A 19. század elején Magyarországon új lendületet kapott a népköltészet iránti érdeklődés. Nem voltak azonban néprajztudósaink, mivel e szakma még a világ más országaiban sem létezett. Gyűjteni sem jártak, csak társasági emlékeiket idézték fel néhányan, a paraszti világ mélyebb ismerete nélkül. A népköltészet ekkoriban igen tág kategóriát jelentett, hiszen idesorolták a falusi szájhagyomány mellett a közköltészetet is, tehát az írástudók népszerű, változatokban élő dalkincsét. A „gyűjtők” pedig írók, költők, papok vagy tanárok voltak, nem foglalkoztatták őket Bartók és Kodály leendő kérdései (pl. hol és kitől gyűjtöttek; az énekes kitől és mikor tanulta stb.). Számukra maguk a szövegek voltak fontosak, hátha történeti emlékeket, netán eltűnt hősepikát (Kalevala) rejtenek.
A piarista tanár-költő, Révai Miklós (1750–1807) 1782-ben a népköltészet és régebbi irodalom összegyűjtésére szólított fel a Magyar Hírmondó hasábjain. A lelkesedés ellenére sokak értékmentő munkája kéziratban maradt. Pálóczi Horváth Ádám Ó és új, mint-egy ötöd-félszáz énekek (1813) című, kottás gyűjteményét csak fél évszázaddal később fedezték fel. Jankovich Miklós tíz kötetnyi másolatot készíttetett régi forrásokról, ám a Nemzeti Dalok Gyűjteménye máig kiadatlan. Ekkora szövegtárak megjelentetésére már 1800 táján sem volt esély.
Kultsár István (1760–1828) személyében kivételes adottságú közvetítője akadt a népdalok ügyének. Vajon milyen kulturális folyamatok mozgatták ezt a színes egyéniségű (bár néha kissé felszínes, sokoldalúságában csapongásra hajlamos) értelmiségit?
A komáromi csizmadia fia hazai iskolákban pallérozta tudását, bencés szerzetesnek készült, majd 1786-tól világi tanárként folytatta pályáját. Mikes Kelemen Törökországi leveleinek 1794-es szombathelyi kiadásával Kultsár magasra tette a mércét. A kortársak nagy várakozással tekintettek rá, s kétségkívül meg akart felelni ennek. Három évtizeden át haláláig a magyar kultúra népszerűsítésének egyik egyszemélyes központjaként dolgozott. Festetics György rá bízta fia, László tanítását, majd a Viczay családnál volt nevelő. 1806-tól Pesten élt, közel az új értelmiségi csoportokhoz és persze a divatokhoz. Rögvest megalapította első lapját, a Hazai Tudósításokat, amely két évvel később már külföldi híranyagot is közölhetett, innentől Hazai ’s Külföldi Tudósítások címmel jelent meg heti két alkalommal. Kultsár 1813-tól csaknem két éven át a pesti magyar színház igazgatójaként, később pedig az Akadémia egyik alapítójaként is letette névjegyét. Igazi hivatása a tudósítás, a szervezés és a közvetítés volt, s csakhamar újabb folyóiratot alapított: 1817 januárjától a Tudósítások melléklapjaként kiadta a Hasznos Mulatságokat, amely a halála után is tovább működött, egészen 1842-ig.[1]
Kultsár István felhívásai váratlan fordulatot hoztak a népdalok felfedezésében, épp azért, mivel a szerkesztő az új, széles látókörű sajtóban közölte őket. Mindent megmozgatott, hogy népszerűsítse, országos üggyé tegye a tervet. 1806-ban publikált első felhívása még Révai szemléletét tükrözi, s a régi, írott költészet felkutatására biztat. Alig egy negyedévvel később, 1807. április 1-jén egy Gellért-hegyi, húsvét hétfői sétájáról számol be, már személyesebb hangnemben:
Budáról
[...] Ez idén, mivel hideg szél vala, kevesebb számmal takarodott fel Buda s Pest, mint máskor, de csakugyan az esztendei örömök szembetűnők voltak. A víg kedvűek közül egy – amint észre vehettem – elidősödött deák, ifjúságának hajdani örömére emlékezvén, a setét és csendes estve hazamentében, nem mesterséges ugyan, de mégis kellemes hangzattal danolta:
Piros rózsa-boltozatok,
Legyen sírom alattatok!
Úgy is, ha víg volt életem,
Azt csak nektek köszönhetem.
Egy-két ablakból tapsolának neki, de semmit nem szólott, hanem tovább-tovább ballagván újrakezdte a kedves dalt. Tapsolának neki, mondám, mert ki nem hallgatja örömest az ártatlan és szelíd éneklést? A csinosodás, melyet annyi századok alatt egész Európában akadályozott a tudatlanság, nálunk is inkább terjed. Óh, Múzsák! Tiveletek magyarul kell nekünk beszélgetnünk, hogy több hasznotokat vehessük, és így minden bizonnyal vígabb kedvűek lehessünk.[2]
Játékos párhuzam kínálkozik Csokonai írásával (Anakreoni dalok, 1803), bár Kultsár nem a „danoló falusi leányt” és a „jámbor puttonost” hallgatja gyönyörködve, hanem a Gellért-hegyről hazafelé ballagó öregdiákot, aki Szentjóbi Szabó László közismert dalát énekelgeti. Nem képzett énekes, de gyönyörűséget kelt környezetében, s Kultsár máris a „csinosodás”, a nemzeti művelődés felé fordítja az olvasó figyelmét. Kicsit persze olyan ez, mintha a századfordulós Montmartre utcáira szűrődő dalokból akarnánk objektív képet nyerni a francia kultúra egészéről.
(A Gellért-hegy 1800 körül. Forrás: mandarchiv.hu)
Kultsár az 1810-es években tett közzé új gyűjtőfelhívásokat. Folyóiratai rugalmas lehetőséget ígértek a népdalok bemutatására, ami ekkor már évtizedes adóssága volt a magyar irodalomnak. Kultsár (akárcsak 1782-ben Révai) a névtelenséget és a szóbeliséget, sőt a művek énekelt voltát hangsúlyozta – amit ugyanis éneklünk, az könnyebben mozog a közösségek között, akár szövegromlás, „széténeklés” árán. Vagyis: több esélye van a túlélésre, mint annak, amit csak olvasni lehet.
Az új felhívás 1811. augusztus 7-én jelent meg a Hazai ’s Külföldi Tudósításokban. Az apropót egy vers adta (Híres Buda vára alatt), amelyet állítólag a szerkesztőségbe küldött be valaki – ám lehet, hogy maga Kultsár írta:
Igen kívánatos dolog volna, az ilyen, a köznép hangján írott énekeket összegyűjteni s közönségessé tenni. Ezt már elkezdette a Vácon készült Énekes Gyűjtemény, de ennek is csak két csomója jött ki; Angliában és Németországban a köznép énekei pompás kiadásban láttak világosságot. Ezt nálunk annál helyesebben lehetne tennünk, mivel tudjuk, hogy valamint Homerus a görögöknél alkalmatosságra készült verseket a nép előtt maga elénekelt, úgy nálunk is mind a régiek, mind Tinódi Sebestyén a nemzetnek történeteiről énekes verseket készítettek, s el is dalolták.[3]
Az angol és német minták vonzó példaképet jelentettek. Thomas Percy püspök Reliquies of Ancient English Poetry (első kiadás: 1765) című háromkötetes skót balladagyűjteménye mellé közben felsorakozik A fiú csodakürtje (1805–1808) friss élménye, ezekhez képest a váci Énekes Gyűjtemény zsebkönyvei (1799, 1801, 1803) jóval szerényebbek. Homérosz és Tinódi említésével az epikára került a hangsúly – irodalmunkban fontos törekvés ez, gondoljunk Csokonai, Vörösmarty és Arany nemzeti hőseposz-kísérleteire. A Hasznos Mulatságok mégse közölt verses epikát, s a szerkesztő a balladák iránt sem tanúsított érdeklődést. Úgy tűnik, a külföldi irodalomból átvett elveket egyelőre nem tudta alkalmazni a magyar szövegekre.
1817-ben, a Hasznos Mulatságok 3. számában adta közre újabb programírását. Egyelőre még nincs szó népdalokról, csak dalköltészetről, de máris kulcsszerephez jutnak a nemzeti sajátosságok megőrzésében:
Minden nemzeteknél szorgalmatosan összeszedik a nemzeti dalokat, mert ezekből az idő culturáját, a nemzet characterit könnyű kitapogatni. Nekünk is vannak több énekeseink. Nevezetesen a múlt század közepe táján B. Amade Lászlónak énekei Csallóközben mindenek kezében forgottak. Ezekből most egy példát mutatok elő: [Ah! már egyszer engeszteld meg kőkemény szívedet…][4]
A nemzeti dal kifejezés egyértelműen a hazai szerzésű énekelt verseket jelöli. Amade László (1703–1764) népszerű dalocskája Kultsár számára valóban régi szöveg volt, szerepel Csokonai Vitéz Mihály Cultura című vígjátékában (1799) és a sárospataki forrásokban is. Így Amade lírájából a 18. századi rokokó nemesség karakterét, az „idő culturáját” valóban „könnyű kitapogatni”.
A köznépi dalok gyűjtésére vonatkozó legismertebb felhívása 1818-ban jelent meg. Kultsár súlyos vádakat olvas az értelmiség fejére: a régi dalok elvesztését, az emlékezetközösség megtörését. Szavai Pálóczi Horváth Ádám bevezetőjére rímelnek, amelyet az Ötödfélszáz énekekhez írt 1813-ban, s ő egy-egy régi éneknek károsabbnak tartotta “örök elveszését, mint a hódoltató táborbúl egy hatvan fontos ágyúnak”:
A köznép dallai
Az anglusok, franciák, németek vetélkedve gyűjtögetik a köznép dalait. Az ártatlan természet festi ezekben magát és a nemzetnek természeti bélyege, erkölcsi szokása s életének foglalatosságai világosan kitetszenek. – Bár a pusztákon és falukon forgó tudósb hazafiak ezen dalokra figyelmetesebbek volnának, s öszvegyűjtve vagy egyenként közölnék velem. Így fenntarthatnánk sok együgyű, de szép gondolatot; s nem adnánk maradékainknak oly panaszra okot, amilyennel vádoljuk mi ős eleinket, kik már Attila és Árpád udvarában, sőt Mátyás király alatt is a vitézeiknek viselt dolgaikat énekelték, de írásban reánk nem szállították.
Együgyű, de tiszta örömre fakadást mutat ezen Békés vármegyei dal:
Víz, víz, víz!
Víz, víz, víz!
Nincsen olyan víz,
Mint a Körös-víz.
Potyka, csuka terem benne,
Szép leányka fördik benne,
Nincsen olyan víz,
Mint a Körös-víz.
Talán közönségesebb a következő:
Ritka rendet vágtam;
Sűrű boglyát raktam;
Minden boglya alatt
Egy pár csókot kaptam s a t.
Aki ez ilyeneket velem közölné, nemcsak engemet, hanem az egész nemzetet is lekötelezné, mivel a nemzeti költő tehetségnek példáit ez által fenntarthatnók, s nem kéntelenítetnénk csak az olasz sonettókat, canzonékat csudálni.[5]
Néhány hét múlva Kultsár örömmel adhatta hírül, hogy beérkezett az első küldemény. Nyomban közölte is a Záporeső után eszterhaj megcsordul és Édes babám, gyere ki kezdetű dalokat.[6] A hetenként szaporodó köznép dallai vagy köznép énekei után épp kétszáz éve, 1818. november végén jelent meg a magyar irodalom első, népdalnak nevezett szövegközlése:
Népdal.
Más a veréb, más a fecske, Más az arany, a sárga réz,
A dongólégy, a méhecske, A gombóta, a lépes méz.
A békavirág nem rózsa, Nem sirat egy rigót egy nyár,
A vad egres nem malozsa. Nincs fél pénzben száz arany kár.[7]
A közmondásokból szőtt dalocska nem tűnik népdalnak, még népiesnek se. A régiek tág népdalfogalmába mégis könnyedén beleillett. Sok változatát ismerjük a 18. század végi kéziratokból, hiszen a pataki és debreceni diákok kedves dala volt ez, talán Csokonai is velük énekelte. Amikor tehát Kultsár magyarra fordította a Volkslied szót, mindez éppúgy eszébe jutott, mint a daloló parasztlányok.
A témáról részletesebben: Csörsz Rumen István, „Kultsár István és a Hasznos Mulatságok „köznépi dall”-ai (1818–1828)”, in Doromb: Közköltészeti tanulmányok 2, szerk. Csörsz Rumen István, 143–204 (Budapest: Reciti Kiadó, 2013). http://reciti.hu/wp-content/uploads/12_Csorsz_Doromb2.pdf
Csörsz Rumen István
[1] Kultsár István életművéből két nagyobb válogatás jelent meg, részletes életrajzi adalékokkal: Hazai Tudósítások, kiad. S. Varga Katalin, Bp., Magvető, 1985 (Magyar Hírmondó); Kultsár István, Tudósítások és Hasznos Mulatságok (Válogatás a hazai és Külföldi Tudósítások, valamit a Hasznos Mulatságok cikkeiből), kiad. Buda Attila, Hidvégi Violetta, Kolozsvár, Kriterion, 2010 (Téka).
[2] Hazai Tudósítások, 1807. I. félesztendő, 26. sz. (ápr. 1.), 209–210.
[3] Hazai ’s Külföldi Tudósítások, 1811. aug. 7., 82.
[4] Szép Mesterségek. Poézis (részlet), Hasznos Mulatságok, 1817. I. félesztendő, 3. sz., 21. Amade versét összesen öt szakasszal közli, így az akrosztichonba rejtett AMADE név is megmarad.
[5] 1818. I. félesztendő, 8. sz., 57–58.
[6] 1818. I. félesztendő, 12. sz., 89.
[7] HM, 1818. II. félesztendő, 47. sz., 314.
