XVIII. századi osztály

Az előadó tiszántúli levéltári és kézirattári források alapján ismerteti a téma kutatásának nehézségeit, és szemlélteti az átmenetiség karakterét (pl. a számonkérés és a személyes beszélgetés nyelve közötti különbségeket). Megvizsgálja a latin nyelv szerepének változását, továbbélésének körülményeit, valamint az 1819 és 1823 közötti radikális latinra váltás egyházpolitikai okait: a belső „lelkészi rend” és a „világi urak” harcát. Bemutatja továbbá az 1823-tól létrehozott magyar tannyelvű tanszékek jellegét.

Újabb neveléstörténeti irodalmunk számol a ténnyel, hogy a „teljes autonómia” korábbi feltételezése ellenére a reformátusok is kidolgoztak bizonyos „egységesítő rendelkezéseket”, tekintettel a II. Ratio Educationisra és a Helytartótanács megújuló követeléseire. Az utóbbi időszakban elvégzett kutatások alapján megállapítható, hogy 1797 és 1833 között a gimnáziumi és az akadémiai tagozaton is több tantárgyat magyarul oktattak Debrecenben, a tannyelvet időnként tárgyanként váltogatva.

Az egyértelmű jegyzőkönyvi utalások, az 1800 és 1825 között nyomtatott harmincnál több magyar nyelvű tankönyv és a vizsgált időszak magyar előadásain készült diákfeljegyzések sokasága mellett az is figyelemre érdemes, hogy a döntéshozók a végleges anyanyelvi áttérést éppen az adott mintegy harminc esztendő tapasztalataival, a magyarul tanított tárgyak sikeresebb vizsgaeredményeivel indokolták.