250 éve, 1769. augusztus 15-én látta meg a napvilágot Korzikán egy gyermek, akit később Napoleon Bonaparte néven ismert meg Európa. Hadi sikerei és ellentmondásos egyénisége felrázták a világot, amely épp csak szembesült a francia forradalom és az amerikai szabadságharc hatásaival. Jó néhány korábbi, biztosnak hitt társadalmi keret megroppant ekkoriban, egyes utak kinyíltak, mások bezárultak, s átrendeződött a nemzetközi politika színpada – egyetlen emberöltő alatt, hiszen 1789 és 1814 között pontosan negyedszázad telt el. Napoleonhoz írt versében (1814) Berzsenyi Dániel ragadta meg legtömörebben a korhangulatot. Mintha a szürke köpenybe bújt „republikánus császár” csupán közvetítő szerepet játszana, a közember élettávlatait kitágítva az irracionalitásig, a szabadságtól a zsarnokságig:
Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,
Mellynek zászlóit hordta dicső sereged.
A népek fényes csalatásba merülve imádtak,
S a szent emberiség sorsa kezedbe került.
Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,
S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.
Amely kéz fölemelt, az ver most porba viszontag:
Benned az emberiség ügye boszulva vagyon.
1805-ben, az osztrákok ulmi veresége után Berzsenyi még ijesztő képsorokkal biztatta harcra a magyar nemeseket:
Egy nagy csapással mindeneket levert
A harc s dicsőség kénye, Napóleon,
S mint Júpiter mindent lerontó
Mennyköve, egy riadással elszórt.
Látom hazámnak fegyveres őreit
Réműlt futásban; látom az éktelen
Vert had zavarját tébolyogva,
S Bécs s Pozsony érckapuit vivatlan
Kitárva! […] (Az ulmai ütközet,1805. október 14.)
A hatalma csúcsán járó, fegyverét a világ felé kevélyen megcsörgető Napóleon (Jupiter!) itt még közvetlenül veszélyezteti a magyar hazát, a nemességet, akik minden elszántságuk ellenére 1809-ben, a győri-kismegyeri csatában vereséget szenvedtek a franciáktól. Valljuk be: ezt egyszerűen nem vették számításba. Bátrabbnak és hitelesebbnek hittük magunkat, s nemcsak Háry János vitézkedett képzelt világban, hanem az inszurgensek zöme is. Sokan emlékezhettek a hétéves háború magyar hőseire, s a Habsburg Birodalom új viszonyai között nemeseink számára a katonai karrier tűnt legbiztosabbnak. „Nádasdy közlegénységről ment fel marsallságra” – buzdítja az egykorú dal a „verbungos huszárt”. S ha meggondoljuk, ez Napóleonra is igaz.
A korabeli magyar indulók már az 1788-as török háborúban, majd a Francia Köztársaság, végül Napóleon ellen vonulva is rettenthetetlennek ábrázolják katonáinkat, a franciákat pedig méltó, de kevésbé vitéz ellenfélnek.
A' felkelő nemes sereghez intézett nogatások (Édes István, Komárom, 1809, OSZK 821.139)
Ezeket az indulókat harsogták a diákkórusok a lovas bandériumok díszszemléin, s a táborokban is elhangoztak. Gyakran a csatazajt, az ágyúdörejt és a trombitaszót is megjelenítik hangfestő szavakkal, a dallam és a versritmus által. Arany János debreceni diákéveiből (1834–1836) még számos efféle harci dalra emlékezett, sőt saját ritmuskincsére is hatással voltak (A tudománynak háza vagyon, Tetemre hívás, stb.).
Nemcsak a harctéren vihet sikerre, ha kölcsönvesszük az ellenfél fegyverét. Bizonyára nagyot néztek (volna) a francia katonák, ha magyar nyelven, ellenséges szöveggel hallhatják a sáncok túlfeléről – a Marseillaise dallamát:
Kardra, magyar nemes,
A franc birtokidat heves
Haddal sértegeti.
Nemzeti jussaidat
S a néhai tettidet a nép csak neveti… (1802–1816)
Pálóczi Horváth Ádám már többször szerepelt a Mindenes Gyűjtemény blogon (itt és itt). Ezúttal a termékeny költő életművének egy ritka műfaját idézzük fel, ugyanis különleges „tudósítóként” szerepdalok tucatjait írta a napóleoni háborúk politikai és katonai személyiségeiről. A műfaj nem az ő találmánya, a 18. században általános gyakorlatként írtak helyzetdalokat régebbi vagy egykorú történelmi személyek nevében (a Rákóczi-nótától a feloszlatott jezsuiták panaszdaláig). Ilyen bőséggel azonban egyetlen magyar költő sem dolgozta fel énekversként a kortársak portréit: Horváth a száraz csatakrónikák helyett dramatizálva, daljátékszerűen szólaltatta meg a hadvezéreket és a királyokat. Később hasonlóan járt el Hyperporéi ’senge című allegorikus színjátékában, sőt a madarak vitáját (értsd: a zalai megyegyűlést) bemutató pamfletjében is. Bár e dalokat élete végéig nem sikerült kiadnia, kéziratos másolatokban terjedtek egészen a reformkorig. Kottás tisztázatukat saját gyűjteményei, az Ötödfélszáz énekek (1813) és a Magyar Arión (1814) őrzik, a Hol-Mi 4. című csurgói kézirat pedig első változataikat.
E versek nem a sajtótudósítások módján követik egymást, hanem néhány fontos esemény (főleg csaták) köré csoportosulnak. Horváth már az 1793-ban kivégzett francia király, XVI. Lajos nevében írt két éneket. A „maga-elszánt Lajos” szemrehányással fordul a néphez, akik lerántották trónjáról, s az egyenlőségre hivatkozva a vérét kívánják – így lesz belőle és Mária Antóniából a „felsőség mártírja”. Erre hivatkozva kéri Szent Pétert: engedje be a mennyországba, ahol bizonyára „megvan a szent egyenlőség”… (A franc király rekviemje).
Pálóczi Horváth Ádám néhány Napóleon-kori helyzetdala (Magyar Arión, 1814)
Napóleon koráról írt verseit is végiglengi a nép és az uralkodó konfliktusa: ki kinek tartozik számadással?… Bonapartéval szemben a félelmen túl valamiféle közvetett nagyrabecsülést sugall, s komikusnak festi le a szövetségesek, főként az oroszok korai csatavesztéseit. Sok dalban szerepel az idős Alekszandr Szuvorov generális („Suvarov”), aki korábban jelentős hadi sikereket ért el a törökök ellen, ám az osztrák–porosz sereg élén 1799-ben veszteségeket szenvedett a svájci átkelés során. Ráadásul I. Pál, a cár épp ekkor vonta meg támogatását a Habsburgoktól, s hazarendelte a megtépázott csapatot és az agg hadvezért. Suvarov takarodója így kettős értelmű, hiszen nemcsak André Masséna francia tábornok elől kellett menekülnie, hanem immár a szövetségesek megvetésétől is. Hogy Horváth miért toporzékoló öregúrként ábrázolja birodalmunk avatott védőjét, azzal magyarázhatjuk, hogy személyes (s a magyar köznemesek részéről általános) ellenszenvvel tekintett rá a Kościuszko-szabadságharc leverése miatt – a dalgyűjteményben többször kitér a lengyelek sanyarú sorsára az orosz elnyomás idején.
Suvarov dühös monológját egy trombitadallamra írt híradás követi (Postasíp Pétersburgban), majd Sándor cár fenyegetőzése vezet át a következő hadjárathoz:
Megverem, megverem, fegyverét is a fejére tördelem! […]
Azt a fényt, Korszikának egy hitetlen fiának a fején,
soha meg nem ismerem.
A sorsdöntő austerlitzi csatáról (1805) Horváth táviratszerűen tudósít Auszterlitzi kurír címmel, az Orosz pardon pedig versbe szedi Sándor cár panaszát, aki még saját szerencsehozó nevét is kénytelen átadni a francia vezérnek: „Napoleoné az ész, ő Nagy Sándor, első vitéz, de nem én.”
Horváth az 1806. októberi jénai ütközet krónikáját hat énekre osztotta, ám a csata leírása helyett csak a szereplők lelkiállapotát ábrázolta. Éppúgy túlvilági dialógust formál néhol, mint XVI. Lajos dalainál. A csatában elesett Lajos herceg Kharónnak, az Alvilág őrének könyörög bebocsátásért, a vesztes porosz király, III. Frigyes Vilmos pedig az ősatya, Nagy Frigyes sírjához zarándokol, míg az „amazon” királynét Pétervárra küldi segítségért Sándor cárhoz: „Jön Napoleon hadával, állj elejbe, törd agyon!” A túlvilágon Lajos herceg valóban megpillantja „Fridriket”, aki egy önálló énekben kesereg Poroszország romlásán, hiszen már nem segítheti hajdan legyőzhetetlen nemzetét.
Kodály Háry Jánosában a megvert Bonaparténak alig jutott énekes szerep. Horváth Ádámnál viszont többször megszólal, méghozzá egy korszakalkotó államférfi súlyának megfelelő politikai és erkölcsi üzenettel. Napoleon Friedlandnál,tehát egy újabb csata (1807) után lép először Horváth dalszínpadára. Szavaiban a győztes fölénye keveredik az alázattal saját sorsa és a hatalmát megalapozó népe iránt. A felvilágosodás híveinek eszményi, egyúttal rettenetes ikonjaképp szólítja meg a megszorongatott Sándor cárt:
Meg van alázva Nagy Sándor, Semmire kelt az erős tábor.
Nem az erő, s vakmerő Sziv, csak az ész a had-verő. […]
Párizsban […] Ott van az ész, a mesterség, Nemzeti tűz, rátermettség […]
Mit Párisnak Pétervár? Több egy nemzet, mint egy cár, […]
Nem született császár vagyok én, Ugy nevezett a köz-törvény,
Érdememért, nem nememért Kaptam el a koronát, mint bért. […]
Mennyi erőt elrontottál, Mennyi ezer vért ontottál,
Menj, számolj most népednek, kik temiattad szenvednek.
Az 1809. június 14-ei győri csata eseményeit Horváth több nézőpontból bemutatja. Az inszurgens bandériumokat biztató marsokon, majd a birtokát feldúló parasztfelkelők harci dalán túl megírta a csata veszteseinek kesergőit, majd Napóleon búcsúénekét is Vissza-mars, a francoknak címmel:
A legújabb franczia mars (é.n., OSZK PNy 6.321)
Mars! siess hazádba vissza kis seregem!
Ez a magyar klima nekem nem, nem egem; […]
Költőnk azt sugallja, mintha a vitéz magyarok állították volna meg az önhitt francia császár katonáit – ebből is látszik, hogy előbb írta, mintsem a konkrét ütközet lezajlott volna… Nemsokára mégis országosan ismertté vált a szöveg; a ponyvakiadásokon túl Jókai és Vas Gereben műveiben, sőt a népi emlékezetben is fennmaradt. Egy 1812 körüli parafrázisban (talán szintén Horváth munkája?) az orosz hadjáratból megtörten hazatérő Napóleon szavaiként immár hitelesen csengett a dal:
Már siess hazádba vissza vert seregem,
Nékem ez a’ muszka klima nem nem egem,
Ritkán volt talán keményebb fergetegem,
Nincsen annyi fegyveresem mint betegem.
Javát javát táboromnak elvesztettem,
Egynehány jó vezéremet eltemettem,
Ha van egy két nyert de véres ütközetem,
Mint nyereség drága vérem nem szeretem. […]
A’ legújabb franczia mars (1812 után, OSZK PNy 6.321)
Trieszt megszállása (1809) kapcsán Horváth a népek és táncok karakterét veti össze. Az óvatosan menüettező osztrákok, a kontratáncot járó – sztereotip módon haszonlesőként bemutatott – angolok, majd a stájer táncra szoktatott magyarok után a écossaise-t szökellő Napóleon ragadja magához a szót:
Nem minétre lépek én, Szökni szoktam ekuzén,
Sok csatám, vitéz nevem ez nyerette meg velem;
Sőt ez adta trónusom’, Bécsi hercegasszonyom’; […]
De mind te, jó magyarom, Mind ipam, mind sógorom,
Hogy velem kiszálltatok, Ekuzét ugrottatok,
Kificamla lábatok, S bankóra szorultatok. (Ekuzén felel Napoleon)
Napóleon és Mária Lujza házasságkötésére (1810) Horváth egy rendhagyó epithalamiont,vagyis házasének-füzért írt. Az allegorikus sorozatban a legyőzhetetlen Mars hadistent leigázza az ifjúság szelíd istennője, Hébé, s ezzel békességet hoz a magyar hazára.
Mennyi vért megkémélhettél vólna csak egy szón!
Hogy Ferenc veje lesz mahólnap Napoleon. (Menyegző)
Egy Kísérő marsot Horváth azért még elhúzat a kivonuló franciáknak a megkönnyebbült magyarok nevében. A Jó szerencsét a muskaui úthoz című dal (1812) a hatalomvágy és az erőszak tombolása ellen a keleti népeket (értsd: a szkíták utódait, vagyis a magyarok rokonait) hívja segítségül; később a franciák vereségét is megénekli: „Fél az erős, fut a kevély, letörött a kakastaréj…”
Az orosz hadjárat, majd a lipcsei vereség nyomán egyértelművé vált, hogy a császár csillaga hamarosan leáldozik: Aluszik a kakas. Horváth utolsó, Napóleont szerepeltető énekei már megtört, bűnbánó hangon szólnak:
Gyónom a Seregek Ura Istenének,
Europának és seregem ezredinek:
Nem hallgattam a hatalmas Isten szavát
Sem nem az emberi nem valódi javát.
Kimozdúla szivembűl a szent tartalék,
Elhibáztam, amire rendelve valék […]
Mint angyali véd-hatalom, sőt isteni,
Szent örömöt kűldve valék eszközleni.
S én ehelett szabadokat nyomorgatok,
Rikatok és nemzeteket hódoltatok. (Gyónás)
Az utolsó, talán még megrázóbb Napóleon-ének a Lemondás a hivatalrúl. Horváth halála után évtizedekig énekelték még, Arany János is megörökítette. A megtört császár katonásan, emelt fővel búcsúzik népétől és a politika (dal)színpadától.
Nemzet! amit eddig gyors kezemre bíztatok,
Ám! vegyétek tőlem vissza magatok.
Nem magam vadásztam a parancsoló nevet,
Ti emeltetek fel arra engemet.
Istené a nép szava. Isten és a nép java
Volt ösztön, hogy koszorumra koronát raknátok. […]
Én, ki pőröly vóltam törni a hatalmakat,
Tettem és aláztam [a] királyokat,
Nép szavára mi vagyok? Példa, hogy minden nagyok
Az erőt, nevet, hatalmat másoktúl bírjátok. […]
Fél világot én birám, s Kozmopolis a hazám.
Jól van! a halál után egy ölnyi sir elég lesz.
Ahogy Berzsenyi írta, Napóleon életével és bukásával egyaránt „az emberiség ügye boszulva vagyon”.
Csörsz Rumen István
A zenei részletek Kobzos Kiss Tamás (2006) és a Musica Historica együttes (2010) felvételei
