Kazinczy Ferenc műveinek utóéletét a mítoszépítés és -rombolás metaforái érzékletesen írják le. Irodalomtörténeti és kánonalakító szerepének megítélése változó, de az is kételyt ébreszt, ha szimbolikus apafiguraként mutatjuk be. Kazinczy szépírói értékének folyamatos megkérdőjelezése mellett kétségtelen, hogy az irodalomtörténeti kutatásokban rendkívüli segítséget nyújt levelezésének és önéletírásainak tényanyaga, szerkesztői, fordítói, tudományszervezői tevékenységének dokumentumai. Ám ezek feldolgozását folyamatosan akadályozza a felmérhetetlen mennyiségű kézirat, szövegváltozat, illetve kiadás. Az emlékezés, az újraírás vagy éppen a labirintus fogalmai bizonyosan segítenek abban, hogy az adatok mellett arra is felfigyeljünk, hogyan tesz kísérletet a szerző életeseményei rögzítésére, arra, hogy megalkossa identitását, netán újraértelmezze azt. Sőt akár arra is, hogy a különböző nyilvánossági formák (levél, folyóirat, hivatali iratok stb.) miként módosítják a megszólalás, az érvelés, a megítélés lehetőségeit.
A Kazinczy kritikai kiadás eddigi kötetei
A Kazinczy kritikai kiadás közreműködőit egyaránt érik felemelő, megrendítő vagy éppen megnevettető élmények. Ezek néha azt sugallják, hogy a teljességre törekedhetünk – személyemben például Kazinczy folyóiratcikkeinek kiadásában, a szövegek hiánytalan összegyűjtésében, a szerzőség eldöntésében a névtelen publikációk esetén, a jegyzetelésben... A készülő kötet sajátos báját az adja, hogy egymás mellé kerülnek olyan szövegek, amelyek egészen eltérő profilú lapokban jelentek meg, műfajuk is sokféle: az időjárás-jelentéstől a verstani értekezésig, a verseskötet recenziójától a családfakutatás eredményeinek összegzéséig. Közben nem lenne érdektelen valahogyan megidéznünk a mediális közeget, vagyis magukat a lapokat, az adott rovatot, a Kazinczy-közleményt megelőző és követő, vagy távolabbi cikkeket. A jegyzetek egy részét bizonyosan soványítani kell majd öncélúságuk miatt. Ám a sajtó alá rendező képtelen lemondani a beléjük szorított információkról, amelyeket ő rendkívül izgalmasnak ítélt meg. Akármit talál, soha nem szeretné elengedni, hátha fontos lehet később.
A levelezés látszólag kedvez a szikár adatkeresésnek, jó eséllyel találhatunk információkat egy-egy közlemény motivációiról. Esetenként még a lapszerkesztőnek beküldött kézirat is ismert, sőt olyan apró tudásmorzsák birtokába juthatunk, mint hogy milyen körülmények között vette Kazinczy a kezébe a megjelent lapszámot. Levelezőtársai gyakran reagálnak a cikkekre, így azok hatása is érzékelhető. Néha pedig természetesen semmi nincs, még a Kazinczynak tulajdonítás hagyománya sem, csak sejtések, gyanúk, következtetések.
Donát János Kazinczy-portréja (1812)
Ha jegyzeteket írok, bizony suta módszerekkel is küzdök az adatokért – például a kéttucat kötetbe szorított levelezésben, amelyet ma már aligha lehetne az elektronikus változat nélkül kezelni. Az első keresőszavam mindig a folyóirat címe, utána jön a czikk, majd a korabeli folyóiratok címeiből egy-egy kimetszés, végül a közöl, a közlemény és a tudósít. Ha nincs elegendő és/vagy megfelelő találat, nyilván az adott cikk tartalmához kapcsolódóan keresek tovább. A levelezéskötetekben kedvemre el tudok veszni a sajtó alá rendező jegyzetei vagy éppen a tárgymutató szavai között, s nem könnyű visszatalálnom a zavaros kiindulópontjaimhoz. Elég egy apró kis ösvény, én máris rálépek, hiszen a keresőszavaim, például a közöl, kiadják találatként az adott szó ékezet nélküli változatát is, szótöredékként. Így máris előugranak például azok a szöveghelyek, ahol a tékozol és a gondolkozol szavak szerepelnek – micsoda véletlen!...
További feladványt jelent a kéziratos anyag több ezer fotója, a kötetekbe beragasztott újságkivágatok. E cikkeket Kazinczy sokszor ellátja szignójával, segítve az azonosítást, vagy éppen olyan kiegészítéseket tesz, amelyek befolyásolják a közlemény értelmezését.
A közel kétszáz folyóiratcikkhez készülő jegyzetek szinte mindegyikéhez tartozik valamilyen személyes élmény, az euforikus örömtől a lesújtó kudarcig.
Eddigi bolyongásaim közül kiemelkedik a Fazekas Istvánról írt Kazinczy-nekrológ esete, amely Bécsben, az Annalen der Literatur und Kunst című folyóiratban jelent meg német nyelven, névtelenül, az 1812. szeptemberi lapszámban. Mivel megvan az a levél, amelynek mellékletében Kazinczy elküldte a nekrológot Rumy Károly Györgynek, kétségtelen a szerzősége. A bevezető mondatok hirtelen túl közel hozzák az olvasóhoz a halott alakját – utolsó óráinak felidézése és a közeg idillikussága szinte kényszerű intimitást teremtenek:
„1812. május 2-án meghalt Fazekas István, a Bihar megyei Diószeg református lelkésze, a debreceni református püspökség seniora, szelíd halállal halt, amilyet szelíd, tiszteletre méltó életével kiérdemelt. Reggel a kertjébe ment, eltöprengett prédikációján, amelyet a következő napon tartott volna, valószínűleg megfázott, s néhány óra múlva már élettelenül feküdt.”[1]
A nekrológ folytatása kevésbé személyes, és az életrajzok linearitását követve idézi fel a hajdani életeseményeket. Az elhunyt személy érzékeny méltatása sem marad el: főként prédikációinak közérthetőségét és élvezetességét, illetve stílusának könnyedségét emeli ki, s felsorolja hivatalának kiemelkedő eseményeit. Vagyis a fent idézett első mondaton kívül semmi olyan nem kerül lejegyzésre, amely az átlagos olvasó (és sajtó alá rendező) figyelmét különösen magára vonná.
Részlet a nekrológból
Kazinczy szerencsére ez esetben sem mulasztja el a levelezésében rögzíteni a közlemény megjelenését: értesíti a gyászoló fiút, ifjabb Fazekas Istvánt. A családi hagyományt követve ő is lelkészként tevékenykedik, ráadásul Érsemjénben, Kazinczy szülőföldjén. Az író már 1803-ban sűrű levelezést folytat vele, ugyanis ő jár közben Kazinczy örökségi ügyében annak édesanyjánál és Dienes nevű öccsénél. Később irodalmi tárgyú leveleket is váltanak, sőt Kazinczy rendszeresen küld az ifjabb Fazekasnak német irodalmi folyóiratokat. Az 1812. június elsején kelt levelében (KazLev. 9., 2243. sz.) értesíti tehát az érsemjéni lelkészt a nekrológ megjelenéséről, kitérve a halotti méltatás mint olyan jelentőségére is:
„Az idvezűlt Urnak biographiáját nagyon megrövidítve, de holmivel meg is toldva felküldém az Annalistáknak, és ha attól nem kellett volna tartanom, hogy a Magyar Kurír és a Hazai Tudósítások számára meg nem küldötte valaki, oda is felküldöttem volna, s felküldöm ezután is ha látom hogy ott meg nem jelen. Az illy cselekedetekben én azt tartom hogy valamelly actus pietatis van; nagyon jól esik a megholtak körűl utolsó tiszteletet tenni. Az Annalisokban az atyafiak előszámlálása helyt nem talált volna: de már az helyt talál, hogy az Austriai Császárság örömére tartott solemnitáskor Esperes Úr hívattatott-bé Actornak, és ugy prédikált, hogy a várakozást messze maga után hagyá. Bele tevém azt is, hogy a Superintendentia Esperest Urat tisztelte-meg a nevezetesebb dolgokban az Operatumok kidolgozásaival. Hogy Librorum Revisor volt, azt ki hagytam, nem, mintha tisztesség nem volna, hanem azért, mert én a Censorokat nem szenvedhetem s nem örömest hozom elő ezt midőn jó emberről kell szóllanom.”
Kazinczy-kézirat cenzori engedéllyel egy másik közleményhez, adatai: Ürményi József életrajza, Felső Magyar Országi Minerva, 1826. Április, 643–648., a kézirat cenzori példánya: OSzK kézirattára, Quart Hung 1238, 94-98. lapok, bejegyzés a 98a-n
Az utolsó mondat több szempontból is felkavaró. Vajon miért nem állja meg Kazinczy, hogy a gyászoló fiút ne emlékeztesse arra, hogy apja nemcsak elismert lelkész, hanem cenzor is volt? Bár a posztot általánosságban tiszteletet érdemlőnek nevezi, személy szerint ki nem állhatja – a mondat lezárásában ez a feszültség egyértelműen arra utal, hogy cenzornak lenni és jó embernek lenni egyszerre nemigen lehetséges. A levél további bekezdéseiben már egyházmegyei, kulturális és családi ügyek kerülnek elő, s az idősebb Fazekas cenzori tevékenységéről, Kazinczy személyes érintettségéről nem tudunk meg többet.
Talán árulkodó az, hogy Kazinczy a fogsága előtt levelezésben állt vele, többek között a diószegi lelkész szépirodalmi tevékenysége tárgyában, végül félbehagyott Edward Young-fordítása, illetve magyar és latin versei ügyében –a fogság után viszont megszakad kapcsolatuk. Persze ez csak spekuláció, és mintha nem is tartozna a nekrológ jegyzetanyagához.
Az Annalen közleményének lezárása azonban a római sírfeliratokat idézi: Sit ei terra levis! – azaz: legyen neki könnyű a föld. A cenzorságra vonatkozó megjegyzés fényében mindez kifejezetten groteszk. A latin sor nem Kazinczytól származik, hanem a lapszerkesztő kiegészítése, hiszen nem található meg a levélhez mellékelt nekrológban – kis képzavarral élve azonban igen súlyos. Az elhallgatások és a kiegészítések megsejtése, a személyes tragédiák felvillanása így kíséri hűségesen a szikárságot, egzaktságot és átláthatóságot követelő jegyzetelés munkafolyamatát.
Bódi Katalin: A Debreceni Egyetem oktatója, irodalomtörténész, kritikus, jelenleg Kazinczy Ferenc folyóirat-közleményeinek sajtó alá rendezésén dolgozik.
