Április 13-án lesz 270 éve annak, hogy Győrben megszületett Rát Mátyás, aki harmincévesen alapította meg Pozsonyban az első magyar nyelvű hírlapot, a Magyar Hírmondót.
Rát Mátyás emlékműve Győrben
Az újság 1780. január elsejétől hetente kétszer, szerdán és szombaton jelent meg, nyolcadrét méretben, egyhasábos szedésben, lapszámonként fél ív terjedelemben. 1780–1782 között Rát Mátyás egyedül írta és szerkesztette. Kezdetben több mint 300 előfizetője volt: elsősorban pozsonyi lakosok olvasták, de járt a lap Bécsbe, Pestre, Győrbe, Nagyszebenbe, Kolozsvárra is, s néhány példány külföldre is eljutott. Rát Németországból hozta haza az újságalapítás tervét mint innovatív kezdeményezést, Göttingenben ugyanis az ott tevékenykedő, sikeres lapokat beindító és szerkesztő August Ludwig von Schlözer tanítványa volt, részt vett a neves professzor újság-kollégiumain is. A Magyar Hírmondóban megjelent közlemények nagy részét valóban Rát írta, míg kisebb számban a tudósítótól kapott leveleket vagy azok rövidebb-hosszabb részleteit közölte.[1]
A tudományos hírközlés lehetőségei
Tekintve, hogy a Magyar Hírmondó volt az első és évekig az egyetlen magyar nyelvű sajtóorgánum, egyszerre több funkciót kellett betöltenie. Rát Mátyás feladata az volt, hogy úgy állítsa össze a lap tartalmát, hogy különféle társadalmi státusú, foglalkozású, képzettségű olvasók egyaránt találjanak benne számukra érdekes cikkeket. A lap tájékoztatott a Magyarországon, Európában és a világ más pontjain történt napi eseményekről, valamint ellátta a tudományos ismeretterjesztés és olykor a szórakoztatás feladatát is. A politikai, közéleti, köz- és mezőgazdasági, egészségügyi vonatkozású tájékoztatás és a szórakoztató, valós vagy fiktív történetek, anekdoták mellett a Magyar Hírmondóban kis számban kulturális és tudományos hírek, érdekességek is megjelentek. Rát és tudósítói beszámolói alapján kirajzolódik az őket körülvevő – ma divatos kifejezéssel élve – tudományos és innovációs ökoszisztéma látlelete. Érdemes beleolvasnunk az 1780-as évfolyamba, hogy választ kapjunk a kérdésekre: milyen problémák foglalkoztatták a tudósokat, feltalálókat, hétköznapi embereket akkortájt, milyen új felfedezésekkel, innovatív ötletekkel, találmányokkal gazdagították koruk társadalmát, s milyen lehetőségei voltak az ország lakosainak a hazai termékek értékesítésére.
„Az ámerikaiak alkalmasint meg fognak bennünket előzni”
A 18. századi Magyarországon komoly dilemmát jelentett a fejlettebb országok gazdaságától való függés, azaz, hogy a magyar lakosság sok tekintetben rászorult az importcikkek megvásárlására. A március 11-ei számban (167) azonban Rát Mátyás bizakodó hangnemben ír az export fellendülésének esélyeiről:
„Magyar hazánk felől mind nagyobb-nagyobb reménységgel lehetünk, hogy a pénz mely eddigelé csak mind fogyott és mindennémű aprólék dolgoknak árában más országokba hordatott, vissza ellenben igen-igen kevés hozatott, ezután másfelől szaporodni is fog. Azzal ugyan magunkat teljességgel nem biztathatjuk, hogy nemzetünk más országokként meggazdagodjék, holott a más tehetősebb nemzeteknek példájokhoz szabott magunk alkalmaztatása, az ételben, italban, ruházatban, lakásban elhatalmazó negédesség (luxus) és hovatovább nevekedő kényesség, melynek legkisebb részecskéjét is más országokból hordatjuk, még inkább fogyasztja pénzünket, hogysem ennek előtte.”[1]
Rát már a január 8-ai számban figyelmet szentel a magyarországi külkereskedelem alakulásának. Kiugrási lehetőséget lát például a dohánytermesztésben és -exportban, úgy véli, kimagasló profit érhető el, „ha a felségnek [Mária Terézia] intézetivel megegyezők lésznek hazánkfiainak igyekezetek!” A piaci rést felismerve sürgős cselekvésre ösztönöz a marketing terén: „Ennek pedig most volna ideje, míg Ámerikában a háború tart. Mert ha előbb, míg az le nem csendesedik, ezen portékát mind jóságára, mind pedig olcsóságára nézve a külföldieknél kellővé nem tesszük, azután az ámerikaiak alkalmasint meg fognak bennünket előzni.”
„Afféle jószágok dolgában, melyek nélkül mások szűkölködnek, nálunk nagy bőség vagyon”
A március 11-ei számban arról ad hírt, hogy a sózott hús kivitele fellendítheti a magyarországi sertés- és szarvasmarhatenyésztést. Az export-import–helyzetet jellemzi, hogy a sót Spanyolországból és Portugáliából szállítják nagy tételben. A belföldi sószállítás jelentőségéről egy későbbi, június 21-ei híradásból (406–407) értesülhetünk, melyben egy valódi innovációról is szó esik: Máramarosból már nem hagyományos, hanem viaszos bevonattal ellátott ponyva alatt, így kisebb veszteséggel szállítják a sót Szolnokra. Rát úgy véli: „Látni való dolog, hogy a nyereség sok ezerekre mégyen, ha ez a találmány ezen túl is ily előmeneteles lészen”.
A szolnoki Tisza-kikötő a sóhivatallal a 18. században
A június 7-i számban (373–374) Rát egy másfajta, szintén a magyarországi külkereskedelmi piacot érintő újításról számol be. Mint írja, Triesztben olyan kereskedőházat állítanak fel, melynek révén a Habsburg Birodalom árucikkeit majd Indiába szállítják. A zavartalan kereskedés biztosítása érdekében a Habsburgok békét kötnek a tengeren hajózó népekkel és az afrikai uralkodókkal, a konkurenciától pedig nem kell tartani: „vas, réz, kéneső s több afféle jószágok dolgában, melyek nélkül mások szűkölködnek, nálunk nagy bőség vagyon”.
„Némely magyarok a rosszabb külső országi borokat feljebb becsülik az itthon termettnél”
A Magyar Hírmondó szerkesztőjének a külkereskedelem fellendítése mellett a belföldi áruforgalom ösztönzése, védelme is szívügye volt. Véleménye szerint a magyaroknak példát kellene vennie a németekről, akik hazai termékeiket részesítik előnyben a külföldiekkel szemben:
„Németországnak Hassiai tartományában az egészséget és pénzt fogyasztó ázsiai és ámerikai kávét számkivetéssel kezdik büntetni: s a helyébe sárgarépából készítenek annál olcsóbb italt.”
Rát felveti azt az innovatív elképzelést, hogy a kukoricatermelésben élen járó Magyarországon ebből a terményből lehetne kávét főzni. De kevesebb fűszerrel igen jó lehetne a debreceni borleves is, a gond csak az, hogy „némely magyarok a rosszabb külső országi borokat feljebb becsülik az itthon termettnél”.
„Két marhán többet és könnyebben lehetne szántani, mint egyébként négyen”
A mezőgazdasági hírek, gondok, bajok rendszeresen megjelentek a Magyar Hírmondó hasábjain. Egy Bács megyei tudósítás nyomán például Rát Mátyás azt indítványozta, hogy tűzzenek ki jutalmat, hátha sikerül valakinek hathatós módszert találnia a terményekben nagy kárt tevő ürgék számának csökkentésére (1780. július 22.). Ilyen módszert külföldről nem lehet behozni, ugyanis – a szerkesztő véleménye szerint – más vidékeken nem élnek meg ezek a rágcsálók.
Rát előszeretettel számolt be a magyar emberek mindennapi életét megkönnyítő találmányokról, újításokról is. Így például arról, hogy a Kunságban a fekete üröm nevű növény leveleiből készítenek a tűzgyújtáshoz használható taplót (1780. október 25.). Az 1780. március 26-ai lapszámban (205–207) a győri Lengyel János latin nyelvű levelének egy részletét közölte. A levél írója abból a megállapításból indult ki, hogy a tudósok egybehangzó véleménye szerint „a szántásnak vetésnek kívánatosb gyarapodása […] az ekének jobbításától függ”. Éppen ezért dolgozta ki azt az újfajta ekét, amelynek leírását részletesen közli megteremtve a lehetőséget a Magyar Hírmondó bármely olvasója számára, hogy megbírálja, és elfogadja vagy továbbfejlessze a hasznosnak gondolt eszközt. Lengyel János úgy vélte, „a közönséges ekének alkotványját a Mechanicánakszabásai szerént meg nem vizsgálta” meg senki. Ő maga hat elemén változtatnak a bevett eketípusnak: növelné például a szántóvas hosszúságát; a „göröndőt” (fagerendely) a talajjal párhuzamos állásúra kovácsolná; ezzel párhuzamosan kellene futnia az ekevasnak – és így tovább. A feltaláló számításai szerint ezzel az újfajta ekével könnyebben szabályozható lenne a barázdák mélysége, nem fáradna el sem a szántó, sem az ekevonó állatok, és „két marhán többet és könnyebben lehetne szántani, mint egyébként négyen”. Lengyel megígéri, hogy részletesen is kidolgozza az eke tervezetét, de a Magyar Hírmondó a továbbiakban sem erről, sem az eszköz fogadtatásáról nem tudósít.
Rátnak köszönhetően fennmaradt egy erdélyi mérnök-feltaláló, az Arad megyében fekvő Újszentanna lakosa, Sebesi István neve is (1780. július 19.). Sebesi a vízimalmok szerkezetét és működtetését újította meg: a duzzasztógátakhoz telepített malmok helyett olyan, könnyebben megépíthető, kisebb anyagigényű malmokat tervezett, melyek ugyanolyan hatásfokkal működhetnek. Ezekből a malmokból egy vízfolyás mellé több is telepíthető volt, mert jóval kevesebb víz is elegendő volt a meghajtáshoz. Nemcsak gabonaőrlésre, hanem posztóványolásra és kendertörésre is alkalmasak voltak. Az október 4-ei lapszámban (650) Rát azt is hírül adta, hogy a feltaláló elküldte a malom pontos leírását és kicsinyített makettjét Pozsonyba, Fekete György országbírónak. Sajnálatos tény, hogy sem a Pozsonyba került makettről, sem a Sebesi-féle malmok további alkalmazásáról nem maradt fenn adat.
„A kocsizásnak oly módját találta fel”
Az 1780. évhez kötődő innovációk sorából nem hiányozhat egy, a korabeli személyszállítást érintő híradás felidézése:
„Erdélyből írják, hogy ott egy nagy születésű úri személy a kocsizásnak oly módját találta fel, hogy egymás után fogva fellajtár (csatlós) nélkül 6 lovat hajt egy gyeplővel: amellett két ló rúdban vagyon, és így 8 lovat hajt ostor nélkül; mert bakról az első lovakat ostor nem érheti. Ostor helyett apró kövecske a segedelme, melyet általvetőben rakat, és mellette a szekérben hordozza.”
Arról, hogy milyen fékezési módszert alkalmazott az erdélyi uraság, és merrefelé feküdtek a nyolc lóerős jármű kipróbálására alkalmas tesztpályák, már nem szól a fáma…
Lengyel Réka
[1]A Magyar Hírmondó teljes anyaga elérhető az interneten, digitalizált formában: http://real-j.mtak.hu/view/journal/Magyar_H=EDrmond=F3_=28Pozsony=29.html
[1]A hírlap anyagából készült antológia: Magyar Hírmondó. Az első magyar nyelvű újság: Válogatás,s. a. r., bev., jegyz. KókayGyörgy (Budapest: Gondolat Kiadó, 1980).
