„Futottak tébolyodott zavarban az utcákon végig szótlanul; egy-egy futó némber hurcolt maga után kezénél fogva valami elkapott gyermeket, kit tán fiának vélt, véres fejű ősz emberek tántorogtak erőszakosan kapaszkodva izmosabb férfiak ruháiba; perc múlva megint vissza azon az utcán ugyanazon alakok, a gyermeket hurcoló nők, a véres ősz emberek, a lihegő férfiak. A várost mindkét oldalról víz fogja körül, nincs hová menekülni.” (Jókai Mór: Az elátkozott család, 1858)
A természeti katasztrófák, a nyomukban járó emberi szenvedések mindig jó nyersanyagot szolgáltattak az irodalom számára. Ma is folyamatosan az árvizek, erdőtüzek, földrengések után keletkezett látványos képekkel telik meg a média, amelyek a szörnyűséget művészetként adják el, meghökkentő céllal ugyan, de mégis a látványra koncentrálnak. Jókai Mór idézését is folytathatjuk, egyelőre csak annak érzékeltetésére, hogyan eufemizálódik az egykori katasztrófa irodalommá:
„Másodszor újra hallatszott a futó hömpölygő dördülés a föld alatt, amint morogva gördült végig és mindig közelebb, mintha feljebb jönne. Messziről lehete látni a rém közeledését; amerre elhaladt, az élőfák meghajták előtte fejeiket, jobbra-balra a földet csókolva sudaraikkal, s mikor a város alá ért, a futó népek elestek taszítása miatt: aki állva maradt, azt lábnyi magasra hányta fel a rejtelmes erőszak, s ismét ment tovább hömpölyögve, zuhogva, az élőfák jobbra-balra hajlongtak útjában, kivált azok a hosszú sor jegenyék ott a füzes sziget partján mint bókoltak előtte egész a fekete víz színéig, mely oly ijedten látszott hullámzani előttük.” (Jókai Mór: Az elátkozott család, 1858)
Karl Friedel: Komarom, 1763; Forrás: Wikipedia
Jókai nem volt szemtanúja annak az eseménynek, amivel regényét indítja. Komáromi származásúként viszont abban a hagyományban nőtt fel, mely szerint az 1763-as földrengés és az azt követő utórezgések elpusztították a város építészeti örökségét, halottak és sebesültek maradtak nyomában, rettegés lett úrrá az embereken, de ezen felülkerekedve újjáépítették a várost ugyanazon a helyen, amit a pusztító természet elvett/visszavett az emberektől.
Mit tudunk rekonstruálni a földrengésből? A modern államapparátus kidolgozásának kezdetén vagyunk, a Mária Terézia-féle hivatali reformok következtében részletes kárfelmérés készült, így a városban és a környező falvakban keletkezett károkról egyházi, polgári és hatósági leírások is rendelkezésünkre állnak. Az 1763. június 28-án, reggeli 5 és 6 óra közötti földrengés a mai Magyarország területén bekövetkezett legnagyobb erősségű földmozgás volt, amelyet a Richter-skála szerint 6.3-asra becsülnek, s ami azóta is foglalkoztatja a tudósokat. Az ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék és a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont (MTA Kiváló Kutatóhely) munkatársai például nemrégiben arra derítettek fényt, hogy a földrengés középpontja a komáromi vártól keletre-északkeletre lehetett, a Duna északi partján (a mai Szlovákia területén).
A felvilágosodás racionalitása, a világ megismerhetőségébe vetett hit ekkoriban kezdett általánossá válni. Például egy katasztrófa után is számszerűsíteni kívánták a károkat, hogy az elborzadás a számok hatására megalapozott legyen. Annak ellenére, hogy a földrengés a Péter–Pál-napi vásár hajnalán történt, így a helyi lakosokon kívül a városban tartózkodtak a vásárra érkezők is, az emberveszteség aránya mérsékelt. A korabeli források 63 halálos áldozatról, 102 sebesültről számolnak be, ez a viszonylag kis szám leginkább a korabeli építészeti eljárásoknak köszönhető. A fűzfaágakból készült tapasztott házak nem nyomták agyon azokat sem, akik esetleg nem tudtak elég gyorsan kimenekülni. Borovszky Samu a Magyarország vármegyéit bemutató sorozatában felsorolja azokat a legfontosabb épületeket, amelyek összedőltek vagy olyan károkat szenvedtek, hogy csak újjáépítve lehetett újra használatba venni őket. Hét templom tornyai ledőltek, például a jezsuiták új templomának tornyai, a Szent János-plébániatemplom tornya, amelyik a szentély boltozatát is átszakította, maga alá temetve az ott miséző Venczel János jezsuita papot, aki csodával határos módon életben maradt. A ferences rendiek templomának beszakadt bolthajtása is több embert maga alá temetett, a szerzetesek kolostorainak falai megrepedeztek és lakhatlanná váltak, az épülőfélben levő városi kórház megrepedt, de használhatatlanná vált a Szent Anna- és József-ápolóház is. A városház tornya a piactérre dőlt, ott több, a térre menekülő embert agyonütött. A terület ezután is szeizmikusan aktív maradt, többször voltak földrengések az 1850-es évekig. A legnagyobb az 1783-as, amikor további 500 ház vált romhalmazzá, és tönkrementek a vár megmaradt épületei is. Ezután a városi tanács a zenés mulatságokat betiltotta egy évre mind a nyilvános helyeken, mind pedig a magánházaknál. Sokáig meghúzták délután három órakor a Szent András-templom nagy harangját. Péter és Pál nap utáni vasárnap fogadalmi körmentetet tartottak, s a város minden felekezete a templomaiban könyörgött a földrengéseket rájuk küldő haragjának engeszteléséért.
A komáromi földrengést feldolgozó, a 18–19. századi irodalmi alkotások olvasásával nem az a célunk, hogy rekonstruáljuk a katasztrófát. Inkább az ahhoz köthető mentális és kulturális megnyilvánulások, azaz a komáromi földrengés ismeretelméleti vonatkozásai lesznek érdekesek. Ha a mai természeti katasztrófákat és azok médiareprezentációját tekintjük, akkor ezek bekövetkeztét leggyakrabban az éghajlatváltozással hozzák összefüggésbe, és a klímakatasztrófa előjeleként értelmezik. A leírás, az episztemológiai magyarázat már a 18. században is fontossá vált, mivel a korszak tudósai a megértés révén láthatták elkerülhetőnek a további szörnyűségeket. Emiatt a komáromi földrengés kiemelt szerephez jutott a tudománytörténetben is. A történészek közül Kaprinai István (1714–1786) és Kolinovics Gábriel (1698–1770) értekezései kéziratban maradtak. Grossinger Jánosnak (1728–1803) viszont, aki az 1783-as földrengéskor már komáromi lelkész volt, Győrben megjelent egy latin nyelvű munkája Dissertatio de terrae motibus regni Hungariae, excerpta ex universa historia physica regni hujus címmel, mellékletben pedig az Elegia de nuperrimo terrae motu Comaromii 1783. Ebben nemcsak a komáromi rengéseket szonosítja, hanem további 24 földmozgást is, több korábbi kiadványból. A tudományos értekezések sorát Holéczy Mihály 1824-ben a Tudományos Gyűjteményben megjelent, Komáromi Földindulások című tanulmánya folytatja. Mindezekben a szövegekben az a közös, hogy tudományos magyarázatot keresnek, ezzel pedig elindítói a magyarországi földrengés-kutatásoknak is.
Karl Friedel:Komarom, 1763; Forrás: Wikipedia
A felvilágosodás népművelő törekvései ellenére azt kell látnunk, hogy a korabeli közember nem a tudományos magyarázatoknak hitt, hanem saját maga keresett válaszokat a rendelkezésére álló műveltséganyag segítségével. Miért velük, miért akkor és miféle korábbi bűnök büntetéseként történik a katasztrófa? A válaszadásban a korabeli embereket – műveltségi szintjüknek megfelelően – három kulturális kódrendszer segíti, ebbe a három hagyományba illeszthetők azok az irodalmi művek is, amelyek a korban keletkeznek. A legtöbb korabeli ember számára a vallásos gondolkodás, a keresztény istenhit képezte azt a biztos bázist, ahonnan gondolatai indultak, ebben keresett magyarázatot az őt ért evilági csapásokra. A zsidó–keresztény kultúrában pedig igen egyszerű a magyarázat: a földrengés, a természeti csapások Isten büntetései a bűnök elszaporodása miatt. A Bibliában is számos példa van rá, az Újszövetségben legismertebb a Jézus halálakor vagy a Pál apostol Filippiben történő bebörtönzésekor bekövetkezett földrengés. Ennek irodalomtörténeti szempontból is érdekes példája Kollarics Joakim (1720–1782) pálos szerzetes Keresztény-világi intések című, Pesten 1766-ban megjelent munkájának Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmének formájára megírt verses elöljáró beszéde, amelyben a földrengés eseményeit bűn–büntetés logikájára építve bibliai párhuzamok segítségével mutatja be. Ebben az esetben nem a leírást magát, hanem az azt megelőző állapot bemutatását idézzük, mindezek elvesztése késztette Istent büntető angyala elküldésére, a büntetés pedig mindaddig tart, amíg a magyarok vissza nem találnak az erkölcshöz (amihez segítséget éppen Kollarics könyve kínál):
Magyarnak virtusa volt erős vitézség,
Summáson kimondom, a szép egyenesség,
Állhatatosság, egyszívű szép egyesség,
Tisztaság, hideg vér, nagyság, nem pipesség.
Szerették másodszor ök az igazságot,
Gyűlöltek ellenben minden hamisságot,
Kétszínkedést főképp és a bujaságot,
Bűnte[t]len sem hagytak semmi gonoszságot.
Harmadik virtusa volt szemérmetesség.
Koros leányban is megvolt a szüzesség.
Tiszta társaságot szerető kegyesség,
Nem is lelt rossz példát könnyen a tisztesség [...]
Hasonló alapállásból indul Stefan Korbel, a bakonycsernyei iskola rektorának Visszatekintő elmélkedés az iszonyatos földrengésről című 1763-as, eredetileg szlovák nyelvű költeménye is, amely biblikus példázatokkal von párhuzamot a szenvedések között, amikor a bűnhődések jogosságáról értekezik.
Ebben a diskurzusban nem világos, hogy miért éppen Komáromnak kell megbűnhődnie a magyarság elfajzását. A magyarázat protestáns oldalról érkezhet, hiszen számos vétke van Komárom városának a protestánsokkal szemben. A fenti leírásban is láthattuk, hogy kizárólag katolikus templomok sérülnek a földrengés idején, aminek egyszerű a magyarázata: református vagy evangélikus temploma nem volt a városnak. A 17. században leromboltatták az általuk használt templomot, parókiát és iskolát. Lelkészeiket elűzték, a tőlük elvett ingatlanok jezsuita vagy ferences kézre kerültek. Imre Mihály Szőnyi Benjáminnak tulajdonítja a Sion Siralma című száz strófás verset, melyet a protestáns mártirológia egyik mintadarabjának is tekinthetnénk. Van egy olyan, a vershez köthető kéziratcsoport, amely a versek mellé illesztett jegyzetekkel hívja fel a figyelmet a protestánsokat ért igazságtalanságokra, s a komáromi földrengést is ezzel magyarázzák. Szinnyei József is megemlékszik a komáromi földrengésről írt értekezésében arról, hogy a földrengés után a reformátusok deszkaházakban könyörögtek:
„A protestánsok ez időben számosan léteztek úgyan a városban, de templom és prédikátor nélkül, földrengéskor azonban két deszkahajlékot építettek, s abban énekeltek, imádkoztak és könyörögtek a lábok alatt dühösködő ítélet megszüntetéseért, nem tovább hat hétnél, mert attól eltiltattak.” (A rév-komáromi földrengésekről Emlékeztetésül az első földrengés 100-ik évfordulójára)
A protestáns kézirat pedig egyenesen a katolikusok dölyfössége és elnyomó hatalma következményeként láttatja a földrengést:
„Ebben a föld indulásban a’ Papista valogatott köbül rakott Templomot az Isten itilleti öszve rontotta. A Komáromi Pápisták a’ Reformátusoktól tsinált deszka Hajlékot széllyel hányták, de a’ Kunyhó el bontas utanis ismét nagy föld indulás lett. Nem azért vólt hát az első is, hogy az Reformátusok Deszka hajlékot tsináltak, a’mint a’ Pápisták mondották.”
A katolikus–református ellentétre, az abból származó konfliktusokra épül Jókai Mór korábban már idézett, Az elátkozott család című regénye is. Főszereplőjét, Malárdy Ferencet, aki saját kezűleg lát neki a protestánsok deszkaháza lerombolásának, utoléri végzete, s a reformátusok átka családtagjait is veszélybe sodorja. A városnak pedig rengésekkel kell emlékeznie az átokszóra, sőt pokoljárásának nem lehet addig vége, amíg a Malárdy család ivadéka él benne:
„Te pedig, siralmak városa, emlékezzél meg azon napra, melyben e nehéz szó kimondatott, és reszkessenek a te falaid, valahányszor egy új élő születik annak ivadékaiból, és meg ne nyugodjanak a te fundamentumaid mindaddig, amíg egy élő lesz annak családjából, aki a legelső csapást ezen ház ellen merészli tenni!… Én uram, zárd be a te egednek felhői közé ezen szavaimat, és el ne felejtkezzél róluk… Úgy legyen!”
II. József császár uralkodása idején rendeződni látszott a protestánsok sorsa. Első prédikátoruknak az irodalomtörténeti szempontból is jelentős szerepet játszó Péczeli Józsefet (1750–1792) hívták meg, aki 1783-tól foglalta el állását. Ekkor a templom építése is elkezdődhetett, ami 1788-ra készült el.
Az isteni büntetés toposzával indítaná a komáromi földrengés leírását Fábián Julianna (1766–1810) komáromi költőnő is, aki költői kiteljesedése céljából fordul Gvadányi József grófhoz (1725–1801), aki mentorként szívesen egyengette a 18. századi költőnők pályáját. Fábián Juliannával azonban nehezen boldogult, mert a komáromi varrónő folyamatosan ellenáll annak, hogy saját életét tegye meg költészete tárgyául. Gvadányi ezt hamar érzékeli, és más jellegű feladatot ír elő számára: tények és az átélés látszatát keltve kell beszámolnia az 1763-as komáromi földrengésről. A témaváltás annak is köszönhető, hogy Gvadányi ekkor már közönségnek szánt irodalomként tekint kettejük levelezésére, a mentorszerep dicsőségét a látható és a közönség által szívesen olvasott eredmény biztosítja:
„hogy én tőle ezen szörnyű veszedelemnek leírását kívántam, egyedül azon okbúl cselekedtem, hogy a közöttünk való levelezés igen meddő ne légyen, mert ha csak complementírozásbúl állana, a közönség előtt nemhogy kedves lenne, de még annak olvasása únalmat okozván, csak elvettetne. [...] Második okom pedig az-is vala, hogy mivel még eztet (jól-lehet siralmas vala) senki le-nem írta, ezen Asszonyságnak adattasson azon ditsőség, hogy a’ késő Magyar jövendőségnek ő adta vólna által.”
– Így ír Gvadányi, mintha megfeledkezne a korábbi irodalmi ábrázolásokról.
A vers szerint Fábián Julianna egykori túlélőkhöz, szemtanúkhoz fordul, s a már ismert toposzok alapján kezdi el a szörnyűség bemutatását:
Úgy festem e’ dolgot mint másoktól vettem,
A’ miként lehetett, olly rendbe-is tettem
Midőn ezer hét száz hatvan harmadikban,
Írtak Rák havában huszon nyóltzadikban,
A’ Nagy Úr akarván e’ várost fújtólni,
Hogy tanítsa roszrúl a’ jóra hajolni;
Keserű poharát ezen helyre mérte,
Mellybül innya kellett, mert sokakat érte.
Mindnyájan képzelték jelen az ítélet,
Vége a’ világban, el-múlik az élet.
Jött pedig ez reggel, hat ’s hét óra között,
Vélték a’ természet bús gyászba öltözött;
Mert fényességébül a’ nap-kivetkezett,
Vastag borúlással setétség érkezett.
Menydörgés, és zörgés, más nem-is hallatott,
Mi dolog ez? errül senki sem tudhatott.
(Gvadányi József: Verses levelezés, a melyet folytatott […] nemes Fábián Juliannával, nemes Bédi János élete párjával, melybe több nyájas dolgok mellett, Komárom városába történt siralmas földindulás is leirattatott, és a versekbe gyönyörködők kedvekért kiadattatott. Pozsony, 1798.)
Az első részlet elküldése után Gvadányi azt javasolja Fábián Juliannának, hogy a koncepcióját változtassa meg, vagyis ne Isten bosszújaként tárgyalja a földrengést, hanem csupán a természeti elemek rossz kombinációjaként. Főleg azért kell módosítani, hogy Komárom lakossága ne tűnjön erkölcsileg romlottnak. Gvadányi azonban más mintákat is megnevez, s bennük azt a két másik hagyományt fedezhetjük fel, amelyek meghatározták a korszak gondolkodását:
Ezeket-is, hogy te le-írod, ígéred,
Hidd! ezért Hazánkba nagy nevedet éred.
De ne véld; e’ várost Isten ostorozni
Kívánta; ’s a’ népet jobb életre hozni.
Sodomát, Gomorát igaz hogy büntette,
Lakosival edgyütt tüzzel emésztette.
A’ Komáromi nép nem vólt még olly gonosz,
Olly feslett életű mint azok, ’s ollyan rosz.
Természet dolgának ezt lenni ítélem,
Nép büntetésének éppen nem-is vélem.
Én Herculánumot, és ezzel Pompéjit,
Példáúl tészem-ki, Lysabonát-is itt.
A lisszaboni földrengés. Ismeretlen szerző: The Earthquake Engineering Online Archive – Jan Kozak Collection: KZ128
A megkerülhetetlen referencia tehát az 1755-ös lisszaboni földmozgás, amely a teljes korabeli Európa megrendüléséhez vezetett. A hasonlóság abban áll, hogy miután Lisszabonban is a templomok szenvedték a legnagyobb károkat és a halottak között legtöbben olyanok voltak, akik Mindenszentek ünnepe miatt gyűltek össze imádkozni. A szórakozónegyed viszonylag épen átvészelte a földrengést, majd a nyomában járó szökőárat és tűzeseteket, így többé nem lehetett ezeket a katasztrófákat Isten büntetéseként kezelni. Nem akármilyen hagyomány követésére biztatja tehát Gvadányi a kezdő költőnőt, hiszen a lisszaboni katasztrófát maga Voltaire írja meg Poème sur le Désastre de Lisbonne, vagyis Költemény a lisszaboni katasztrófáról című költeményében. Ennek előszavában fejti ki először nézeteit a „fizikai rossz” természetéről és az erre vonatkozó filozófiákról, szembeszáll az isteni gondviseléssel és az emberi optimizmus elvével. Voltaire-rel nagy ellenfele, Rousseau száll vitába, aki kifejti, hogy még mindig minden jobb a fizikai világban, az időnkénti földlökések ellenére is, mint társadalmi világunkban, állandó erkölcsi megrázkódtatásoknak kitéve. Rousseau az emberi mértéktelenséget vádolja; véleménye szerint a magas épületek, a fényűző építkezés miatt volt olyan tetemes az anyagi veszteség Lisszabonban – egy sivatagban még halálos áldozata sem lenne egy földrengésnek, hiszen nincs mi agyonnyomja az embert.
Ezt a nézőpontot szeretné Gvadányi is erősíteni Fábián Julianna elbeszélésében, időnként némileg erőszakosan irányítva a mondanivalót:
Nem tsudállom; a’ kik étszaka így jártak,
Mert aludván, veszélyt magokra nem vártak.
Dörgés közt rémülve setétbe szaladtak,
Nem tsuda; ha düllő fal alá akadtak.
De nappal láthatták a’ házak omlását,
Más felé vehette ki-ki a’ futását.
Futásával éltét, mért hát nem mentette?
A’ halál tőrébe magát mért ejtette?
Talán tsak vagyonát oda hagyni szánta,
És azt ki-hordani házábúl kívánta?
Mert míg dörgött, széltűl, épület nem bomlott,
Maga vólt hát oka, kire kár háromlott.
Éppen a vagyontalanság, a stabil lakóépületek hiánya az oka annak, hogy a komáromi cigányság emberi veszteségek nélkül vészeli túl a földrengést. Fábián Julianna ugyancsak egy szemtanú „agg more”, Kantárosi Gazsi szavait közvetíti, aki szerint mindent hátrahagyva futottak, amikor a templomok és épületek omlását látták:
Láttuk a’ Templomok és házak mint húlnak,
Véltük más nyíláson ki-jöttek, ’s már dúlnak.
Meg-kábúlt az eszünk, ’s vajdástól szaladtunk,
A’ vólt jó, hogy a’ föld meg-nem nyílt alattunk:
Mert túl estünk vólna a’ más világon-is,
Hol az Oriások laknak még azon-is.
Azért sok Somogyba ment, sok Muraközbe,
Sok nem messze futott, mene Tsallóközbe.
Sok itt sem maradt-meg, szaladt a’ Bakonyba,
Lakásomat vettem én Lögér Patonyba.
E’ veszély meg-szünvén vissza jöttünk megint,
Tán már nem szenvedtünk illyen átkozott kint.
Gvadányi nem csak azt határozza meg, hogy mit írjon meg Fábián Julianna, hanem azt is, hogy hogyan. A verselési szabályokat éppen csak tanulgató költőnő visszafogott képiséggel mutatja be a katasztrófát, amivel valójában az iskolai költészet hagyományához nyúl vissza (példaként tekinthetünk Csokonai Vitéz Mihály A Föld Indulás című versére). Ezeket a sorokat találja Gvadányi túl enyhének:
Azomba hogy Phaebus tüzes szekerével
Fel-jött; emelkedvén ragyogó fénnyével,
Mutatta mi hozzánk békesség kegyelmét,
Vártuk-is adandó kívánt segedelmét;
De jaj! óh fájdalom, füstbe ment reményünk,
Reng a’ föld, és újra dül sok ház, ’s kéményünk.
Tsak szörnyü ropogás, ’s tsattanás hallatik,
Épületek pora tornyozni láttatik.
A’ kö követ ütvén, tüz szikrák szóródtak,
Más hellyeken földbül víz habok tolódtak.
Ő ugyanis vért, áldozatokat, emberi szenvedést kíván látni és láttatni a költészet révén:
Mintha látnám soknak mint tsüg-ki a’ béle,
Kinek hasát mettzé a’ köveknek éle.
Gvadányi azt kívánta, hogy mentoráltja verse indítsa meg olvasóit, azok sírjanak a komáromiak szenvedéséről olvasván, de morális tartalmakat már nem rendel a szöveghez.
Ez az eltávolító gesztus érzékelhető utolsó példánkban is. Az egykor a komáromi gimnáziumban oktató Baróti Szabó Dávid (1739–1819) jezsuita tanár A’ Komáromi Főld Indúlásról című verse az 1777-es, Új Mértékre Vett Külömb' Verseknek Három Könyvei című kötetben jelent meg, tehát mintegy verstani mintaként.
Baróti Szabó Dávid (1739–1819) Forrás: Wikipedia
Ő a történetet mitológiai keretbe helyezi, mozgósítja a görög–római hagyományt, amitől szintén nem idegen a földrengések magyarázata, istenének Poszeidónt tekintik. Baróti Szabónál a Hold istenasszonya, „Tzinthia” szövetkezik Neptunusszal és Vulkanusszal, a különböző elemek isteneivel és azért áll bosszút Komárom városán, amiért kegyeltjeit, a törököket oly csúfosan megverték. Az istenek haragjának a Magyar Márs városa, Komárom nem tud ellenállni:
Sok gyöngyörű város, falu messze vidékre: Komárom,
Mellyet el ért főképp az erő, szép városa pusztúl:
Rázódik fel, alá, jobb, balra, potyog le falakról
A’ vakolás: kövek a’ kőtöl el bomlanak; ismég
Egybe tsatoltatnak kis üdőre: megintlen az újúllt
Mozdúlások után meg feslenek, húllnak amarra,
’s erre. Ki megy helyből, a’ fondámentomot hagyja
A’ kő fal: szakad a’ bót hajtás, esni gerendák
Kezdenek: a’ szarufák nyögnek, tsikorognak. Enyészik
A’ fedelet, sendely, ’s tserepek pattognak a’ létzről.
Már nem látok egész házat. Valamerre tekéntek,
Ringy rongynál más nintsen egyébb: épület akár nagy;
Légyen akár kisded: szebbnél szebb légyen; akár rút:
Válogatás nintsen köztök, nints semmi tekéntet.
A korabeli irodalmi ábrázolások tehát a görög–római mitológiához, a zsidó–keresztény hagyományhoz vagy a lisszaboni földrengés következtében létrejött irodalmi–filozófiai hagyományhoz nyúlnak akkor, amikor magyarázatot keresnek a természeti csapásra. A megoldás minden esetben a továbblépés, az újjáépítés, a kiengesztelés, az egymás közötti megbékélés. Így válhat a korszak irodalmában egy-egy katasztrófa sújtotta terület az emberi magatartásformák szimbólumává.
Biró Annamária, irodalomtörténész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének oktatója.
