Ki volt Csokonai Vitéz Mihály Lillája? Hosszú időn át megingathatatlan igazságnak tűnt a kérdésre adott válasz: Vajda Julianna. Ez nem meglepő, hiszen az azonosítás már Domby Márton 1817-es Csokonai-életrajzában szerepelt, illetve maga Vajda Julianna is rendszeresen hangsúlyozta a költővel való egykori kapcsolatát, és előszeretettel tüntette fel magát a múzsa szerepében –, 1844-ben, a Végh Mihállyal kötött második házassága során például a dunaalmási református anyakönyvbe „Nemes Vajda Julianna Asszonyság”-ként, „néhai Vitéz Csokonai Mihály Lillája”-ként jegyezték be, a sírkövén pedig már nem is szerepelt a polgári neve, csupán a Csokonaitól kapott Lilla név.
A tudományos kutatásokat sokáig meghatározta a Lilla-kultusz alakító ereje, amely Csokonai híres versciklusát a leginkább az életrajzi olvasat felől tette megközelíthetővé. Az utóbbi évtizedekben azonban jelentős eredmények születtek, amelyek kimozdították sarkaiból ezt a rögzült képet, és bebizonyították, hogy a köztudatban élő szerelmi történet aligha játszódhatott le a valóságban abban a formában, mint ahogy az a Csokonai-lírából kirajzolódik. Szilágyi Márton 2014-es monográfiájában bebizonyította, hogy Vajda Julianna vizuális ábrázolása szintén a kultusz alakulása során kialakult fikció, ugyanis a híres festmény, amelyen egy szőke hölgy látható papagájjal, a hiedelemmel ellentétben nem Vajda Juliannát ábrázolja.[1] Ugyancsak Szilágyi Márton részletes forrásfeltárása révén az is bebizonyosodott, hogy a Csokonaival való megismerkedés idejéből nem maradt fenn olyan szöveg, amelyben Vajda Julianna Lillaként hivatkozott volna magára, tehát a nevet Csokonai poétikai eszközként használta inkább, elsődlegesen a Lilla-kötetben, mi több, Vajda Julianna is onnan vette át később, és vonatkoztatta önmagára.[2] Így aztán természetszerűleg vethető fel a kérdés: mégis honnan eredhet akkor a Lilla név? Az egyik legközkeletűbb magyarázat szerint a Júlia becézéseként alakult ki a Lili, ezt pedig Csokonai a nyomdafestékhez jobban illő Lillára változtatta. Borbély Szilárd, aki a Lilla-ciklust a fikcionalizáltság felől olvasta, a névválasztás egyik motivációját a Lilla „irodalmias” hangzásában jelölte meg egy 2007-es elemzésében.[3] Azóta bebizonyosodott, mennyire igaza volt, pedig az állítását leginkább alátámasztó összefüggések akkor még nem kerültek felszínre.
A sokáig Vajda Julianna ábrázolásaként számon tartott festmény
A név valóban irodalmias, nem is csupán a hangzása, hanem a hozzá kapcsolódó költészeti hagyomány miatt, hiszen a 18. század végére már évszázadok óta öröklődött az olasz irodalomban. A Lilla név olasz hagyományban betöltött szerepére Imre Sándor[4] és Koltay-Kastner Jenő[5] is tett egy-egy rövidke megjegyzést a Csokonai-versek elemzésekor, ám egyikük sem szentelt figyelmet – valószínűleg a Lilla-kultusz megkötő ereje miatt – ezen hagyomány és a Csokonai-líra lehetséges összefüggéseinek. Pedig néhány érvvel alátámasztható, hogy Csokonai ismerte az olasz költészetnek ezt, a korszakban egyébként meghatározó jellegű ágát.
Csokonai jelentős olasz műveltséggel rendelkezett, amelynek alapjait tanulóéveiben fektette le. A Domby-féle életrajz szerint 1790 táján egy önképző kör keretein belül a diákok felosztották egymás között az európai irodalmakat, Csokonainak pedig az olasz irodalom jutott. Miután mindegyikük kellő előrehaladást ért el a számára kijelölt nyelv elsajátításában, előfizettek a Litteratur Zeitungra, amelyből könyvismertetéseket olvastak az újonnan megjelent művekről, majd némelyiket megrendelték, és kiosztották egymás között. Mindenkinek be kellett számolnia az adott olvasmányról és a mű szerzőjéről a többiek előtt.[6] Az addig latinul és görögül tudó Csokonai hamar elsajátította az olasz nyelv használatát, első olasz fordításai Bernardo Baldi meséi után már 1791-ben elkészültek. Ezek után még több ismeretre tett szert önálló munkája révén: gyakran forgatta Eschenburg Beispielsammlungját, amelyben egyrészt teoretikus megközelítést talált a világirodalomhoz, másrészt szinte a teljes olasz költészeti anyagot lefordította belőle. Ekként ismerkedett meg például Chiabrera, Maffei, Zappi, Lemene, Menzini vagy Rolli műveivel. Szintén a pályája korai szakaszában több pásztordrámát fordított Metastasiótól és Tassótól, amelyek révén elsajátította a konvencionális képek és költői helyzetek azon készletét, amelyeket későbbi műveiben – többek között a Lilla-ciklusban is – alkalmazott, amint erre Szauder József felhívta a figyelmet.[7]
Noha az Eschenburg-antológiában, illetve a fennmaradt drámafordítások eredetijében nem szerepel Lilla, Csokonainak mégis mindenképpen találkoznia kellett a névvel olasz stúdiumai során. A költő lefordította Giovanni Battista Guarini Il pastor fido (A hű pásztor) című játékát, hiszen „kéziratban levő munkácskái” között említette egy Aranka Györgynek írott levélben,[8] azonban a fordítás szövege sajnálatos módon elveszett. A pásztorjátékra valószínűleg a Beispsielsammlung első kötetében figyelt fel, amelyben rövid bevezető után az első felvonás ötödik jelenete olvasható. Az Anakreoni dalokhoz fűzött 43. lábjegyzetben megjelölte azt az 1708-as, Londonban nyomtatott „[p]ompás és gyönyörű Kiadás”-t, amelyből a teljes művet tanulmányozta, és „mellyben Guariniról magáról is olvashatni.”[9] Mivel Csokonai olvasta és lefordította Guarini pásztorjátékát, a Lilla névvel mindenképpen találkoznia kellett a második felvonás hatodik jelenetében, amelyben a szatír elrabolja Coriscát, és a szemére veti, hogy noha mindent megtett érte, Corisca nem ajándékozta meg cserébe a szerelmével –, a Corisca szerelméért véghez vitt cselekedetek között ugyanis Lilla íjának az ellopása is szerepel.
Guarini Il pastor fido című művének egyik londoni kiadása
Koltay-Kastner Jenő nyomán haladva még egy ehhez hasonló érv felmutatható, ugyanis az italianista kutató észrevétele szerint, noha Csokonai nem fordította le Giovanni Battista Marini L’Adone (Adonisz) című művét, két díszletet (Vénus temploma és Adonis sírja) egyértelműen onnan vett át és használt fel 1794-es munkájában, a Csókokban. Marini művében Lilla a nimfák egyikeként tűnik fel, aki Adonis előtt táncol. Csokonai többször is emlegette Marinit, például az Anakreoni dalokhoz fűzött jegyzetekben is utalt Bailetre, aki a legelső madrigálszerzőnek tartotta a nápolyi költőt.[10] Emellett a Marini-líra ismerete azért is jelentős Csokonai szempontjából, mivel Marini szerelmi költészetének központi alakja már az 1600-as évek első felében szintén Lilla volt, ez lévén a Lirában, vagyis az olasz szerző versgyűjteményében a leggyakrabban használt női név, amelyet később több marinista költő is átvett tőle. E két kiemelt művön túl könnyen elképzelhető azonban, hogy Csokonai olyan Lilla-szövegeket is olvasott, amelyek nem mutathatóak ki filológiai feltárásokkal, hiszen a név az olasz költészet nyomán a német irodalomban is jelentősen elterjedt, például a Csokonai által emlegetett Gleimnak szintén van egy 1765-ös keltezésű Lilla című verse, Wieland Idris und Zenide című művében egy Lila nevű szereplő bukkan fel, Goethének Lila című darabja is van, Verseghy Ferenc pedig már 1792-ben lefordította Johann Gottfried Herder Das traurende Mädchen című versét, amelyben ugyancsak szerepel a szóban forgó név.
Marini L’Adone című művének címlapja
Lényeges továbbá egy, Kazinczy saját folyóiratában, az Orpheusban (1790. február – 1792. augusztus) megjelent Lilla című versfordítás is, amely Francesco de Lemene egyik madrigálja alapján készült, és amelynek eredetije ugyancsak tartalmazza a Lilla nevet.[11] Ez a versközlés szövegszerű bizonyítéka annak, hogy Kazinczynak (és valószínűleg ekként költői körének is) rálátása volt a világirodalom eme szeletére, és fontosnak tartotta azt, hogy egy Lilla-hagyományba illeszkedő szöveget magyarra ültessen át. Ilyenformán az is sejthető, hogy a korszakban, Csokonai művének megjelenésekor többen is tisztában lehettek azzal, hogy a név többletjelentést hordoz az olasz költészeti hagyomány felől.
Mindezeket figyelembe véve, nagyon úgy tűnik, hogy a Lilla-ciklust összefogó név az olasz irodalomból származó átvétel. Ez nem is olyan meglepő, mint ahogy első látásra tűnik, hiszen számos elemzésből kiderült már, hogy a Lilla-könyv versein erőteljes olasz – elsősorban metastasiói és petrarchista – hatás érvényesül. Külön érdekesség, hogy a versek megírásának kezdeti fázisában Csokonai szintén az olasz költészettel szorosan összefüggő neveket, illetve megnevezéseket variált a szövegekben, úgy mint Laura, Beldonna és Nimfa, majd a ciklus végső változata esetén egy ugyancsak az olasz líra felől többletjelentést hordozó névre esett a választása. Az az életrajzi olvasatok felől zavarba ejtő furcsaság, miszerint Csokonai a Lilla-ciklus formálódásának idején is írt Rózsi, illetve Euridiké nevére verset, lehet, azt jelzi, hogy csupán kísérletezett, és kereste a kötethez leginkább illő női nevet, hiszen a Rózsi-versek ciklusba rendezésével korábban is próbálkozott, az Euridiké névnek pedig nagyon erőteljes szimbolikus töltete lehetett volna egy verseskötetben.
Csokonai végső választása egy tudatos koncepció érvényesítésére vall, amelyben a név mint költői eszköz tűnik fel, hiszen a Lilla név kötetbe illesztésével a költő egyértelműen pozicionálta a művét az európai irodalom áramlatain belül. Mindez természetesen nem zárja ki a Vajda Julianna-szerelem létezését, mindössze azt sejteti, hogy nem biztos, hogy egy nő, és nem biztos, hogy kizárólag Vajda Julianna van a versek hátterében, hiszen minden alárendelődik egy olyan koncepciónak, amely szerves része kíván lenni az európai irodalomnak. Vajda Julianna lehetett Lilla, de nem volt szükségképpen azonos vele. Csokonai egyik utolsó, hozzá írt levele is azt sejteti, hogy sokkal inkább egy felvehető, de nem kizárólag Vajda Juliannára szabott szerep lehetőségéről van szó: „Nem Lilla vagy te többé, oh életemnek angyala! nem az a Lilla a kiben én boldogságomat reménylettem.”[12]
Csokonai Vitéz Mihály (rajzolta: Erőss János, metszette: Friedrich John)
A kultusz és név érdekes viszonyáról árulkodik az is, hogy noha Csokonai kortársainak szövegeiben ugyanazok a női nevek szerepelnek (Verseghynél szintén megjelenik a Rózsika, Laura, Lilla és Eurydice név, Kazinczynál a Lilla, Lili, Laura), és ezeket fiktív nevekként kezelte a szakirodalom, Csokonai esetén mindez nem volt ilyen egyértelműen kivitelezhető a Vajda Julianna–Lilla azonosítás széleskörű elterjedése miatt. Pedig arra a típusú névválasztásra, amelyet Csokonai alkalmazott, szép számmal lehet párhuzamot találni, mivel egy-egy névválasztás motivációját más szerzők esetén is meghatározta a hangzás vagy a névhez kapcsolódó irodalmi hagyomány szerepe. Kazinczy például ekként érvelt egy Aranka Györgyhöz írott levelében: „Czenczi nomen factum, prouti Lydia, vel Laura. Klopstock a’ maga Kedvesét Csidli-nek nevezi. Én ezen szó szerzése alatt a’ kedves cz, cz hangra figyelmeztem. Más helyeken Lili, vagy Lilla névvel élek.”[13] Kazinczy tehát a Czenczi kapcsán a hangzásra figyelt, a Czidli alkalmazásában Klopstockot követte, miként a Laura nevet használó költők Petrarcát. Szemere Pál néhány évtizeddel később a Lollit nevezte „francziásan klasszicizmusos”-nak egyik levelében.[14] Koltay-Kastner Jenő a Lilla név használatát illetően egyértelmű ívet rajzolt fel egészen Verseghyig („a Lilla név szinte hagyományos az olasz költőknél, innen került a németekhez és Verseghyhez”), Csokonai esetén azonban óvatosabban fogalmazott. „Csokonai akkor veszi át ezt a nevet – írta –, mikor az élmény maga alkalmat kínál rá”,[15] vagyis mintha egyszerre állította volna azt, hogy átvételről van szó, és azt is, hogy a Julianna-élménynek köszönhető a név felbukkanása. A bizonytalan megfogalmazás oka ebben az esetben is a Lilla-kultusz bénító ereje lehetett. De ha Verseghy esetén egyértelmű az olasz hatás a név alkalmazásában, miért ne lehetne az a Csokonai esetében is?
Azzal, hogy kiderült, hogy a Lilla név átvétel, a versek irodalomtörténeti jelentősége nem módosult. Lillák más irodalmakban is vannak, de az a Lilla, akit Csokonai verselt meg, számunkra egyedi marad, és a versciklus méltán szerepel a magyar irodalom kanonikus alkotásai között. Noha az ehhez hasonló eredmények felszínre kerülésével együtt jár némi „mítoszrombolás”, célszerű mindezt az értelmezési lehetőségek gazdagodásaként felfogni: az ilyen esetek, mint a Lilla név átvétele, tulajdonképpen azt mutatják, hogy Csokonai Vitéz Mihály volt az egyik legeurópaibb költőnk, aki tudatosan törekedett arra, hogy szervesen beilleszthesse a műveit az európai irodalom áramlataiba.
Fülöp Dorottya
[1] Szilágyi Márton, A költő mint társadalmi jelenség, Ligatura (Budapest: Ráció, 2014), 216–219.
[2] Uo., 201–202.
[3] Borbély Szilárd, „A Lilla-szerelem mint szöveg”, in „’s végre mivé leszel?”: Tanulmányok Csokonai Vitéz Mihály halálának bicentenáriuma alkalmából, szerk. Hermann Zoltán, 153–168 (Budapest: Ráció, 2007), 161.
[4] Imre Sándor, „Az olasz költészet hatása a magyarra”, Budapesti Szemle 16, 32. sz. (1878): 261–307, 267.
[5] Koltay-Kastner Jenő, „Csokonai lírája és az olasz költők”, Irodalomtörténeti Közlemények 32, 1. sz. (1922): 39–55, 52.
[6] Domby Márton, Csokonai élete és kortársak emlékezései Csokonairól, kiad. Vargha Balázs (Budapest: Magvető, 1955), 18–19.
[7] Szauder József, „Csokonai és Metastasio”, in Szauder József, Magyar irodalom, olasz irodalom, 50–77 (Budapest: Argumentum, 2013), 58.
[8] Csokonai Vitéz Mihály Aranka Györgynek, Nagybajom, 1798. augusztus 4. in Csokonai Vitéz, Levelezés, kiad. Debreczeni Attila, Csokonai Vitéz Mihály összes művei (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1999), 88.
[9] Csokonai Vitéz Mihály, „Jegyzések és értekezések az Anakreoni dalokra”, in Csokonai Vitéz Mihály, Anakreoni dalok (Bécs: Pichler Antal, 1803), 40.
[10] Uo., 41,
[11] Debreczeni Attila, kiad., Első folyóirataink: Orpheus, Csokonai Universitas könyvtár: Források: Régi kortársaink 7 (Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001), 141.
[12] Csokonai Vitéz Mihály Vajda Juliannának, Komárom, 1798. március 12., in Csokonai Vitéz, Levelezés…, 82.
[13] Kazinczy Ferenc Aranka Györgynek, Alsó Regmetz, 1789. augusztus 13., in Kazinczy Ferenc, Levelezése, kiad. (I–XXI:) Váczy János, (XXII:) Harsányi István, (XXIII:) Berlász Jenő és mások, (XXIV:) Orbán László, (XXV:) Soós István, 25 köt. (Budapest–Debrecen: 1890–2013), 1: 423. A továbbiakban KazLev + kötetszám.
[14] Szemere Pál Kazinczy Ferencnek, Pest, 1820. szeptember, in KazLev XXIV, 253.
[15] Koltay-Kastner, „Csokonai lírája…”, 52–53.
