt megdorgálta a gyereket, majd az anyához fordult: „Helyesen jártam el így, kedves Mama?”

Verseghy itt és a következő leveleiben a korabeli nevelési szakírók pontosságával adagolja, hogy mit miért csinál. Annak a híve, hogy a gyerek maga ismerje fel tetteinek következményeit, lustaságának káros hatását, kegyetlenkedéseinek hiábavalóságát. Laci hol sír, hol apatikus, miközben az őt nevelő pap folyamatosan manipulálja környezetét. A 18. század öröksége ez: az embert nevelni kell, hogy a benne természetétől fogva meglévő jóság felébredjen és megerősödjön. Csakhogy a neveltek képességei esetenként eltérhetnek, s a nevelő kötelessége, hogy felismerje a jeleket, s a megfelelő irányba terelje a személyiség kibontakozását. Idáig Prónay, Prónayné és Verseghy minden bizonnyal egyet is értett volna.

Abban viszont már nem biztos, hogy milyen hatással van a társaság az egyénre. Prónayné még az előkészületek idején ajánlotta Verseghy figyelmébe Jean-Jacques Rousseau nevezetes könyvét, az Emilt: „Túlságosan felkavart vagyok, hogy hízelegjek Önnek, de olvasta Rousseau Emiljét a nevelésről?” – kérdi a báróné. Majd így folytatja: „S ha mindaz a szép és igaz, ami Rousseau-ból csak álmodható, elérhető, akkor úgy érezzük, olyan szerencsénk van, amely ezer közül tán csak egynek adatik, hogy fiunk képzését egy igaz barátunkra ruházhatjuk!” Azaz: Laci volna itt Emil, Verseghy pedig Emil nevelője. Márpedig az így előirányzott nevelés éppen ellentétes irányú mindazzal, amire Verseghy törekedett: Rousseau a gyereket kiragadná a társadalomból, hogy természetes jóságát a társas szokások ne rontsák meg, míg Verseghy épp az idejekorán kezdett társas szocializáció híve, aki folyamatosan társaságba hordja neveltjét, aki folyamatosan társas helyzetekből szeretne morális tudást kicsikarni. Feltehető: egy év elegendő idő volt arra, hogy a vásott kölyök megjobbításának eme eltérő tendenciája kiderüljön a szülők számára is.

Emil észreveszi a civilizációt

A báróné megkérdezte, hogy ugyan olvasta-e Verseghy Rousseau nevelési regényét. Már hogyne olvasta volna, hiszen azt mindenki olvasta (vagy legalábbis mindenki ismerte) ekkoriban? Már hogyne olvasta volna, hiszen pár évvel korábban éppen Verseghy magyarított egy frenetikus német paródiát a francia regényről? A Gróf Kaczaifalvi László, vagy a’ természetes ember történetének hősét az apja húsz esztendős koráig vidéki elzártságban, természeti környezetben neveli, a társadalomba lépvén a fiatalember azonban mégsem lelheti meg boldogságát: szerelmi csalódásai után végül egy indiai pária leányának karjai közt köt ki. A hazatérő ifjú gróf végül visszatér az elzárt völgybe, ahol – mai szóval – kommunát alapít. Az eredetileg August Lafontaine-től származó, majd Verseghy által számos magyar poénnal, részlettel kiegészített alapgondolat ez: Rousseau-nak igaza volt, az ember valóban természeti emberként ártatlan, de Rousseau tévedett is, hiszen innen nincs visszaút a társadalomba.

Az ifjú Kaczaifalvi szerelmi csalódása

A báró olvas:

1812 késő tavaszán ül Prónay Simon a könyvtárszobájában. Verseghy regényét olvassa. Rögtön az elejefelé talál rá erre: „Tömve lévén a’ Grófnak [ti. az apának] feje az újjabb Filozofusoknak amaz elmefuttatásival, mellyekkel az emberi nemzetnek természetes állapottyát, minekelőtte polgári társaságokba öszvevonódott volna, lerajzollyák; valamint a’ régi poétáknak agyaskodásaival is, mellyekkel az emberi nemzetnek gyermekkorát mint legboldogabb aranyüdőket magasztallyák; könnyű volt neki arra a’ gondolatra jutni, hogy fiának természetes nevelést adjon, melly nélkűl nevedéke, az ő itélete szerínt, boldog nem lehetett. Meg nem gondolta ő, hogy az embernek természetéhez tartozik a’ tökélletesedésre való hajlandóság, és ama’ sorsának jobbítására késztető ösztön, melly őtet az oktalan állatoktúl megkülömbözteti, és hogy errenézve az emberi nemzet soha az úgynevezett puszta természetes állapotban nem élhetett, sem eggyügyű gyermekkorában örökké meg nem maradhatott.” Hogy én volnék az öreg Kaczaifalvi? Hülyének néz ez engem? Még hogy ökör, aki túl sok Rousseau-t olvas! Ezt nem hagyhatom! Nem szól a nevelővel testvéries viszonyban álló s érzékeny leveleket váltó nejének, hanem csomagol, s utazik Budára, hogy a városi romlottságból fiát kiragadja.

A kocsi elé fogott kislány sebei begyógyultak. Laci is ember lett valahogy.

Az írás forrásai:

August Lafontaine, Der Naturmensch, Halle: Johann Gottfried Ruff, 1799. (Letölthető innen.) 

[Verseghy Ferenc,] Gróf Kaczaifalvi László, vagy a’ természetes ember: Történet, Pest: Patzkó Ferenc József, 1808. (Letölthető innen.) – Kritikai kiadása: Verseghy Ferenc Szépprózai művei, kiad. Béres Norbert, Csokonai könyvtár: Források 20, Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó, 2018. (Megrendelhető itt.) 

Jean-Jacques Rousseau, Emil, vagy A nevelésről, ford. Győry János, Neveléstörténeti könyvtár. Budapest: Tankönyvkiadó, 1957.

Kazinczy Ferenc, Fogságom naplója, kiad. Szilágyi Márton, Kazinczy Ferenc művei. Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011. (Letölthető innen.) 

Verseghy Ferenc Levelezése, kiad. Doncsecz Etelka, Magyar írók levelezése. Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó, 2019. (A német nyelvű levelezés fordítása is Doncsecz Etelka munkája. – Megrendelhető itt.)

Vaderna Gábor

Szontagh Gusztáv jegyezte fel, hogy egy késő éjjelen, a 19. század elejének Pestjén Szemere Pál éppen hazafelé tartott, amikor egy „carbonari” köpenyt viselő sötét alakot pillantott meg magával szemközt. Az amúgy is gyenge idegzetű Szemere egészen megrémült a haramiának tűnő férfitól, s gyorsan átsietett az utca túloldalára, hogy ne kelljen közvetlenül mellette elhaladnia. A sötét alak azonban hirtelen rohanni kezdett, s amint odaért hozzá, fegyvert szorított Szemere mellkasához, majd a pénzét követelte. Szegény Szemere – nem egy költő finom lelkének való az efféle fegyveres rablás – azon nyomban elájult. Így csak később tudhatta meg, hogy valójában nem rablótámadásnak, hanem a hazafelé tartó, igen jó kedélyű Kisfaludy Károly tréfájának esett áldozatul, aki mindössze a kapukulcsát szorította barátja melléhez. [1]

 Szemere halálra rémül (Charles Raymond Macauley: Edward Hyde attacks Danvers Carew, 1904)

A Tatárok Magyarországban sikerével népszerűvé váló Kisfaludy, aki az 1820-as években az Aurora című almanach elindítását követően irodalmi vezérré vált, leginkább munkássága miatt került a figyelem középpontjába. Levelezése és későbbi visszaemlékezések alapján azonban magánéletének számos olyan részlete is megismerhető, amely izgalmasan árnyalhatja a szerzőről kialakított képünket. A következőkben ezekből a bohém történetekből emelnék ki néhányat.

Bár sohasem nősült meg, Kisfaludy számos szerelmi kalandjáról maradtak feljegyzéseink. Saját önéletrajzi levele szerint a katonaságot is egy leány szerelméért hagyta ott, de a házassági terve meghiúsult. [2] Később, amikor festőnek tanult Bécsben, sok időt töltött a színházban, mi több, egy színésznővel is hírbe került – legalábbis erről tanúskodik egy levél, amelyben tagadja az erre vonatkozó vádakat: „Ne hidd, akár mit mondanak felőlem – én sem theatrumi pictor nem vagyok, nem is voltam, sem komédiásnét nem szeretek[.]”[3] Nem sokkal ezután újra magyarázkodnia kellett: 1813-ban egy „nyilvánságos személy” gyermeke apjának vallotta, amit Károly az őt megrovó nővérének szintén tagadott, habár azt bevallotta, hogy a nő télen valóban járt a szállásán. [4] A levelet kiadó Bánóczi József szemérmetesen a függelékben közölte csak az ügy fontos részleteit: 

Igaz, a leány bejött télen a kis szobába, de én látván, hogy oly nagy k–, megvetettem, a mint láttad és valóban nem volt képmutatás hozzá való viseletem; egyebet nem tudok felőle mondani, csak hogy nincs esze, hogy magának jobb patronust nem keresett.[5]

Hogy mi történt valójában, azt ma már lehetetlen kideríteni, azonban Kisfaludy közeli barátja, Hunkár Antal, akivel egy időben Pesten együtt lakott, azt jegyezte le róla, hogy kifejezetten a szűzies vonásokért rajongott, s akár egy apróság is elég volt, hogy azonnal kiábránduljon a szeretett nőből: 

Szeretett ö nagy hévvel, de leg inkább 13 és 15 évesseket, azt állitván, hogy az első kézben a’ virág illata leg igazabb, és mennél több kézen fordul meg, annyi meg annyi idegen illatokban részesül az. De szerelme illyenkor ólly gyengéd, ólly ártatlan, gyermekies vala, mint azt csak Psyche mintájára lelke költőileg elé tudá varázsolni, és épen azért ezen fokozat tartós nem vala, mert a’ leg csekélyebb prosaicus szó vagy cselekedet által azonnal a’ fagyos pontra le szállott. [6]

Károly egy alkalommal kiköltözött a külvárosba is egy leány kedvéért, hogy abban a házban béreljen szállást, ahol az illető leány is lakott. Mikor azonban „istenasszonya” körében a legboldogabb lehetett volna, egy korai órán kitekintett az ablakon, s látta: „Az isten aszonyt a’ szemétre állani, szoknyáját egy kissé elébbre huzni. lábait egymástól el vetni és peselni!” [7] Kisfaludynak több se kellett, csapot s papot hagyva eljött a szállásáról, többé szóba sem állt a leánnyal, az hiába kereste.

Barabás Miklós: Kisfaludy Károly

Hunkár nemcsak barátja szerelmi életéről írt részletesen, de egy olyan esetről is beszámolt, amely szerinte valamilyen módon hozzájárulhatott a „Herculesi erővel biró” Károly egészségének megromlásához és korai, 1830-ban bekövetkezett halálához. 1819 egyik éjjelén Kisfaludy a váci utcai Hét Elector Vendéglőben igen kedvetlen hangulatban, egymagában vacsorázott. Egyszer csak betoppant Keglevich Miklós és néhány cimborája (köztük a híres Jósa György, akiről Jókai Mór az Egy magyar nábob Kárpáthy Jánosát mintázta). A korhely figurák inni kezdtek, s mivel látták, hogy Kisfaludy nem iszik, rászóltak: „Hát te miért nem iszol velünk? Vagy tán nem is tudsz már inni?” Mire Kisfaludy azt felelte: „[N]emhogy ezt meg nem iszom, de akár a’ boutelliát is mege[sz]em.” A korhely urak erre: „[S]zeretnénk ezt látni, könnyű azt el mondani[!]” Károly nem akarta szavát megszegni, hát megitta a bort, majd pedig fogta az üvegpalackot, és egészen szétrágta – annak ellenére is, hogy a szilánkok véresre vágták a száját. Károly másnap reggel mesélte el Hunkárnak az esetet, majd megjegyezte, hogy a legnehezebb feladat az üveg aljának szétrágása volt. [8]

Az imént idézett történetet Hunkár két évtized távlatából jegyezte le, majd az 1850-es évek végén szintén elmesélte egy társaságban, ám néhány részletet megváltoztatott. A második változat szerint az úri cimborák az erős italozás közben borospoharakat vágtak a földhöz „hunczut a ki meg nem issza” felkiáltással, mire Kisfaludy megelégelve a mulatozást azt kiáltotta: „hunczut a ki a borosüvegét megnem eszi”, majd leharapta a borosüveg nyakát és megrágta. [9]

Az esetről más is beszámolt, így a történet olyan változata is ismert, amely szerint az egész mögött egy fogadás állt, sőt Kisfaludy több alkalommal is megcsinálta az üvegevő bravúrt.[10] Maga Kisfaludy Károly is utalt erre egyik 1820-as levelében, ahol szabadkozott korábbi életvitele és felelőtlen tettei miatt: 

Atyámmal való boldogtalan egyenetlenségem; melyben egyébiránt ártatlannak érzem magamat, minden házi rendet gyülöletessé tett előttem, s én vad mulatságokban kerestem emlékezetem eltompulását. De visszatértem – jobb érzésem elég korán mentett meg, és bizonyossá teszem, hogy nem fogok többé ... poharakat enni. [11]

Kisfaludy maga már poharakat említ, ami egyrészt valószínűbbé teszi a mutatványt (az üvegpalack vastag fenekének megrágásával talán csak ugratta Hunkárt, vagy a jelen nem lévő barát színezte ki később a történteket), másrészt a többes szám azt is megerősítheti, hogy többször megtörtént. Károly talán már katonaévei során találkozott ezzel a férfivirtust bizonyító mutatvánnyal, s ismerte a módját, hogyan lehet megrágni egy poharat anélkül, hogy maradandó baja történjék.

Tengeri levegői vihar (Magyar Nemzeti Galéria)

Érdekesek még a Kisfaludy írói munkamódszeréről fennmaradt források, különösen Hunkár Antal azon emlékei, melyek egy egészen sajátos szokást örökítettek meg. Eszerint Károly késő éjjel, akár rossz időben is, kijárt a Duna mellé ihletet gyűjteni: 

Irt ö villám sebességgel si vena aderat, [12] illyenkor gyakran leg zordanabb időben is fel kelt éjfél után is tőlem vagy a’ magyar utczábol ki rohant a’ váczi töltésig, onnand fél kettőre vagy hajnal előtt 2 órakor hozzá fogott a’ munkához, és nem egyszer egy Ilka, vagy a’ Kérők egy nap alatt életet láttak. [13]

Habár érezhető némi túlzás a visszaemlékezésben, amely Kisfaludyt a romantikus zseni szerepébe állítja, Károly valóban nagy munkabírású, gyorsan dolgozó szerző volt, aki napok alatt megírt egy komplett drámát a színház számára. Az sem kizárt, hogy talán egy ilyen ihletett Duna-parti sétát követően tartott hazafelé aznap éjjel is, „carbonari” köpenyébe burkolózva, amikor megpillantotta az utca másik oldalára sebes léptekkel átsiető Szemere Pált.

Boldog-Bernád István, doktorjelölt az ELTE ITDI Magyar és Európai Felvilágosodás Doktori Programján. A 19. század első évtizedeinek irodalmi kapcsolatrendszerét kutatja különös tekintettel Kisfaludy Károly irodalomszervezői munkásságára, emellett a gótikus irodalmi hagyomány megjelenését vizsgálja a magyar romantikában, továbbá a fantasztikus irodalom.

[1] Szontagh Gusztáv, Emlékezések életemből, MTAKK, Tört. 2r. 11., 111b–112a.

[2] Kisfaludy Károly, Önéletrajzi levél, ford. Kerényi Ferenc = Kisfaludy Károly Válogatott művei, szerk. Kerényi Ferenc, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983, 850–852.

[3] Kisfaludy Károly Farkas Gábornénak, (Bécs, 1812.) = Kisfaludy Károly Minden munkái, kiad. Bánóczi József, Budapest, Franklin-Társulat, 1893, VI., 235.

[4] Kisfaludy Károly Farkas Gábornénak, Bécs, 1813. július 15 = Uo.,245.

[5] Kisfaludy Károly Farkas Gábornénak, Bécs, 1813. július 15 = Uo.,467.

[6] Hunkár Antal Visszaemlékezései és iratai, kiad. Hudi József, Pápa, Pápai Református Gyűjtemények, 2004, 163.

[7] Uo.

[8] Uo., 166.

[9] Pajor István, Hunkár Antal és Kisfaludy Károly, ItK, 1895/2., 215.

[10] Uo., 215-126.

[11] Kisfaludy Károly Gaal Györgynek, Pest, 1820. november 4., ford. Toldy Ferenc = Toldy Ferenc, A Magyar nyelv és irodalom kézikönyve a mohácsi vésztől a legújabb időkig II: A XIX. század költői, Pest, Heckenast, 1857, 261–262.

[12] „ha ihlet szállta meg” (latin)

[13] Hunkár, i.m., 163.

„Mivel Czenki házomban senkinek kutyát tartani Gyermekeim miatt nem szabad, ugy ha idegeneké[t] […] a’ birtokos meg intése utána is másodszor is szabadon járni engedné, minden Czeremónia nélkül agyon löveltessenek, azon veszedelemnek eltávoztatására, mely magunkon v[agy] Gyermekeinken, midön a’ kertekben járnánk, könnyen meg történhetne”.[1]

Vajon miért okozott gondot, hogy a Széchényi Ferenc kiscenki (ma nagycenki) kastélyába érkező idegenek (vendégek?) veszedelmes ebeiket a ház körüli kertekben hagyták „szabadon járni”? Talán egy korábbi szerencsétlen eset vagy a főúr általános kutyagyűlölete miatt? Az idézett utasításából könnyen vonhatunk le messzemenő következtetéseket Széchényi rémesen bogaras személyiségére, illetve az állatjogok irtóztató hiányára vonatkozóan. Sőt a forrásrészlet az ekkor 13 éves Legnagyobb Magyar esetleges gyermekkori traumáinak – például egy durva kutyatámadás hatásának – pszichohistóriai vizsgálatához is frappáns kiindulópontként szolgálhat. Ezen izgalmas kérdések kielemzését azonban szívesen átengedem másnak, és a következőkben a szövegkontextus egy kevésbé feltűnő aspektusát, a „Czenki” kertek használatát emelem ki. Lehet, hogy a magyar arisztokratának semmi baja nem volt az ebekkel, valamint Pistát – ahogy az apja nevezte leveleiben legkisebb fiát – sem érte semmiféle bántalom, hanem a család egyszerűen csak nyugodt körülmények között, zavartalanul szeretett volna tartózkodni kertjében?

Ha más, a cenki kertről szóló eseteket figyelembe veszünk, feltételezésünk beigazolódik. A főúr számos alkalommal rendelkezik arról, hogy a kertbeli építményeket állítsák helyre, az egyes kertrészletek állapotát tartsák fenn, és amikor megindokolja kívánságát, mindig azt emlegeti fel, hogy megnyugvásra, gyönyörködésre vágyik, tehát rekreálódni szeretne. Korabeli kontextusban: a természetbe való rousseau-i visszavonulás ideális állapotát óhajtja. 

„[A] mi pedig a Kertben tett Romlásokat illeti, sainálom, mert Ez az egy nyugodalmom és Gyönyörüségemnek Hele, azért kérem is az Urat igazíttassan vagy tsináltassan meg mindent Majus végéig, mert Junius első Napján már fönt akarnék lenni.  – azért a födél föstést, és a 2 Kaput is készíttesse meg az Ur[…]”.[2]

„Schauernek irattam ujjonan, hogy a Fördö házomnál szükséges reparatiot tenné meg el jövetelemig, hogy még is nyugodalmomnak üdejét Kedvem szerént tölthessem, mert majd ugy is Majus elein Somogyban megyek Restauratiora”.[3]

Hegedüs János vízrendezési terve, 1789, részlet.  MNL OL S 83 No. 103/1. 

Mivel az ember ekkorra már uralja a természetet, magának teremt természetes (?) környezetet (angolkertet) – így tesz Széchényi Ferenc is birtokközpontjában az 1780-90-es években. Az angolkertben kialakítja a kívánatos természetutánzó elemeket – kanyargós utakat, csörgedező patakokat, ligeteket, réteket –, sőt ezek élvezetére egyéb, kevésbé természetes, de a természetbe beleolvadó pihenőpadokat, mulatóházat, fürdőházat is állíttat. A nemkívánatos természeti elemeket pedig távol tartja, vagy legalábbis törekszik erre: Széchényinek ugyanis – ahogy az idézett levelekben látjuk – a faggyal és a rendszeres árvizekkel is meg kellett küzdenie ahhoz, hogy „nyugodalmassan gyönyörködhessen” kertjében. Akadtak tehát a kutyáknál nagyobb veszedelmes erők.

Vízrendezési terv Nagycenk és Kiscenk környékén 1805, részlet. MNL OL TK 635. 

Azt azonban (egyelőre) nem tudjuk, hogy a főúr a sok szigorú és sürgető rendelkezés után valóban megpihent-e kertjében, hiszen hétköznapjairól nem hagyott hátra naplót, leveleiben pedig nem számol be a kikapcsolódásról. A megnyugvás és a gyönyörködés tényleges időtartama mellett annak konkrét módját, tevékenységformáját is csak elképzelhetjük: elmélkedés egy kerti padon ülve a színpompás virágokat szemlélve? Séta a zegzugos, kanyargós ösvényeken a madarak csicsergését hallgatva? Ezeket az általános képzeteinket erősíti a kertet leíró alkalmi vers is, ismeretlen szerző tollából:

„Délröl az Övegh Ház nap nyugotra nézett,

melynek az ott állo Machina ád vizet,

ádnak sok Gyümölcsi, e’ kertnek jó izett,

a’ kastélhoz végh Ház két nyárfa közt vezett.

Elötte az Ikva folyo vize mellet

zöldellö Árnyik közt van egy szép épület,

melynél mulatságra nyugodalmat vehet

az Uraságh mikor tetzik? ebédelhett.

Itt egy föl vonyo Hid van az Ikva vizin,

mellynek allol ’s föllöl föstöt üllö székén,

jó mulatságh lehet a’ Rétek mellékin

hajozni is lehet, mind a’ Triest vizin”.[4]

A vers tehát szintén csak a mulatásnak (értsd: az idő múlatásának) általános lehetőségét villantja fel, és nem a főúrnak egy bizonyos közismert szokását. (Bár ez lehet pusztán megszokott szerzői pozíció, retorikai fogás is.) Az egyetlen konkrét tevékenységet Széchényi tollából a következő levélrészletben olvashatjuk, ez azonban szintén nem egy megtörtént esetről szól, hanem egy jövőbeli kívánalomról:

„Köszönöm az Urnak, hogy Anglus Kertemre vigyáz, Kérem siettesse, és hagygya meg a Kertésznek, hogy az Hídak, mind külömbformára tsináltassanak – Ez lészet [lészen] a pipázó helyjünk, a hol Verbötzynek ditsösségére le hordatom Az Ur által a Kellert, a Keeszet, és az Új vastag Commentariust”.[5]  

Lehet, hogy Széchényi Ferenc „nyugodalma és gyönyörüsége” a pipázás és a vaskos latin nyelvű jogi kommentárok olvasgatása volt? Ezt kétségkívül megzavarták a bóklászó idegen ebek…

A főúr személyes visszavonulásának kevés konkrétumához képest a gyermek grófok kertbeli szórakozása – aminek zavartalansága az elsőként idézett utasítás alapján talán még a saját gyönyörködésénél is fontosabb – részletesen felfejthető a levelekből. 

„Szeretném, ha az Kertésznek és Finkoirnak gondolatját meg fontolná az Ur, hogy lehet e a Czenki tekenyőss Béka To mellet, Tsiga helyet is rakatni? melly eránt nékem a Kertész irt”.[6]

A gyermekek valószínűleg a tóból kimászó teknősbékákkal is játszottak, ez indokolhatta, hogy ahhoz közel hozzanak létre csigakertet. A kertész ötletét a főúr támogatása nyomán meg is valósították, de úgy tűnik, a későbbiekben nem gondoskodtak róla elég lelkiismeretesen: 

„Valjon Czenken mit tett Piláti a Csiga Kertel? melyben annit szedtek és dobtak Gyermekeim? talán aszt is tsak meg etedték, és octoberben Korpa Közé tenni el felejtették. – Tertzel, Király és Piláti tudnának errűl szollani, ugy a Tekenyöss Béka Torul is, és a Hidegséghi Halas Torul, szeretnék hirt hallani”.[7]

A részletből látjuk, hogy a csigákat „szedt[é]k és dobt[á]k”, tehát gyűjtötték és dobálták (?) a gyermekek, de hogy élő vagy holt csigákkal tették-e mindezt, nem lehet tudni (v. ö. állatbarátság kérdése). Ugyanakkor a dobálás más (kifinomultabb? „pallérozottabb”?) módjára, a kuglizásra is lehetőség kínálkozott a kertben:

„Hogy az Ur a vizöntést Kerteimből a Ganéjrakás által lehetöképpen távoztatni fogja, Köszönöm. Hanem, mivel leg veszedelmessebb hely a’ Kugli jádzó helynél vagyon, tehát ott kellene leg nagyobb gátot neki rekeszteni, és azon alkalmatossággal arra leg inkáb a Kertész által vigyáztatni, hogy a Fördő ház és szilva száraztó háznál lévő Zúgók Korán kinyittassanak[…]”[8]

Széchényi Fanny rajza a cenki sétáról, 1806. Széchényi Fanny albuma [lelőhely ismeretlen] Közli Bártfai Szabó op. cit. 427. Országos Széchényi Könyvtár Törzsgyűjteménye.

A kuglizás kapcsán azonban újabb kérdések merülnek fel. A levél keletkezésekor a húsz év körüli István és Pál, vagy Széchényi Ferenc idősebb gyermekeitől született unokái játszottak a kuglikkal? Vagy esetleg csak egy régi, és már ki nem használt funkció alapján maradt meg a kertrészneve? Széchényi Ferenc a kuglijátszó helyet akarta-e óvni vagy a közelben levő veteményes kertet? Tehát – közhelyessé téve a problémát – a kellemesség vagy a hasznosság elve vezérelte-e, amikor előírta a gátak szabályozását?

Mindenesetre az arisztokrata nélkülözhetetlennek tartotta, hogy gyermekei számára megfelelő szórakozási lehetőségeket nyújtson a kert. Bár ő maga ritkán tehette meg, hogy elvonuljon birtokközpontjába, az ifjak kiscenki tartózkodását nagyon támogatta:

„Hogy az idén Czenket nehezzen látom fel kell Istenemnek ajánlani, Örvendek mindazon által azon, ha az Ur Gyermekeimmel abban kedveket Tőltik”.[9]

Kívánalmaiból nevelési elvei is felsejlenek:

„Gyermekeim hogy többször Czenkre ki menynek azért akartam, hogy levegőt váltosztassanak…[10]

„Mihent tartoss jo Üdö lesz, Szeretném, ha Gyermekeim Czenkre mennének. […] Magok közt ritkán, és ne henyéljenek, inkább ugorjanak, és Lármázzanak.[11]

Valószínű „örvendett” a gróf jószágigazgatója következő híradásának: 

„Mi is mind nyájan frissen vagyunk, a’ Két Kis Grófok [Pál és István – M.B.] ollyak mint a’ Szarvasok, már most az üdő enyhült, hol Lovakon szánkáznak, hol magok, a’ Kis Szek[e]rek helett Szárnyok lévén azt huzigállyák”.[12]

A felszabadult csúszkálást, lovacskázást, csigázást és kuglizást kétségkívül lehetetlenné tette néhány, kéretlenül a kertben kószáló kutya. Márpedig a gyermekek játékának zavartalansága,úgy tűnik, mindennél fontosabb volt Széchényi Ferenc számára. A kegyetlen ebgyilkos főúr más megvilágításból tehát „modern” elvek mentén nevelő gondoskodó apaként, illetve kifinomult kedvteléseknek áldozó,felvilágosult nemesként mutatkozik meg előttünk.

Válogatott irodalom:

Bártfai Szabó László, A Sárvár-Felsővidéki gróf Széchényi család története, II., 1733–1820, Budapest: Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, 1913.

Adrian von Buttlar, Az angolkert: A klasszicizmus és a romantika kertművészete, Budapest: Balassi, 1999.

Pukánszky Béla, A gyermekkor története,Budapest: Műszaki, 2001, 113–114, 119–127, 136–139.

Linda Pollock, A gyermekekkel kapcsolatos attitűdök, in Vajda Zsuzsanna, Pukánszky Béla szerk., A gyermekkor története, Szöveggyűjtemény, Budapest, Eötvös, 1998, 181–183, 190–193.

Deméné Mohay Borbála az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium történelemtanára és az ELTE ITDI Magyar és Európai Felvilágosodás Doktori Programjának hallgatója. Kutatási területe Széchényi Ferenc cenki kertje és (kert)esztétikai ízlése.

[1] P 623 – A sor. – II. köt. – 4. sz. (117. cs.) C)  No. 36. 1804. Széchényi utasítása Kocsihoz, 123. f.

[2] P 623 – A sor. – I. köt. – 10. sz. – No. 26. (36. cs) (d. n.)

[3] P 623 – A sor. – I. köt. – 10. sz. – No. 26. (36. cs) 1800. márc. 15. Pest, Széchényi Paphoz; Lásd még: P 623 – A sor. – I. köt. – 10. sz. – No. 26. (36. cs) 1800. febr. 9. Pest, Széchényi Paphoz. P 623 – A sor. – I. köt. – 10. sz. – No. 46. (38. cs.) 7. 1787. júl. 4.

[4] OSZKK Quart. Hung. 556. 26—28. versszak

[5] P 623 – A sor. – I. köt. – 10. sz. – No. 26. (36. cs.) 1789. ápr. 20. Bécs, Széchényi Paphoz

[6] P 623 – A sor. – I. köt. – 10. sz. – No. 26. (36. cs) 1799. máj. 14. Gráz, Széchényi Paphoz.

[7] P 623 – A sor. – I. köt. – 10. sz. – No. 26. (36. cs) 1801. jan. 4. Pest Széchényi Paphoz.

[8]  P 623 – A sor. – I. köt. – 10. sz. – No. 26. (36. cs) 1812. jan. 28. Bécs Széchényi Paphoz.

[9] P 623 – A sor. – I. köt. – 10. sz. – No. 26. (36. cs) 1807. máj. 17. Pest, Széchényi Paphoz

[10] P 623 – A sor. – I. köt. – 10. sz. – No. 26. (36. cs) 1795. jún. 29, Carlsbad, Széchényi Paphoz; Lásd még P 623 – A sor. – I. köt. – 10. sz. – No. 26. (36. cs) 1795. máj. 25. Széchényi  Paphoz

[11] P 623 – A sor. – I. köt. – 10. sz. – No. 26. (36. cs) 1806. ápr. 16. Pest, Széchényi Paphoz

[12] P 623 – A sor. – VIII. köt. – 20. cs. – 43. (314. cs.) f. 27; Pap Széchényihez, Kiscenk, 1800. jan. 16.

250 éve, 1769. augusztus 15-én látta meg a napvilágot Korzikán egy gyermek, akit később Napoleon Bonaparte néven ismert meg Európa. Hadi sikerei és ellentmondásos egyénisége felrázták a világot, amely épp csak szembesült a francia forradalom és az amerikai szabadságharc hatásaival. Jó néhány korábbi, biztosnak hitt társadalmi keret megroppant ekkoriban, egyes utak kinyíltak, mások bezárultak, s átrendeződött a nemzetközi politika színpada – egyetlen emberöltő alatt, hiszen 1789 és 1814 között pontosan negyedszázad telt el. Napoleonhoz írt versében (1814) Berzsenyi Dániel ragadta meg legtömörebben a korhangulatot. Mintha a szürke köpenybe bújt „republikánus császár” csupán közvetítő szerepet játszana, a közember élettávlatait kitágítva az irracionalitásig, a szabadságtól a zsarnokságig:

Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,
            Mellynek zászlóit hordta dicső sereged.
A népek fényes csalatásba merülve imádtak,
            S a szent emberiség sorsa kezedbe került.
Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,
            S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.
Amely kéz fölemelt, az ver most porba viszontag:
            Benned az emberiség ügye boszulva vagyon.

1805-ben, az osztrákok ulmi veresége után Berzsenyi még ijesztő képsorokkal biztatta harcra a magyar nemeseket:

Egy nagy csapással mindeneket levert 
A harc s dicsőség kénye, Napóleon, 
            S mint Júpiter mindent lerontó
                        Mennyköve, egy riadással elszórt. 

Látom hazámnak fegyveres őreit 
Réműlt futásban; látom az éktelen 
            Vert had zavarját tébolyogva, 
                        S Bécs s Pozsony érckapuit vivatlan 
 

Kitárva! […] (Az ulmai ütközet,1805. október 14.)

A hatalma csúcsán járó, fegyverét a világ felé kevélyen megcsörgető Napóleon (Jupiter!) itt még közvetlenül veszélyezteti a magyar hazát, a nemességet, akik minden elszántságuk ellenére 1809-ben, a győri-kismegyeri csatában vereséget szenvedtek a franciáktól. Valljuk be: ezt egyszerűen nem vették számításba. Bátrabbnak és hitelesebbnek hittük magunkat, s nemcsak Háry János vitézkedett képzelt világban, hanem az inszurgensek zöme is. Sokan emlékezhettek a hétéves háború magyar hőseire, s a Habsburg Birodalom új viszonyai között nemeseink számára a katonai karrier tűnt legbiztosabbnak. „Nádasdy közlegénységről ment fel marsallságra” – buzdítja az egykorú dal a „verbungos huszárt”. S ha meggondoljuk, ez Napóleonra is igaz. 

A korabeli magyar indulók már az 1788-as török háborúban, majd a Francia Köztársaság, végül Napóleon ellen vonulva is rettenthetetlennek ábrázolják katonáinkat, a franciákat pedig méltó, de kevésbé vitéz ellenfélnek. 

A' felkelő nemes sereghez intézett nogatások (Édes István, Komárom, 1809, OSZK 821.139)

Ezeket az indulókat harsogták a diákkórusok a lovas bandériumok díszszemléin, s a táborokban is elhangoztak. Gyakran a csatazajt, az ágyúdörejt és a trombitaszót is megjelenítik hangfestő szavakkal, a dallam és a versritmus által. Arany János debreceni diákéveiből (1834–1836) még számos efféle harci dalra emlékezett, sőt saját ritmuskincsére is hatással voltak (A tudománynak háza vagyon, Tetemre hívás, stb.).

Nemcsak a harctéren vihet sikerre, ha kölcsönvesszük az ellenfél fegyverét. Bizonyára nagyot néztek (volna) a francia katonák, ha magyar nyelven, ellenséges szöveggel hallhatják a sáncok túlfeléről – a Marseillaise dallamát:

Kardra, magyar nemes,
A franc birtokidat heves
Haddal sértegeti.
Nemzeti jussaidat
S a néhai tettidet a nép csak neveti… (1802–1816)

Pálóczi Horváth Ádám már többször szerepelt a Mindenes Gyűjtemény blogon (itt és itt). Ezúttal a termékeny költő életművének egy ritka műfaját idézzük fel, ugyanis különleges „tudósítóként” szerepdalok tucatjait írta a napóleoni háborúk politikai és katonai személyiségeiről. A műfaj nem az ő találmánya, a 18. században általános gyakorlatként írtak helyzetdalokat régebbi vagy egykorú történelmi személyek nevében (a Rákóczi-nótától a feloszlatott jezsuiták panaszdaláig). Ilyen bőséggel azonban egyetlen magyar költő sem dolgozta fel énekversként a kortársak portréit: Horváth a száraz csatakrónikák helyett dramatizálva, daljátékszerűen szólaltatta meg a hadvezéreket és a királyokat. Később hasonlóan járt el Hyperporéi ’senge című allegorikus színjátékában, sőt a madarak vitáját (értsd: a zalai megyegyűlést) bemutató pamfletjében is. Bár e dalokat élete végéig nem sikerült kiadnia, kéziratos másolatokban terjedtek egészen a reformkorig. Kottás tisztázatukat saját gyűjteményei, az Ötödfélszáz énekek (1813) és a Magyar Arión (1814) őrzik, a Hol-Mi 4. című csurgói kézirat pedig első változataikat. 

E versek nem a sajtótudósítások módján követik egymást, hanem néhány fontos esemény (főleg csaták) köré csoportosulnak. Horváth már az 1793-ban kivégzett francia király, XVI. Lajos nevében írt két éneket. A „maga-elszánt Lajos” szemrehányással fordul a néphez, akik lerántották trónjáról, s az egyenlőségre hivatkozva a vérét kívánják – így lesz belőle és Mária Antóniából a „felsőség mártírja”. Erre hivatkozva kéri Szent Pétert: engedje be a mennyországba, ahol bizonyára „megvan a szent egyenlőség”… (A franc király rekviemje).

Pálóczi Horváth Ádám néhány Napóleon-kori helyzetdala (Magyar Arión, 1814)

Napóleon koráról írt verseit is végiglengi a nép és az uralkodó konfliktusa: ki kinek tartozik számadással?… Bonapartéval szemben a félelmen túl valamiféle közvetett nagyrabecsülést sugall, s komikusnak festi le a szövetségesek, főként az oroszok korai csatavesztéseit. Sok dalban szerepel az idős Alekszandr Szuvorov generális („Suvarov”), aki korábban jelentős hadi sikereket ért el a törökök ellen, ám az osztrák–porosz sereg élén 1799-ben veszteségeket szenvedett a svájci átkelés során. Ráadásul I. Pál, a cár épp ekkor vonta meg támogatását a Habsburgoktól, s hazarendelte a megtépázott csapatot és az agg hadvezért. Suvarov takarodója így kettős értelmű, hiszen nemcsak André Masséna francia tábornok elől kellett menekülnie, hanem immár a szövetségesek megvetésétől is. Hogy Horváth miért toporzékoló öregúrként ábrázolja birodalmunk avatott védőjét, azzal magyarázhatjuk, hogy személyes (s a magyar köznemesek részéről általános) ellenszenvvel tekintett rá a Kościuszko-szabadságharc leverése miatt – a dalgyűjteményben többször kitér a lengyelek sanyarú sorsára az orosz elnyomás idején. 

Suvarov dühös monológját egy trombitadallamra írt híradás követi (Postasíp Pétersburgban), majd Sándor cár fenyegetőzése vezet át a következő hadjárathoz: 

Megverem, megverem, fegyverét is a fejére tördelem! […]

Azt a fényt, Korszikának egy hitetlen fiának a fején,
soha meg nem ismerem.

A sorsdöntő austerlitzi csatáról (1805) Horváth táviratszerűen tudósít Auszterlitzi kurír címmel, az Orosz pardon pedig versbe szedi Sándor cár panaszát, aki még saját szerencsehozó nevét is kénytelen átadni a francia vezérnek: „Napoleoné az ész, ő Nagy Sándor, első vitéz, de nem én.” 

Horváth az 1806. októberi jénai ütközet krónikáját hat énekre osztotta, ám a csata leírása helyett csak a szereplők lelkiállapotát ábrázolta. Éppúgy túlvilági dialógust formál néhol, mint XVI. Lajos dalainál. A csatában elesett Lajos herceg Kharónnak, az Alvilág őrének könyörög bebocsátásért, a vesztes porosz király, III. Frigyes Vilmos pedig az ősatya, Nagy Frigyes sírjához zarándokol, míg az „amazon” királynét Pétervárra küldi segítségért Sándor cárhoz: „Jön Napoleon hadával, állj elejbe, törd agyon!” A túlvilágon Lajos herceg valóban megpillantja „Fridriket”, aki egy önálló énekben kesereg Poroszország romlásán, hiszen már nem segítheti hajdan legyőzhetetlen nemzetét.

Kodály Háry Jánosában a megvert Bonaparténak alig jutott énekes szerep. Horváth Ádámnál viszont többször megszólal, méghozzá egy korszakalkotó államférfi súlyának megfelelő politikai és erkölcsi üzenettel. Napoleon Friedlandnál,tehát egy újabb csata (1807) után lép először Horváth dalszínpadára. Szavaiban a győztes fölénye keveredik az alázattal saját sorsa és a hatalmát megalapozó népe iránt. A felvilágosodás híveinek eszményi, egyúttal rettenetes ikonjaképp szólítja meg a megszorongatott Sándor cárt:

Meg van alázva Nagy Sándor, Semmire kelt az erős tábor.

Nem az erő, s vakmerő Sziv, csak az ész a had-verő. […]
Párizsban […] Ott van az ész, a mesterség, Nemzeti tűz, rátermettség […]

Mit Párisnak Pétervár? Több egy nemzet, mint egy cár, […]
Nem született császár vagyok én, Ugy nevezett a köz-törvény,
Érdememért, nem nememért Kaptam el a koronát, mint bért. […]

Mennyi erőt elrontottál, Mennyi ezer vért ontottál,
Menj, számolj most népednek, kik temiattad szenvednek.

 Az 1809. június 14-ei győri csata eseményeit Horváth több nézőpontból bemutatja. Az inszurgens bandériumokat biztató marsokon, majd a birtokát feldúló parasztfelkelők harci dalán túl megírta a csata veszteseinek kesergőit, majd Napóleon búcsúénekét is Vissza-mars, a francoknak címmel:

A legújabb franczia mars (é.n., OSZK PNy 6.321)

Mars! siess hazádba vissza kis seregem!
Ez a magyar klima nekem nem, nem egem; […]

Költőnk azt sugallja, mintha a vitéz magyarok állították volna meg az önhitt francia császár katonáit – ebből is látszik, hogy előbb írta, mintsem a konkrét ütközet lezajlott volna… Nemsokára mégis országosan ismertté vált a szöveg; a ponyvakiadásokon túl Jókai és Vas Gereben műveiben, sőt a népi emlékezetben is fennmaradt. Egy 1812 körüli parafrázisban (talán szintén Horváth munkája?) az orosz hadjáratból megtörten hazatérő Napóleon szavaiként immár hitelesen csengett a dal:

Már siess hazádba vissza vert seregem,
Nékem ez a’ muszka klima nem nem egem,
Ritkán volt talán keményebb fergetegem,
Nincsen annyi fegyveresem mint betegem.

Javát javát táboromnak elvesztettem,
Egynehány jó vezéremet eltemettem,
Ha van egy két nyert de véres ütközetem,
Mint nyereség drága vérem nem szeretem. […]

A’ legújabb franczia mars (1812 után, OSZK PNy 6.321)

Trieszt megszállása (1809) kapcsán Horváth a népek és táncok karakterét veti össze. Az óvatosan menüettező osztrákok, a kontratáncot járó – sztereotip módon haszonlesőként bemutatott – angolok, majd a stájer táncra szoktatott magyarok után a écossaise-t szökellő Napóleon ragadja magához a szót:

Nem minétre lépek én, Szökni szoktam ekuzén,
Sok csatám, vitéz nevem ez nyerette meg velem;
Sőt ez adta trónusom’, Bécsi hercegasszonyom’; […]

De mind te, jó magyarom, Mind ipam, mind sógorom,
Hogy velem kiszálltatok, Ekuzét ugrottatok,
Kificamla lábatok, S bankóra szorultatok. (Ekuzén felel Napoleon)

Napóleon és Mária Lujza házasságkötésére (1810) Horváth egy rendhagyó epithalamiont,vagyis házasének-füzért írt. Az allegorikus sorozatban a legyőzhetetlen Mars hadistent leigázza az ifjúság szelíd istennője, Hébé, s ezzel békességet hoz a magyar hazára. 

Mennyi vért megkémélhettél vólna csak egy szón!
Hogy Ferenc veje lesz mahólnap Napoleon. (Menyegző)

Egy Kísérő marsot Horváth azért még elhúzat a kivonuló franciáknak a megkönnyebbült magyarok nevében. A Jó szerencsét a muskaui úthoz című dal (1812) a hatalomvágy és az erőszak tombolása ellen a keleti népeket (értsd: a szkíták utódait, vagyis a magyarok rokonait) hívja segítségül; később a franciák vereségét is megénekli: „Fél az erős, fut a kevély, letörött a kakastaréj…” 

Az orosz hadjárat, majd a lipcsei vereség nyomán egyértelművé vált, hogy a császár csillaga hamarosan leáldozik: Aluszik a kakas. Horváth utolsó, Napóleont szerepeltető énekei már megtört, bűnbánó hangon szólnak:

Gyónom a Seregek Ura Istenének,
Europának és seregem ezredinek:
Nem hallgattam a hatalmas Isten szavát
Sem nem az emberi nem valódi javát.
Kimozdúla szivembűl a szent tartalék,
Elhibáztam, amire rendelve valék […]

Mint angyali véd-hatalom, sőt isteni,
Szent örömöt kűldve valék eszközleni.
S én ehelett szabadokat nyomorgatok,
Rikatok és nemzeteket hódoltatok. (Gyónás)

Az utolsó, talán még megrázóbb Napóleon-ének a Lemondás a hivatalrúl. Horváth halála után évtizedekig énekelték még, Arany János is megörökítette. A megtört császár katonásan, emelt fővel búcsúzik népétől és a politika (dal)színpadától. 

Nemzet! amit eddig gyors kezemre bíztatok,
Ám! vegyétek tőlem vissza magatok.
Nem magam vadásztam a parancsoló nevet,
Ti emeltetek fel arra engemet.
Istené a nép szava. Isten és a nép java
Volt ösztön, hogy koszorumra koronát raknátok. […]

Én, ki pőröly vóltam törni a hatalmakat,
Tettem és aláztam [a] királyokat,
Nép szavára mi vagyok? Példa, hogy minden nagyok
Az erőt, nevet, hatalmat másoktúl bírjátok. […]

Fél világot én birám, s Kozmopolis a hazám.
Jól van! a halál után egy ölnyi sir elég lesz.

Ahogy Berzsenyi írta, Napóleon életével és bukásával egyaránt „az emberiség ügye boszulva vagyon”.

Csörsz Rumen István

A zenei részletek Kobzos Kiss Tamás (2006) és a Musica Historica együttes (2010) felvételei

Kazinczy Ferenc műveinek utóéletét a mítoszépítés és -rombolás metaforái érzékletesen írják le. Irodalomtörténeti és kánonalakító szerepének megítélése változó, de az is kételyt ébreszt, ha szimbolikus apafiguraként mutatjuk be. Kazinczy szépírói értékének folyamatos megkérdőjelezése mellett kétségtelen, hogy az irodalomtörténeti kutatásokban rendkívüli segítséget nyújt levelezésének és önéletírásainak tényanyaga, szerkesztői, fordítói, tudományszervezői tevékenységének dokumentumai. Ám ezek feldolgozását folyamatosan akadályozza a felmérhetetlen mennyiségű kézirat, szövegváltozat, illetve kiadás. Az emlékezés, az újraírás vagy éppen a labirintus fogalmai bizonyosan segítenek abban, hogy az adatok mellett arra is felfigyeljünk, hogyan tesz kísérletet a szerző életeseményei rögzítésére, arra, hogy megalkossa identitását, netán újraértelmezze azt. Sőt akár arra is, hogy a különböző nyilvánossági formák (levél, folyóirat, hivatali iratok stb.) miként módosítják a megszólalás, az érvelés, a megítélés lehetőségeit.

A Kazinczy kritikai kiadás eddigi kötetei

A Kazinczy kritikai kiadás közreműködőit egyaránt érik felemelő, megrendítő vagy éppen megnevettető élmények. Ezek néha azt sugallják, hogy a teljességre törekedhetünk – személyemben például Kazinczy folyóiratcikkeinek kiadásában, a szövegek hiánytalan összegyűjtésében, a szerzőség eldöntésében a névtelen publikációk esetén, a jegyzetelésben... A készülő kötet sajátos báját az adja, hogy egymás mellé kerülnek olyan szövegek, amelyek egészen eltérő profilú lapokban jelentek meg, műfajuk is sokféle: az időjárás-jelentéstől a verstani értekezésig, a verseskötet recenziójától a családfakutatás eredményeinek összegzéséig. Közben nem lenne érdektelen valahogyan megidéznünk a mediális közeget, vagyis magukat a lapokat, az adott rovatot, a Kazinczy-közleményt megelőző és követő, vagy távolabbi cikkeket. A jegyzetek egy részét bizonyosan soványítani kell majd öncélúságuk miatt. Ám a sajtó alá rendező képtelen lemondani a beléjük szorított információkról, amelyeket ő rendkívül izgalmasnak ítélt meg. Akármit talál, soha nem szeretné elengedni, hátha fontos lehet később. 

A levelezés látszólag kedvez a szikár adatkeresésnek, jó eséllyel találhatunk információkat egy-egy közlemény motivációiról. Esetenként még a lapszerkesztőnek beküldött kézirat is ismert, sőt olyan apró tudásmorzsák birtokába juthatunk, mint hogy milyen körülmények között vette Kazinczy a kezébe a megjelent lapszámot. Levelezőtársai gyakran reagálnak a cikkekre, így azok hatása is érzékelhető. Néha pedig természetesen semmi nincs, még a Kazinczynak tulajdonítás hagyománya sem, csak sejtések, gyanúk, következtetések. 

Donát János Kazinczy-portréja (1812)

Ha jegyzeteket írok, bizony suta módszerekkel is küzdök az adatokért – például a kéttucat kötetbe szorított levelezésben, amelyet ma már aligha lehetne az elektronikus változat nélkül kezelni. Az első keresőszavam mindig a folyóirat címe, utána jön a czikk, majd a korabeli folyóiratok címeiből egy-egy kimetszés, végül a közöl, a közlemény és a tudósít. Ha nincs elegendő és/vagy megfelelő találat, nyilván az adott cikk tartalmához kapcsolódóan keresek tovább. A levelezéskötetekben kedvemre el tudok veszni a sajtó alá rendező jegyzetei vagy éppen a tárgymutató szavai között, s nem könnyű visszatalálnom a zavaros kiindulópontjaimhoz. Elég egy apró kis ösvény, én máris rálépek, hiszen a keresőszavaim, például a közöl, kiadják találatként az adott szó ékezet nélküli változatát is, szótöredékként. Így máris előugranak például azok a szöveghelyek, ahol a tékozol és a gondolkozol szavak szerepelnek – micsoda véletlen!... 

További feladványt jelent a kéziratos anyag több ezer fotója, a kötetekbe beragasztott újságkivágatok. E cikkeket Kazinczy sokszor ellátja szignójával, segítve az azonosítást, vagy éppen olyan kiegészítéseket tesz, amelyek befolyásolják a közlemény értelmezését. 

A közel kétszáz folyóiratcikkhez készülő jegyzetek szinte mindegyikéhez tartozik valamilyen személyes élmény, az euforikus örömtől a lesújtó kudarcig. 

Eddigi bolyongásaim közül kiemelkedik a Fazekas Istvánról írt Kazinczy-nekrológ esete, amely Bécsben, az Annalen der Literatur und Kunst című folyóiratban jelent meg német nyelven, névtelenül, az 1812. szeptemberi lapszámban. Mivel megvan az a levél, amelynek mellékletében Kazinczy elküldte a nekrológot Rumy Károly Györgynek, kétségtelen a szerzősége. A bevezető mondatok hirtelen túl közel hozzák az olvasóhoz a halott alakját – utolsó óráinak felidézése és a közeg idillikussága szinte kényszerű intimitást teremtenek: 

„1812. május 2-án meghalt Fazekas István, a Bihar megyei Diószeg református lelkésze, a debreceni református püspökség seniora, szelíd halállal halt, amilyet szelíd, tiszteletre méltó életével kiérdemelt. Reggel a kertjébe ment, eltöprengett prédikációján, amelyet a következő napon tartott volna, valószínűleg megfázott, s néhány óra múlva már élettelenül feküdt.”[1]

A nekrológ folytatása kevésbé személyes, és az életrajzok linearitását követve idézi fel a hajdani életeseményeket. Az elhunyt személy érzékeny méltatása sem marad el: főként prédikációinak közérthetőségét és élvezetességét, illetve stílusának könnyedségét emeli ki, s felsorolja hivatalának kiemelkedő eseményeit. Vagyis a fent idézett első mondaton kívül semmi olyan nem kerül lejegyzésre, amely az átlagos olvasó (és sajtó alá rendező) figyelmét különösen magára vonná.

Részlet a nekrológból

Kazinczy szerencsére ez esetben sem mulasztja el a levelezésében rögzíteni a közlemény megjelenését: értesíti a gyászoló fiút, ifjabb Fazekas Istvánt. A családi hagyományt követve ő is lelkészként tevékenykedik, ráadásul Érsemjénben, Kazinczy szülőföldjén. Az író már 1803-ban sűrű levelezést folytat vele, ugyanis ő jár közben Kazinczy örökségi ügyében annak édesanyjánál és Dienes nevű öccsénél. Később irodalmi tárgyú leveleket is váltanak, sőt Kazinczy rendszeresen küld az ifjabb Fazekasnak német irodalmi folyóiratokat. Az 1812. június elsején kelt levelében (KazLev. 9., 2243. sz.) értesíti tehát az érsemjéni lelkészt a nekrológ megjelenéséről, kitérve a halotti méltatás mint olyan jelentőségére is: 

„Az idvezűlt Urnak biographiáját nagyon megrövidítve, de holmivel meg is toldva felküldém az Annalistáknak, és ha attól nem kellett volna tartanom, hogy a Magyar Kurír és a Hazai Tudósítások számára meg nem küldötte valaki, oda is felküldöttem volna, s felküldöm ezután is ha látom hogy ott meg nem jelen. Az illy cselekedetekben én azt tartom hogy valamelly actus pietatis van; nagyon jól esik a megholtak körűl utolsó tiszteletet tenni. Az Annalisokban az atyafiak előszámlálása helyt nem talált volna: de már az helyt talál, hogy az Austriai Császárság örömére tartott solemnitáskor Esperes Úr hívattatott-bé Actornak, és ugy prédikált, hogy a várakozást messze maga után hagyá. Bele tevém azt is, hogy a Superintendentia Esperest Urat tisztelte-meg a nevezetesebb dolgokban az Operatumok kidolgozásaival. Hogy Librorum Revisor volt, azt ki hagytam, nem, mintha tisztesség nem volna, hanem azért, mert én a Censorokat nem szenvedhetem s nem örömest hozom elő ezt midőn jó emberről kell szóllanom.”

Kazinczy-kézirat cenzori engedéllyel egy másik közleményhez, adatai: Ürményi József életrajza, Felső Magyar Országi Minerva, 1826. Április, 643–648., a kézirat cenzori példánya: OSzK kézirattára, Quart Hung 1238, 94-98. lapok, bejegyzés a 98a-n  

Az utolsó mondat több szempontból is felkavaró. Vajon miért nem állja meg Kazinczy, hogy a gyászoló fiút ne emlékeztesse arra, hogy apja nemcsak elismert lelkész, hanem cenzor is volt? Bár a posztot általánosságban tiszteletet érdemlőnek nevezi, személy szerint ki nem állhatja – a mondat lezárásában ez a feszültség egyértelműen arra utal, hogy cenzornak lenni és jó embernek lenni egyszerre nemigen lehetséges. A levél további bekezdéseiben már egyházmegyei, kulturális és családi ügyek kerülnek elő, s az idősebb Fazekas cenzori tevékenységéről, Kazinczy személyes érintettségéről nem tudunk meg többet. 

Talán árulkodó az, hogy Kazinczy a fogsága előtt levelezésben állt vele, többek között a diószegi lelkész szépirodalmi tevékenysége tárgyában, végül félbehagyott Edward Young-fordítása, illetve magyar és latin versei ügyében –a fogság után viszont megszakad kapcsolatuk. Persze ez csak spekuláció, és mintha nem is tartozna a nekrológ jegyzetanyagához. 

Az Annalen közleményének lezárása azonban a római sírfeliratokat idézi: Sit ei terra levis! – azaz: legyen neki könnyű a föld. A cenzorságra vonatkozó megjegyzés fényében mindez kifejezetten groteszk. A latin sor nem Kazinczytól származik, hanem a lapszerkesztő kiegészítése, hiszen nem található meg a levélhez mellékelt nekrológban – kis képzavarral élve azonban igen súlyos. Az elhallgatások és a kiegészítések megsejtése, a személyes tragédiák felvillanása így kíséri hűségesen a szikárságot, egzaktságot és átláthatóságot követelő jegyzetelés munkafolyamatát. 

Bódi Katalin: A Debreceni Egyetem oktatója, irodalomtörténész, kritikus, jelenleg Kazinczy Ferenc folyóirat-közleményeinek sajtó alá rendezésén dolgozik.

[1]Deák Eszter fordítása.

A következőkben egy meglepő történetet fogok elmesélni. Heinrich Gottfried von Bretschneider  német író egy időben a Budára költöztetett egyetem főkönyvtárosa volt. 1793-ban, szerzői név nélkül megjelent Georg Wallers Leben und Sitten, wahrhaft – oder doch wahrscheinlich – beschrieben, von ihm selbst című regényének néhány fejezete a korabeli Magyar Királyság területén játszódik, meglepő magyar szereplőkkel. A regény műfaját "álkalandregénynek" nevezhetjük, nem véletlen tehát, hogy annak mottója Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha egy részlete a második könyv negyvennegyedik fejezetéből:

Pide no se desprecie su trabajo, y se le
dèn alabanças, no por lo que escrive,
sino por lo que ha dexado de escrivir.

CERVANTES

Hevenyészett fordításomban: „Ne mulasszák el a mű egészét, inkább azt dicsérje, ha nem is azért, amit ír, de azért, amit nem írt meg.”

Bretschneider regényének címlapja

Az irodalomtörténet tényként kezeli Bretschneider szerzőségét, így a mottóba emelt Cervantes-idézet és a címlap információja kiváló lehetőséget teremt a valóságos szerzőnek fikció és valósnak feltüntetett élettörténet keverésére. A könyvnek ugyanis maga a Georg Waller névvel megjelölt főhős a szerzője, aki egyébként a regényben végig egyes szám első személyben szól. De egyúttal a lehetséges kritika élét is tompítja, mivel felszólítása épp arra irányul, hogy nem az egyes részek kidolgozottságát kell értékelnie az olvasónak, hanem sokkal inkább a regény egészének irányultságát. Ha tehát szem előtt tartjuk a mottó prózapoétikai intését, a 18. századi német és magyar világ ábrázolása a lényeg, nem pedig a Georg Waller névvel jelölt protagonista (jellem)fejlődése – ez a mi mostani szempontunkból örvendetes tény.

Röviden a regényről

Nevezett Georg Waller, a regény egyes szám első személyben megszólaló főszereplője saját történetét visszaemlékezve, de szigorúan időrendben meséli el. Egy-egy fejezet az életút egy-egy jelentős eseményét mondja el, kiindulva a hallei Franckesche Stiftungen Árvaházában töltött gyermekkortól tulajdonképpen ugyanoda visszaérve, de tisztázva a korábban nem ismert származást. Időben kb. 20 év történetét olvashatjuk a 27 fejezetben, térben a délnémet és osztrák tartományokat utazzuk be főszereplőnkkel, egy érdekes magyarországi kitérővel. Georg Waller számára a legfontosabb, hogy személyi titkár lehessen notabilitások mellett, de ezt a tudást csak igen ritka esetben szerzi meg oktatás során. Ehhez képest a regény végére fény derül nemesi származására, s így az öröklött vagyon és feleségül vett szerelme egy nyugodt, derűs élet képét vetíti előre. Nem véletlen, hogy mindez, még így röviden összefoglalva is kissé ironikusnak tűnik.

Vignetta a regény címlapján: a leláncolt majom mint az 
értelmiség szimbóluma

A regény magyar vonatkozásai

A regény 18–19. fejezete (226–250) a korabeli Magyarországon játszódik. De messze nem ez az első indirekt utalás: már rögtön az első fejezetben, amikor a még fiatal Waller egy könyv- és műkereskedő mellé csapódik, felsorolja, hogy mikkel kereskedtek. Nos, többek között ezzel:

[mit] der Figur Unserer lieben Frau von Pötsch, die hölzerne Thränen geweint hat…

– ami magyarul:

a Pöcsi Miasszonyunk szobrával, ami fakönnyeket hullatott…

Nem nehéz kitalálni, hogy itt a kelet-magyarországi Máriapócs könnyező Madonnájáról van szó. Az eredeti görög katolikus ikon 1696-ban könnyezett a pócsi templomban, aminek hamar híre lett Európa-szerte, olyannyira, hogy I. Lipót Bécsbe vitette azt. Tehát a valóságban egy ikonról van szó, s a település neve sem a magyar fülnek komikusan csengő Pötsch,hanem Pócs, ma Máriapócs.

De fordítsuk figyelmünket a 18. fejezetre, amelynek címe: Waller ist Sekretar, Archivar, Uebersetzer und Dichter (A titkár, levéltáros, fordító, költő Waller). A történet szerint Waller még Bécsben kap titkári megbízatást egy meg nem nevezett magyar püspöktől, fő feladata pedig a káptalani levéltár összeállítás lenne. Bécsből Pozsonyon keresztül érkeznek meg szerencsésen a meg nem nevezett püspöki székhelyre. Azonnal munkához lát, s mivel az egyházi személyek helyett világiakat kap segítségül, általános megelégedésre a munkával három hónap alatt végez. Ekkor az unalmas – de Bretschneider életeseményeire igencsak hasonlító – történet váratlan fordulatot vesz, mivel a következők derülnek ki:

A püspök költő volt, remek latin verseket szerzett, melyek közül néhányat ki is nyomtattatott, aminek a korrektúrájára engem kért meg. No, már magam is meg akartam mutatni, mire is vagyok képes! Néhány strófát németre fordítottam, és a korrektúrával együtt a kezébe adtam. Ez volt ám a gaudium! Így már meglátta az úr, mit nyert velem! (230.)

Ettől fogva a nap felében mindketten csak a költészetnek élnek. A kettejük között kialakult különleges kapcsolatot talán az alábbi idézet jellemzi leginkább:

Méltattam a szövegét, ő az én fordításomat, és valóban! nem hazudhatok, ízlett neki a siker édessége, amivel tápláltam. Én sem voltam kevésbé érzéketlen dicsérő szavaira, amikkel nyílt szívvel tisztelt. (231.)

Miután kipróbálják magukat az óda-, elégia- és epigramma-költészet terén, a püspök úgy dönt, latin hőskölteményt ír Mária Teréziáról, amit Waller fordítana, örömmel, német nyelvre, mivel azt gondolta: „a császárnő […] a német fordítást szívesebben olvasná, mint a latin eredetit” (231).

Ez a költészeti együttműködés különleges, a társadalmi viszonyokat nem tükröző egyenlőséget teremtett közöttük, s ezt az őket körülvevő klérus természetesen nem nézte jó szemmel:

Az urammal töltött mindennapi együttlét és a poétai összeköttetés, ami minket valamiképpen egyenlővé tett, ő excellenciájának bizalmas barátjává tett, nem csekély kelletlenségére mind az alsó, mind a felső papságnak, ami ehhez hasonló csapást a jogaira még soha nem élt meg, mivel valóban példa nélküli volt, hogy egy német profán egy magyar püspöknél ilyen szintű kegyben részesüljön. (231–232.)

A regény szerint a hőskölteményt titokban írják, fordítják, a közvetlen környezetük sem tud a munkáról. Titkolózásuk még inkább felháborítja környezetüket, s ennek meg is lesz a következménye: a következő fejezetben összeesküvést szőnek Waller ellen, amit éppen hogy sikerül elhárítania.

De minketmost jobban érdekel ennél egy, még a 18. fejezetben bekövetkező fordulat. Csak emlékeztetőül: nem tudjuk meg a rokonszenves püspök nevét, akihez a fiktív, de Bretschneiderre sokban hasonlító Georg Waller könyvtárosnak, majd költőtársnak szegődik egy meg nem nevezett magyar püspöki székhelyre. S ekkor felbukkan a regényben egy valóban létezett személy a nevén nevezve. Rögvest– elsőre megmagyarázhatatlanul – önálló történetbetétet, de egyúttal a történésektől független anekdotát is kap:

A püspök arra jutott, hogy epopeáját egyidejűleg három nyelven is nyomtattatná, úgymint latinul, németül és magyarul. Magyar fordítónak a tudós világ számára nem teljesen ismeretlen Kalmár György urat kérte fel, aki egy filozofikus univerzális nyelv szerzője volt. (233–234.)

Mivel jómagam könyvet is írtam Kalmár Györgyről,talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a regény ezen a pontján különös izgatottság lett úrrá rajtam. Kalmár különleges életű figurája volt az eleve különleges XVIII. századnak, s mindamellett említett nyelvfilozófiája is egyedi. Mindezekről bővebben pl. a már említett könyvemben lehet olvasni.

Kalmár György 1774 (Grammaticalische Regeln zur 
philosophischen oder allgemeinen Sprache, Wien, 1774)  

A regény Kalmár Györgye tíz mérföldre lakik a püspöki székhelytől, ahová az éppen elkészült énekeket Waller viszi neki fordításra. A fejezet hátralevő része kizárólag róla szól, az alábbi jellemzéssel bevezetve:

Kalmár uram [az eredetiben is magyarul]igen eredeti személy volt, egy nyelvtehetséggel megáldott férfi, de azon túl egy igaz cinikus filozófus mind öltözetben, mind szokásaiban. Egy büszke pedáns, de nyelvtudásán túl egy tudatlan fennhéjázó. (234.)

Mondhatni a szokásos leírása az általam is ismert figurának. A regényben magyarul használt megszólítás véleményem szerint valamifajta személyes viszonyra utal – kik között is? Kalmár és Georg Waller vagy Kalmár és Bretschneider között? A rejtély tovább fokozódik, ugyanis a regény elmond egy anekdotát, „Egy anekdotát, amit ő [értsd: Kalmár] nekem [Wallernek-Bretschneidernek?] személyesen mesélt el.” (234.) S a protagonista Waller megosztja az olvasókkal Kalmár György és Johann Heinrich Lambert, a híres berlini filozófus, a szemiotika atyja találkozásának történetét, úgy, ahogy azt magától az egyik résztvevőtől, Kalmártól hallotta. Az anekdota rendkívül szórakoztató, csakhogy már ismertem. Mégpedig éppen a másik szereplő, Johann Heinrich Lambert levelezéséből, amit publikáltam a már többször említett könyvemben. Bretschneider verziója semmiben sem tér el attól, csak bővebb, és Kalmár szemszögéből láttatja az 1771-es történéseket.

Összefoglalás

Csak az egyértelműség miatt: a regény szerint, ami annak előszója alapján a valóság elé állított tükör kíván lenni, s nem megszépítő festmény, a herrnhuti testvérközösség által nevelt evangélikus Waller-Bretschneider a közismerten különc és furcsa magyar református tudóssal, Kalmár Györggyel együtt egy meg nem nevezett magyarországi, latinul író katolikus püspök költői körének lesz egyenrangú, csak a poézis szent céljaira ügyelő tagja. A regény e költői kör mellett csak a szabadkőművesség esetében beszél ekkora fokú egyenlőségről.

S ha már maradunk a tükörmetaforánál: szerintem a püspök nem más, mint báró Patachich Ádám kalocsai érsek, aki az itáliai Árkádia mintájára szervez maga köré költői kört. Tudomásom szerint nem írt eposzt Mária Teréziáról, de az egyetem és a könyvtár Budára költözése alkalmából magasztaló beszédet írt és publikált a királynőhöz latinul, miközben ő maga volt az új egyetem felügyelője. Ezt a szöveget nem más,mint Bretschneider fordította és publikálta német nyelven. Kalmár György 1780-ban, szintén az egyetem költözése ürügyén fordul magasztaló hexameteres költeménnyel Mária Teréziához: magyarul. Egy megbízható szemtanú, Kazinczy Ferenc számol be róla, hogy Kalmár többször megfordul abban az időben a budai könyvtárban, amikor éppen Bretschneider annak a vezető könyvtárosa.

Georg Waller magyarországi története és költői tevékenysége a püspök halálával hirtelen véget ér:

A püspök halálát követően elszakadtam a múzsáktól. Elhagyott a költői furor, a pulzusom visszatért természetes ütemébe. (251.)

Nyugodjunk meg mi is: sosem fogunk mindent megtudni, hiába véljük látni, hogy mit mutat a tükör. Térjen vissza a pulzusunk természetes ütemébe!

Hegedüs Béla

E bejegyzésben ismét a görög félisten, Héraklész munkáiról lesz szó. Elsőként a róla szóló mítoszok hagyományos értelmezésmódját kísérjük figyelemmel a magyar irodalom 18–19. századi fordulóján, majd nem várt fordulat következik.

Berzsenyi Dániel Szilágyi 1458-ban című, 1824 körül alkaioszi strófában írt költeményében Héraklész kanonikusnak számító munkái közül a második, vagyis a lernai hüdrával vívott harca jelenik meg (Apollodórosz Mitológia 2.5.2). 

A százfejű szörny új fejeket terem,
Posványával együtt vesztheti Hercules,
     A gaz lenyesve még bujább lesz;
           Irtani kell gyökerestűl a bűnt.

A továbbiakban mellőzzük azt a skolasztikus-történeti hagyományt, amely a munkák vagy például a hüdra fejei számának meghatározásával, Héraklész mint történeti személy termetével vagy magasságával foglalkozik. Most csupán a munkák középkor óta elterjedt allegorikus (illetve anagogikus,valamilyen elvonatkoztatott értelmet kereső) magyarázatát hívom segítségül. Eszerint a hagyományos értelmezés alapján természetes, hogy Berzsenyinél az éppen százfejű szörny lesz a bűn jelképe – máshol épp ezért, a hét főbűn száma szerint hétfejű a hüdra. Hasonló értelemben vizsgálható Baróti Szabó Dávid A magyar húszárokhoz szóló (1789) hexameteres verse is, ahol már hétfejű szörnyről van szó: 

                        Távúlabbról szemlélem az Hidrát. 

Hét fejjel bír: epés fúlánkjait harcnak ereszti; 

Szembe szökik kész botjával vele Hercules, és el- 

Csapja fejét. Példázza, miként veritek le hazátok 

Rontójit. 

Baróti Szabó ugyancsak siet megadni a kulcsot a kép értelméhez, így a hüdra-történetben a szörnyet a haza ellenségeivel azonosítja, Héraklész hőstette pedig a vitézi erény megtestesítője lesz. A Szilágyi Mihály szájába adott Berzsenyi-vers esetében is ugyanez a helyzet: a hüdra a Hunyadi fivéreknek, Lászlónak és Mátyásnak cselt vető Garai–Újlaki-liga bűnével, László kivégzésével és az ennek nyomán kialakuló polgárháborús helyzettel azonos – bár nem mondja ki szó szerint, ám a kontextusból, de legalább a címből kiderül. 

Héraklész, Hüdra, Iolaosz (képaláírás: Héraklész, lernai hüdra és Iolaosz, antik vázakép. Forrás: Wikimedia Commons

Ahelyett, hogy még több példát hoznék a hüdra korabeli magyar irodalmi szerepeltetésére, rögzítsük, milyen ábrázolások a fentiek. Berzsenyinél a bűnt jelenti a szörny, amellyel szemben az erény, vagyis Héraklész veszi fel a harcot, annak rendje s módja szerint le is győzi. Ne lepődjünk meg ezen: Mátyás király környezete ugyancsak tele van Héraklész-ábrázolásokkal, a humanista uralkodó udvarában központi helyet töltött be a hős. A visegrádi Hercules-kút például ismét a hüdrával birkózó gyermek Héraklészt ábrázolja. Ebben az ikonográfiában a hős a szörnnyel szemben az oszmán török féken tartásáról gondoskodik, s hogy nem a felnőtt Héraklész küzd a szörnnyel, hanem a gyermek, az azt a történetet is felidézi, hogy az újszülött félisten a rá támadó kígyókat is megfojtotta bölcsőjében. A különböző történetelemek keveredésben az erényes, cselekvő keresztény uralkodó képét szokás látni, Héraklész itt a gyermek Krisztushoz hasonló. Berzsenyi hüdrája tehát elég szemléletes; épp a polgárháborús helyzetre kihegyezve jelentőségteljes választás. A kortársak nem kevésbé érzékelték aktualitását. Baróti Szabó Dávidnál is megragadható ilyen központi elem, mint Berzsenyinél. Nála egyértelműen a vitézség, Héraklész kiemelésére szolgál a történet felelevenítése, aki a magyar huszárral azonos. 

 A visegrádi Herkules-kút Héraklésszel és a hüdrával, rekonstrukció alapján készített hiteles másolat. Forrás: tudasbazis.sulinet.hu

Héraklész más munkáin keresztül is eljuthatunk ugyanezekhez a jelentésekhez. Kis Jánosnál (1770–1846) például a hüdrához hasonlóan az ötödik munkában szereplő Augeiász istállója jelképezi a bűnt (Apollodórosz Mitológia 2.5.5), ahonnét Héraklésznak egy nap leforgása alatt kellett kitakarítania az állatok ürülékét: 

[…] Buzgok korunk hogy rója 

Bünét le s többtöl ója 

Magát; buzogjak bár, 

Augias istálója 

Herculesekre vár. 

De ott van például Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) A nemes magyarságnak felűlésére című költeménye (1796):

Egyfelől a virtus, az érdem, dicsőség,
A rettenthetetlen bátorság, erősség
Nézik a vitézek tettit a csatába
S béróvják a jó hír gyémánt oszlopába,
Hol már sok dicsőűlt vitézink látszanak,
Kik a magyar égnek Átlási voltanak. –

A tizenegyedik feladat során (Apollodórosz Mitológia 2.5.11) Héraklész Prométheusz tanácsára nem maga ment el a Heszperiszek kertjébe az aranyalmákért, hanem Atlasztól átvette az égbolt terhét, s őt küldte el maga helyett. Miután Atlasz visszatért a három almával, nem volt kedve tovább tartani az égboltot, és inkább ajánlkozott, hogy maga viszi el az almákat Eurüsztheusznak (tőle kapta Héraklész a munkákat), és Héraklész terhét könnyítendő párnát akart tenni a hős fejére. „Héraklész bele is egyezett, de aztán sikerült fortélyosan visszaraknia [az égboltot] Atlaszra. Prométheusz tanácsára megkérte ugyanis Atlaszt, tartsa egy csöppet helyette az égboltot. Ennek hallatára Atlasz letette az almákat a földre, és visszavette az égboltot. Héraklész azonban felvette az almákat és kereket oldott.” Bár Csokonainál egyedül Atlasz neve szerepel, a virtus, az érdem és a dicsőség emlegetése, amelyek Héraklész útját végigkísérik egészen az istenek sorába való emelkedéséig, a hős számára is helyet szorítanak a szövegben. Az Atlaszon fortéllyal erőt vevő Héraklész a skolasztikus hagyomány szerint a legtökéletesebb ember jelölője (vir consumatissime perfectionis), aki a valódi akadályokon emelkedik felül. Magára veszi az égbolt terhét, vagyis Atlasz tudásához hozzáférve szerzi meg az aranyalmákat. 

A munkák ilyen hagyományosnak mondható értelmezései mellett azonban van egy másik vonal is a Héraklész-ábrázolások sorában. Csokonai egyik diákkori versében (Vis et nequitia… [Mihelyt a’ hatalmat…],1794) ezt írja:

Néhol hijjába hord Hercules dorongot 

Ha tsak ravasz ember ’s kettős nyelv nem dong ott. 

Az iskolai gyakorlatra készült vers azt a tételt kívánja bizonyítani, miszerint fortély nélkül önmagában a nyers erőnek sincs semmi haszna. Sőt, a költemény azzal a képpel zárul, hogy éppen a gyenge, a tehetetlen lehet képes arra (a szövegben „invalid”, azaz rokkant, szolgálatra nem képes katona), hogy óriási pusztító erőket szabadítson fel:

De az ágyuk bombik edgy szálnyit se tésznek
Sőt magok is hamar zsákmányokká lésznek
Imé edgy penészes Invalid mellé áll
Tűzet tesz a’ porra a’ gyujto lyukánál

Azonnal menydőrgő hangal a’ bástyának
Kemény kőszálárol mindent le rontának.

Ez a fajta paradoxon Héraklésszal kapcsolatban Pálóczi Horváth Ádámnál (1760–1820) is megfigyelhető, aki négy költeményben is megfogalmazza némiképp ugyanazt a gondolatot (Lemondás a hivatalrúl, Visszamarás, Bosszús biográfia, Hipokondria). Az Ötödfél-száz Énekek című, kiadásra előkészített kéziratos gyűjteményben (1813) a 65. számot viselő Lemondás a hivatalrúl festi talán a legérzékletesebben az önsors-ábrázolás költői gesztusát. A Napóleon szemszögéből megírt versben a francia nemzet ügyének ellentmondásossá lett terhei minősülnek héraklészi vállalkozásnak, ami a lemondás utolsó pillanatában nyer kifejezést:

Vittem, amig birtam, nemzet! a te terhedet,

    Rettenetessé tettem nevedet.

    Két erőt s ötöt-hatot Hercules se birhatott,

    Engemet pedig segitni népem is lemondott.

    Hát ti amit eddig [gyors kezemre bíztatok,]

    Csak vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Vitkovics Mihály verse a szépasszonyvölgyi díszkút oldalán. Forrás: Wikimedia Commons

Végül ugyanebbe a sorba tartozik Kazinczy Ferenc Vitkovicshoz című, 1811-ben befejezett költeménye. A Kazinczy számára kedves baráthoz, a szerb ortodox Vitkovics Mihály védelmében írott horatiusi episztola maró gúny tárgyává tette a Kazinczy köréhez tartozó nyelvújító írók szemében azt a magatartást, amely lokálpatrióta módon felekezeti vagy vidéki hovatartozása révén nyilvánított valakit igazi íróvá. A szatíra nagy port kavart az ellentáborban, Szatmár megyét egyenesen csúffá tette a céltáblában álló Hőgyész Máté versbéli megszégyenülése, aki 1811-ben hosszadalmas hexameteres költeményben válaszolt is Kazinczynak. Kazinczy leírja találkozását Hőgyésszel, aki megkülönböztetett tiszteletét szeretné leróni az írófejedelemnek, illetve verseit megmutatni, amelyre végül sor is kerül, Kazinczy azonban állandóan kerüli, hogy a beszélgetés a költészetre terelődjék, mígnem Hőgyész dörgedelmes kijelentést tesz:

Ravaszkodol, de nem mégy semmire;
Mint Antaeuscht kapá fel Herculesch,
Úgy kap karom fel messzére a neked
S nekem nem honni föld al-gondjaitól.
Szólj ahogy illik. Anch’io PittoreI![1]

Hőgyész Héraklésszal fenyegetőzik, legalábbis amint Kazinczy szereplője szájába adja. Külön ízt ad az iróniának az is, ahogy németes s-seket ejt Hőgyész, aki különben maga berzenkedik a Kazinczy episztolájában említett költőkkel szemben (Rájnis József, Baróti Szabó, Dayka Gábor, Virág Benedek), mivelhogy azok idegen szavakkal keverik a magyar beszédet. Antaiosz története Apollodórosznál a tizenegyedik munka alatt szerepel (2.5.11), aki az arra vetődő idegeneket a vele való mérkőzésre kényszerítette. Mivel amíg Antaiosz a földdel érintkezett, sebezhetetlennek bizonyult, Héraklész végül úgy győzte le, hogy a magasba emelte és összeroppantotta. Kazinczynál azonban paródiába fordul a hőstett: Hőgyész nem tud máshogy érvényt szerezni akaratának, hogy Kazinczy vele mint költővel álljon szóba, mint hogy erejével fenyegeti meg. A gesztus olyan módon válik nevetségessé, hogy az amúgy előkelő mitológiai történet értelmét – melyet a reneszánsz idején az erény (virtus) bűnöket és vágyat (voluptas) legyőző példázataként értettek – teljesen a visszájára fordítja.

Héraklész összeroppantja Antaioszt, római kori márványszobor alapján készült reneszánsz kisplasztika. Forrás: Wikimedia Commons

Úgy tűnik tehát, hogy az utóbbi három példa egyre távolabb kerül a hagyományos ókori-középkori Héraklész-ábrázolásokkal szemben. Nem igazolható már az a tapasztalat, amely a hősben egyöntetűen az erény alakját látja. Ha a példázatnak van is valami értéke a történetekben, csupán viszonylagos. Ugyanakkor számottevően mutatkozik meg az a vonal is, amelyet Berzsenyi képvisel a Szilágyi Mihály-versben, s amely kortárs-nemzeti karakterisztikával, de szintén hétköznapi tanulságot von le a Héraklész-elbeszélésekből. Érdekes, hogy ebből a perspektívából még az olyan egyszerűnek tűnő rövid költemények is, mint amilyenek a korban anakreóni mintára születő versek, melyekben a beszélő hiába szeretné Héraklész munkáit megénekelni, még ha másképp hangolja is lantját, mindig csak a szerelmet énekelheti,[2]látványosan ironizálnak. Nem az erényes Héraklészról, hanem a vágyaknak kiszolgáltatott, ösztönöktől vezérelt hősről, beszélőről, avagy életről szólnak.

Rédey János

[1]Festő (vagyis író) vagyok én is.

[2]Vö. Berzsenyi Melisszához, Révai Miklós A lantjáról, Földi János Anakreon dalai. A’ Lant