A felvilágosodás kora az esszé és a levél, a „levélregény” nagy korszaka. A dialógus mint irodalmi műfaj szintén népszerűvé vált az 1700-as években; 1700 és 1789 között több mint 250 dialógussal számol az irodalomtörténet a francia irodalomban. Legfőbb képviselői: Voltaire, Leibniz, Hume, Diderot, Rousseau.
A magyar irodalomban szintén meghatározó a dialógus. 18. századi szerzőink közül Bessenyei Györgynek (1746?–1811) többféle dialógusa ismert. Fiatalkori művei között a műfaj csaknem minden jellegzetes típusa megtalálható, és nem ritkán maga is létrehoz sajátos műfaji kombinációkat. A Holmi szövegei eltérő formai változatokat mutatnak, a Pariades térésekülönböző vallású szereplők beszélgetése, sőt vitája már-már a hitvitákat idézi, ugyanakkor emlékeztet Voltaire Zadigjának A vacsora című fejezetére is.
Bessenyei kapcsán itt csak azokra a párbeszédekre térek ki, amelyekben a szerző az alvilági dialógus formáit követi. A szereplőket, a helyszínt és az időpontot illetően is meglepő a Bessenyei György és a Lelke című írás, melyben a szerző az ágyban, ébredés és felkelés előtt társalog a lelkével.
A lélek és a test párbeszéde különleges elemzési lehetőségek sorát kínálja. A párbeszéd retorikája általában meghatározza – és a tárgyalt „elíziumi dialógusokra” is jellemző –, hogy abban a szerző saját álláspontját, gondolatait az általa megalkotott, fiktív vagy mitikus alakok mögé rejtőzve mondja el. Ez esetben azonban Bessenyei nem személytelen, képzelt alakokat mutat be, hanem közvetlenül mondja el gondolatait. A dialógus két szereplője, B. és L.
Az Elíziumi mezők ábrázolása
Különös, mégis magától értetődő, és elképesztően szórakoztató úgy megvitatni a test-lélek problémát, hogy a test álláspontját a test, a lélekét a lélek képviseli. Mégsem egyedülálló ötlet. Pálóczi Horváth Ádám (1760–1820) eddig lappangó szövegében, a Pál lelke és jó barátja című dialógusában – szintén Holmi című vegyes tematikájú kéziratából – közvetlen hangú beszélgetést ír le halott költőbarátjával, Ányos Pállal (1756–1784), pontosabban az ő lelkével.
Ez a forma a műfaj egyik legarchaikusabb változata, amelyet „egyiptomi” dialógusként említ a szakirodalom: e párbeszédtípus szereplői a lélek és a materiális lény, a „gondolkodó”. Az első ilyen szöveg i. e. 2387–2337-ből származik, hagyományosan a pesszimizmus, a nosztalgikus jelleg, az epikureista filozófia jellemzik. Bessenyei kiindulópontja a test és a lélek ellentmondása, a descartes-i dualizmus-probléma.
Míg a műfaj klasszikus formájában a halott egy nevezetes történeti vagy mitológiai alakkal találkozik, addig Horváth maga beszélget íróbarátja lelkével. Horváth tehát Bessenyei példájához hasonlóan nem fikciós karaktereket használ. Érdekes, ahogy egy ironikus olvasatot sugall, s nem akar hallani naiv szentimentalizmusról. Hogy is ismertük meg Ányos Pált az irodalomórán? „A magyar szentimentalizmus nagyja.”
B. Ki vagy? Állat e vagy kisertet?
L. Talán ugyanmeg is ijedtél.
B. Boldog Isten! hát! Pál! – nem ijedtem Barátom; veltem árnyék forma termetedhez; de mivel meg-hóltnak hittelek; a’ lelkek jelenise pedig soha sem mehetett fejembe, kéntelen vóltam meg szóllitani árnyékokat, vagy lelkedet, vagy minek is nevezzem; ’s most feleletedbül értem hogy te vagy Pál.
L. Minden szavadban gántsot találok; – véltél árnyék forma termetemhez; hóltnak hittél, a’ lelkek jelenése nem megy fejedbe? Kéntelen vóltál meg szóllitani; feleletembül meg ismertél; – – De nints helye a’ Disputalásnak: elég az, hogy én vagyok, ’s hozzád jöttem.
[…]
L. Kerdezheted; de én tsak annyit felelhetek, hogy én most sokkal többet mint életemben tudtam, ’s tudhattam vólna még ezutanis; és kepes vagyok még ezen túl is sokkal többet tudni; én most jobb Astronomus vagyok és jobb Pszichologus mint Te a’ ki mar Psychologiat és nyári Ejszakát irtál;
B. Ezt én bizonyosan hiszem; és ez az egyik oka hogy nem irtozom a’ haláltul; de hát azt tudod e hogy mi Teged holtod után fel bontattunk, és belső részidet meg visgáltattuk; mert ez tartozik a’ holtak lelkeiknek messze terjedő jelenlévöségikre; vagy arra, hogy engem ebben a’ hitemben meg erősíttsen.
L. Valósággal tudom; sőt még annál tsekellyebb dolgokat is tudok; mint azt hogy a’ paripam az uton, midőn holt testemet kisérték meg-döglött; ’s más hasonlókat; de ez ha tartozik is valamit a’ Te hiteled’ erősitésére; kevesebbé vigasztalhat téged, ’s kevesebbet használ a’ bátor meg halásra, mint az, hogy én most jobb Astronomus vagyok mint Te; és az Istenrül is sokkal többet és vilagosabban tudok.
B. Ez elöttem Barátom! nem újság; hittem én azt mindenkor; hogy ha az az égi származású lélek, le vetkezheti ezt a’ vastag terhet, melly a’ menny a’ mennyit használt az érzékenységek által formalt ideák szarmazására, szint annyit akadályozta a’ testetlen kepzeléseknek könnyűségét; sokkal vilagosabban és nemesebben fog gondolkodni, és Isteniek lesznek foglalatosságai; de már annak sem mértékét sem távolságát ésszel fel nem érhetem, ugyan azért hogy a’ vastag test akadályoz:
[…]
Bár a dialógusok jellemzője a töredékesség, Horváth szövege mégiscsak lezáratlannak tűnik.
Érdemes végiggondolni a párbeszéd terét és idejét:a seholban, az időtlenben játszódik. Bessenyeinél az utolsó két részben eltűnik a mű elején felvázolt helyszín, és immáron az időpontnak sem lesz jelentősége. Érdekes lehet elemezni az itt és az odaát ellentéteit: milyen benne foglalt szembenállás lírai megfogalmazásaként olvashatjuk az elíziumi dialógust? A privát és a nyilvános kikezdése, a szakrális és a profán összehangolása révén a beszélő egy másik, ideális teret teremt, ahol lehetséges szót váltani a lelki szubsztanciával.
Pálóczi Horváth Ádám
Michel Foucault a tükröt, a „hely nélküli helyet” utópiának találja. Ott látom magam, ahol nem vagyok, a felszín mögött nyíló irreális térben, amely „önmagamként adja nekem önnön látványomat, s lehetővé teszi, hogy ott szemléljem magamat, ahonnét hiányzom: ez a tükör utópiája”. Foucault szerint az utópiák valóságos hely nélküli helyek, amelyek viszonya a társadalom reális terével egyenes vagy fordított analógiaként írható le, eszményített és fonák társadalom is lehet, de mindenképpen olyan tér, amely lényegileg irreális. A lélekkel való beszélgetés teljes időszakadást foglal magában: a test számára az élet elveszítése, a szétfoszlás örökkévalósága, a lélek számára az örökkévaló, más élet kezdete. Szakadás az emberi időben és térben.
A lélekkel folytatott párbeszédekben érezhetően tágabb értelmezési lehetőség nyílik az irodalmi elemzés számára, mintha pusztán a népszerű regiszterhez tartozó, a politikai nyilvánossághoz szóló elíziumi beszélgetés egy típusáról beszélnénk.
A Bessenyeiről szóló részben Penke Olga Műfaji kísérletek Bessenyei György prózájában című munkájára támaszkodtam (Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2008). Michel Foucault-tól az „Eltérő terek” című írást használtam fel (in Nyelv a végtelenhez, 147–155[Debrecen: Latin Betűk,1999]).
Mészáros Gábor
