„Valósággal gyönyörködnek az égiek, ha a számukra kedves nép máris ilyen védnök alatt látja el kettős feladatát.”
A fenti idézet Agyich István Saeculum liberatae a tyrannide Turcica civitatis Quinque-Ecclesiensis című „százados öröménekéből”[ii] való (itt és a továbbiakban saját tartalmi-értelmező fordításomban), melynek 1786-os kiadásán kívül 1787-ben megjelent magyar fordításáról is tudunk, Petrik Géza bibliográfiája alapján. A fordítást a Magyarra fordított művek bibliográfiája: 1700–1806 is hozza (66. oldalon).
Agyich István (1730–1789) horvát katonacsaládba született Szerém megyében. Nagyapja katona volt, szintén István, apja pedig, Agyich Illés, „a végvidéki lovasezred másodkapitánya” (Szinnyei). Iskolái, majd egyetemi tanulmányai után Klimó Görgy (1710–1777) pécsi püspök hívására papi pályára lép. 1776-ig, pécsi kanonoksága előtt különböző egyházi hivatalokat lát el, plébános, majd Pécsre visszatérve élete végéig itt él, a papnövendékeket tanítja. Élete az egyházi hivatalok, a tanítás és a versírás között nyugalomban telik: latinul versel, alkalmi költeményeket ír, melyek zöme Pécsett jelenik meg.
Hans Sebald Beham (1500–1550) metszete
A Pécs, vagy általánosabb értelemben Buda felszabadításának századik évfordulóján érzett öröm megéneklése erős szálakkal kapcsolja Agyichot ahhoz a magyarországi humanista közfelfogáshoz, melyet nálunk a reneszánsz művészetfelfogás képviselői az itáliai műveltségeszmény kulturális és a töröktől való fenyegetettség politikai nyomására alakítottak ki. E közfelfogásnak a nyomai egyfelől a külföldről, Nyugat-Európából hazánkat érő sztereotípiákban, másfelől a hazai, 16–17. századi humanista gondolkodóknak ezekre a sztereotípiákra adott válaszában mutatkoznak meg.
Tarnai Andor az „Extra Hungariam non est vita…” szállóige értelmezésében így fogalmaz: „[a]z a nézet, hogy Pannonia irodalma csak most kezdődik, s a nép éppen csak levetni kezdi az illiterátus barbárságot, a királyi udvarban, Mátyás és Ulászló környezetében is teljesen elfogadott és soha nem vitatott vélemény volt. Bonfini megírta, hogy a magyarok harciasak, büszkék, legtöbbet a lovakkal, a ruházattal, a fegyverekkel és az asztal örömeivel törődnek […]; Ransanus megjegyezte, hogy tehetségesek, de csak katonáskodással foglalkoznak, a tudomány és az irodalom senkit nem érdekel; Jacobus Philippus Bergomensis az özvegy Beatrix királynéhoz intézett ajánlólevelébe leszögezi, hogy a magyarok a csehekkel együtt csak most kapaszkodnak ki a félbarbári állapotból.”
Az erre a nézetre adott „válasz” Justus Lipsiustól (1547–1606), a németalföldi humanista filozófustól érkezik. Lipsius Forgách Mihályhoz (1569–1603) intézett, 1589-es válaszlevelében meglepődéssel fogadja Forgách rajongó hangvételét (l. 48. és 51. levél), majd örömét fejezi ki, hogy a „Mars uralma alatt álló, eldugott vidéken” is jelentkeznek „pallasi ivadékok”. Levelében is meglobogtatja éppen készülő munkájának fő gondolatmenetét, miszerint az igaz nemesség (vera nobilitas) fogalma nem az öröklött nemesi címben, hanem a műveltség kibontakoztatásában áll. Nemes az, aki megfelelően elmélyült ismereteket szerzett a humán tudományokban (studia litteraria ac sapientiae), s szerinte maguknak az államférfiaknak is ennek a vera nobilitas-nak a tagjaiból kell kikerülniük. Nem meglepő, hogy Lipsius sorai nagy lelkesedést váltottak ki, Klaniczay Tibor szavaival élve, a „politikai elhivatottságot érző, de leendő szerepére nem a katonai pályán, hanem humanista tanulmányok útján felkészülő” hazai humanisták körében. A konklúziót ismét Klaniczay szavaival vonhatjuk le: „[a] régi toposz, mely szerint a magyarok inkább a fegyferforgatásnak, mint a tudománynak élnek, új értelmet nyert: Mars nemzetét Pallas ivadékainak, egy, a nemességből verbuválódott humanista elitnek kell vezetnie, erre a hivatásra pedig az irodalom és a tudomány művelésével kell felkészülnie”.
Jan Pietersz Saenredam (1565–1607) metszete. (Museum Boijmans Van Beuningen)
Balassi Bálint vagy Zrínyi Miklós írói és katonai életművében sincs ez másképp. Irodalomtörténetünkben a reneszánsz és annak nyomán a humanizmus irányzata sajátos történelmi „éghajlat” alatt képződött, és az írásművészethez való, sajátos szemléletű hozzáállást is adott a humanista és a humanizmus eszmerendszerét tovább vivő felvilágosult költőknek. Itt, a Magyar Királyságban az irodalom nyugati mintákhoz viszonyított művelését és a barbarussal vívott küzdelmet együttesen felkarolni szinte egyet jelent az Európához, azaz a műveltséghez való tartozással.
Nincs ez másképp Agyich István esetében sem, aki „százados öröménekét” 1786-ban, Pécs visszafoglalásának századik évfordulója alkalmából írja. Költeményét a mohácsi vész okainak elbeszélésével vezeti be. Leírja, hogy Mars uszította a törököt a magyarokra, mivel azok, miután lakást és birtokot szereztek az ő segítségével a Kárpát-medencében, elfordultak tőle. Nem áldoznak neki, a lágyabb művészetekkel foglalkoznak, olyan isteneket tisztelnek, akikhez nem illenek a harci jelvények, sőt, kard helyett most már íróeszközt hordanak a kezükben.[iii] Mars tehát haragra gerjed, és elpusztítja az országot, benne Péccsel, az istenek kedvelt lakóhelyével. Mintegy tíz sorban Mohácsról is megemlékezik a költemény, ahol az imént a tágas harcmezőn kedvezőtlen előjelek közepette összegyűlt magyar nemesség színe-java most halálba temetkezik, élükön Lajos királlyal, akinek halálával – „iszapos hullámokba szegeződve” – az ország üdve és reménye inog meg.[iv]
Pécs hányattatott sorsa addig tart, amíg Iuppiter meg nem elégeli a látottakat. Parancsára Marsot börtönbe zárják és megfosztják funkcióitól, a háborúk irányításától, amit most Pallaszra ruháznak. Ő az a kezes tehát, akire rábízzák a magyar nép kettős feladatát. Itt következik a költemény számunkra leginkább érdekes pontja, amely meglehetősen emlékeztet Lipsius gondolataira. A szerző úgy jeleníti meg Pallaszt, mint akihez egyformán illenek a fegyverek és a tudományok, azaz alkalmas rá, hogy a magyarokat megfelelő és nemes módon terelje saját útjukra, a művészetekre és mesterségekre, szemben Mars kizárólagosnak bizonyuló útjával.[v]Természetesen a konfliktus akkor zárul le, amikor már Mars is megszelídült, s hogy ez megtörtént, maga bizonyítja esküvel: Pannonia ellen többet nem ragad fegyvert, és ezután is csak végső esetben visel háborút, de a civil lakossággal szemben kíméletes módon. Ezután megfésülködik, elvegyül a többi isten játékos időtöltésében, lelkében megbékél a nemes és lágy művészetek iránt, kezében pedig ott van az az íróeszköz, mely Mohács előtt (következésképp Mátyás idején) elpártolt népe kezében is ott volt.[vi]
Pécs látképe a Mecsekről nézve. (Birckenstein metszete, XVII. század)
Költeménye végén Agyich panegyricust intéz Széchényi Ferenchez (1754–1820), melyben újra felidézi a vera nobilitas eszményét. Az egyik mozzanat a Széchényiek kultúrapártoló tevékenységében rejlik. Az ehhez hasonló dicsőítő költemények mind Ferencet, mind pedig annak őseit megilletik olyan értelemben, hogy ők Pécsen és környékén a múzsák meghonosítóinak számítanak – mondja a költő.[vii] A másik mozzanat az államférfiúi, közigazgatási szerepet betöltő főnemes alakjához illeszkedik. A záró dicsőítő beszédben Iuppiter abbéli elhatározását közli Széchényi Ferenc gróffal, hogy – miután az égiek helyreállították a Mars által okozott károkat, és újra letelepedtek legkedvesebb lakhelyükön, a városban –, mostantól valamennyi feladatukat a grófra bízza. Amit annak idején az istenek külön végeztek, most végezze Széchényi egymaga szilárdan, „herculesi lelkülettől eltökélten”: „feloldom az isteneket fáradságaik alól, valaha bizony izzadtunk, most vedd a válladra a mi terheinket.”[viii] Iuppiter ezután azt is kilátásba helyezi, hogy alkalmas idő elteltével Széchényi Ferencet, noha nem keveset kell kiállnia – sem időben, sem pedig ami a Herculeséhez fogható munkákat illeti –, a többi istenség közé fogja sorolni.[ix] A példa világos: Széchényi halandó élete áll párhuzamban Héraklészével, s még halála után is követi a például állított, szintén halandóból halhatatlanná lett hős sorsát. (Agyich a történet ovidiusi elbeszélését követi.)
A „százados öröménekkel” Agyich csaknem kétszáz évvel később „Pallasz magyar ivadékai” közé sorakozik, a főurak, mecénások elé pedig a tizenkét munkájáról nevezetes Héraklészt állítja, tekintettel a kultúra, jelen esetben a magyar kultúra felemelésének fáradtságos mibenlétére. Ebben a műveltséghez való szívós hozzáállásban s egyszersmind közéleti szerepvállalásban művészek, írók, tudósok és pártfogóik egyaránt osztoznak.
Verseghy Ferenc (1757–1822) A’ Magyar Músának háládatos öröme c., 1806-ban keltezett költeményében ugyancsak Magyarország egykor virágzó literátus és tudós műveltségének hanyatlásáról, majd helyreállításáról esik szó. Verseghy költeménye rögtön Mátyás budai udvarának mesés leírásával kezdődik:
Nyilván tündöklöttek a' réz öntemények,
's a' marványbúl vágott remek képzemények;
még az arany 's ezüst, hajszálas munkákban,
rajzolatok között fénylett a' szobákban.
Volt már akkor böcse a' könyvszekrényeknek,
mint a' szépen gyártott házi edényeknek.
Mátyás király „szerencsés korának” leírását a hanyatlás kora követi: „Óh szerencsés üdők! hová enyésztetek?”. Nem nehéz észrevenni, hogy mindkét szövegben ugyanaz, a Mohácsot megelőző periódus, Mátyás humanista udvara a vágyakozás és a helyreállítás tárgya, még ha Agyichnál látens módon is. Verseghy azonban a magyarok „elpuhult” (Mars rágalma ez Agyichnál) művészetekkel való foglalatoskodása helyett a „népünknek akkori Naggyai” tetteire és az „eggyes embernek vétkére” utalva magyarázza a hanyatlást.[x] „Egyetlen dajkái a közemberségnek” avagy a „Bölcsességnek” – az író és tudós elme az egyedül, aki szintén gyenge, törékeny nádszál (Verseghy Pascalhoz fordul), de nem hajladozik minden „szellőcskére”, amint azt a „pártoskodásnak intései” diktálják a főurak számára.[xi] Erkölcsök hanyatlása, belviszály – klasszikus kortünetei a felvilágosodás gondolkodói nézőpontjának, míg mindezt Agyich kései 18. század végi, humanista és lipsiusi nézőpontjából a művészetek egyoldalú ápolásában látja, mintegy a humanizmus által megfogalmazott politikai küldetés elhanyagolásában.
„Buda Mátyás király idejében: A Marsigli féle török fölvétel és régi metszetek nyomán”. Györgyi Géza grafikája, 1900.
Mindenesetre a virágzó irodalmú kultúra megléte mindkét költeményben azonos súllyal bír. Ez az ügy pedig Verseghynél mondhatni Héraklész alakján keresztül jut dűlőre. Verseghy költeménye is alkalmi vers, abból az alkalomból íródott, amikor József nádor (1776–1847) a „pesti nemzeti könyvtárháznak” egy, a hőst ábrázoló, feltehetően bronz szobrot vagy szobrocskát ajándékozott („Herculesnek amaz öntött képzeténn”). Ez a záloga a „Músa” háládatos örömének.
Miért is izgalmas ez? 1526-ban az oszmán török sereg kifosztotta a budai várat, hadizsákmányként pedig más egyéb szobrok mellett a Mátyás király által bátyja, a kivégzett László emlékére állított Szent György téri Herkules-szobrot is magával vitte. (A műtárgy majd tíz évig még látható volt a lóversenypályán, azaz az At Meydanın, mert mint azt Hans Dernschwam (1494–1568) isztambuli útileírásából tudjuk, 1536-ban tulajdonosuk, Ibrahim pasa halála után, aki a Herkules-szobrot más, Budáról elhozott szobrokkal együtt a szultántól kapta ajándékba, azt bálvány volta miatt a többivel együtt elpusztították.) Verseghy a A’ Magyar Músának háládatos örömében megemlékezik a Hunyadi László emlékére emelt ércszoborról is,[xii] amelyet később jelképesen a József nádor által adományozott „Hercules képpel” kapcsol össze. Verseghy „nevedék”, azaz növendék honunk „Dajkáló Angyalának”, nemzeti sorsunk „bölcs igazgatójának” (Pallasz) szájába adott jóslatban adja elő a nádori szobor történetét. Eszerint azt majd egy eldugott bánáti faluban találják meg a földben, bizonyos Szent Györgyi Kiss Antal, aki miután értő módon megállapítja, hogy miféle szobor az, valamint, hogy a benne megtestesített erényeknél fogva egy főnemeshez illik legjobban, Józsefnek ajánlja.[xiii] A nádor pedig a Széchényi Ferenc-féle nemzeti könyvtárnak adományozza mintegy másául annak, amelyet Szulejmán szultán vitt el magával.
Festetics László mint Héraklés. Johann Jakob Stunder festménye, 1805 (Keszthely, Helikon Kastélymúzeum)
Kifejező és szép ez a Héraklész-szimbólum. Különösen akkor, ha azt is felidézzük, hogy Mátyás budai várának bronzkapuit Héraklész munkáit ábrázoló domborművek díszítették. Gondoljunk bele, egy olyan palota kapuiról van szó, ahol a Corvina-könyvtárat őrizték! Maguk a munkák jellemzően a fizikai erő és nem az ész győzelmét közvetítik, ugyanakkor átvitt értelemben föl lehet ismerni bennük a szellemi erő megnyilvánulását is, vagy azét a küzdelmes munkáét, amivel a reneszánsz szellemében az antik műveltség tárházát Mátyás Budára gyűjtötte össze, Nápoly és Firenze közvetítésével. Héraklész az elvégzendő munkák közben azonban maga is él a többektől, Eumolposztól vagy Linosztól kiművelt eszével, ha azok nem is mindig jártak jól e nevelőmunka során. Atlasztól végül csellel szerzi meg a Heszperiszek aranyalmáit, Augeiasz istállóját egy folyót elterelve mérnök módjára takarítja ki, a lernéi Hüdra elejtéséhez is ravasznak kell lennie. A budai bronzszobor és a bronzkapu mellet megemlítendő még – s már csak a hatalmi reprezentáció miatt is – a visegrádi palota Herkules-kútja.
Héraklész szimbolikus, a műveltség eszményével is összekapcsolódó alakja meghatározó a kultúra hazai pártfogóinak megítélése szempontjából, így Agyichnál is. A Verseghy emlegette nádori ajándék, a „Hercules érc-képzet” visszatalálása a nemzeti könyvtárba ugyancsak az iménti szellemi reprezentációk sorába helyezhető. S tovább is folytatható a sor, ha most csupán említés erejéig idézzük is fel a Festetics György (1755–1819) által fiáról, Lászlóról 1805-ben készíttetett portrét, amely mint Héraklészt ábrázolja az éppen huszadik életévét betöltő ifjút. Innentől kezdve, a 18. századi kései humanizmus és a felvilágosodás szűk határmezsgyéjén, Mars kiszorulóban van a hazai istenek pantheonjából. Pallasz isteni mivoltában egymaga is alkalmas a néplélek irodalmi-közhelyes megtestesítésére, Héraklésznél, a halandóból lett hősnél pedig keresve sem lehetne jobbat találni a Marshoz kapcsolható törekvésektől némileg eltérő kulturális-művészeti ambíciók jelképes betöltésére.
Rédey János Gergely
[i] Nempe juvat Superos, si gens sibi chara deinceps
Præside sub tali munus utrumque colat.
[ii] Básthy József nevezi így Agyich latin nyelvű költeményét a Magyarok emléke, a velek rokon s azon egy kormány alatti nemzetekével, 1526 óta címet viselő, Budán, 1836-ban megjelent művében.
[iii] Illa Deo devota prius, dum parva penates
Quærit Pannonico constituisse solo.
Aras cura fuit soli disponere Marti,
Pinguius & Marti cura sacrasse pecus.
Nunc, ubi dives opum latiis consedit in oris,
Felicis terræ perfruiturque bonis,
Aversata Deum, Superos, quibus hasta, nec enses
Stant bene, nec curæ sunt fera bella, colit;
Ingenuasque animum subito mollita per artes,
Pro gladio calamos, & pia pensa gerit.
[iv] Castra Mohacsinis stant jam vastissima campis,
Ipsaque sub tanto milite terra tremit.
Sed prius Hungaricæ flos huc collectus in unum
Omine non fausto Nobilitatis erat.
Conseritur truculenta manus, ferit alter, & alter,
Stringit at Hungaricum barbara turba latus
Fortia Pannonidum sternuntur corpora lætho,
Cum duce militiæ flosque vigorque cadit:
Rex Ludovice peris limosis fixus in undis,
Hungariæ tecum spesque, salusque labat.
[v] Constituunt Superi vice Martis Pallada, cujus
Armis, & studiis est simul apta manus:
Nempe juvat Superos, si gens sibi chara deinceps
Præside sub tali munus utrumque colat.
[vi] Sed postquam tetro dimissus carcere jurat,
Quod pro Pannonicis jam feret arma focis;
Horribiles vultus quod sit positurus, & ultra
Mitia pro populis, seraque bella geret.
Hic comptus crines, & pulvere sparsus odoro,
Junctus agit reliquis otia blanda Diis
Tractat & ingenuas animo pacatior artes,
Bellaque jam calamo non violenta gerit.
[vii] Cum tibi, tum Proavis debentur carmina vestris,
Pentano Musas qui statuere solo.
[viii] Numina quod terris quondam gessere seorsim,
Herculeo firmus pectore solus ages.
Solvo Deos curis; nam nos sudavimus olim,
Excipe nunc humeris pondera nostra tuis.
[ix] Tempus erit cum te, quamvis non parva tenetis,
Numinibus reliquis adnumerare queam.
[x] „Elhagyván népünknek akkori Naggyai,
ősi kormányunknak legfőbb oszlopai,
a' józan erkölcsnek szelíd ösvénnyeit,
láb alá tapodták kegyes törvénnyeit
a' mennybűl leszállott örök Bölcsességnek,
eggyetlen dajkáit a' köz emberségnek.
A' gazdag bőségnek bájos kebelében,
's a' puhító kéjnek mirígyes ölében,
nagyra lett lelkeket mély álomba lejtvén,
's felséges tisztyeket könnyen elfelejtvén,
mérték nélkűl űzték rendetlen kénnyeket,
's az erkölcsrongáló gyönyörűségeket.”
[xi] Mint a' gyenge nádszál minden szellőcskére,
úgy hajlottak ők is minden intésére
a' sokfelé vonó rút pártoskodásnak,
melly bizonyos annya a' végső romlásnak.
[xii] Tudgya, mi lett volna haldokló Honunkbúl,
ha dühös Szolimánt elpusztúltt lakunkbúl
eggy török barátnak vásott bajnoksága,
kinek szava utánn fellázultt országa,
ki nem hítta volna zavartt Ázsiába,
hogy vissza hurczollya előbbi jármába.
Akkor Apollónak öntött formájával
Hercules' képét is elvitte magával,
mellyeket valaha dicső Mátyásunknak,
ékesítésére legfőbb várasunknak,
Tráguri Jakabnak formált mestersége.
De a' vad Töröknek bamba kevélysége
nem volt képes élni sem diadalmával,
sem tőlünk elhurczoltt gazdag prédájával.
[xiii] A' Bánáti résznek eggyik falujában
lelnek majd eggy képet a' földnek gyomrában,
melly Herculest fogja rézben ábrázolni.
SZENT GYÖRGYI KISS ANTAL meg tudván fontolni,
hogy híres Istene az ó vitézségnek
legkiváltabb illik eggy Főherczegségnek
eggy Nádorispánynak kórmányzó kezébe,
oda ajánllya majd JÓSEFünk' kedvébe.
De Nádorispányunk őtet levelével
's eggy gyűrűn kövekbe foglaltt Nagy Nevével
emlékezet gyanánt megajándékozza,
's Herculesnek képét Hazánknak áldozza
SZÉCSÉNYI FERENCZtűl szerzett könyvházába;
visszatérítvén így mássát a' Hazába
annak, a' mit elvitt Szolimán' vadsága,
's böcsűlni nem tudott negédes vaksága;
's még itt sem tekíntvén tulajdon fénnyére,
hanem csak Honunknak dűcsőítésére.
Rédey János Gergely
