Életének 79. évében, 2026. május 8-án meghalt Imre Mihály irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem emeritus professzora, a kora újkori kutatások meghatározó alakja, a régi magyar irodalom határokon átívelő kutatóközösségét összefogó Reneszánsz-Barokk Kutatócsoport konferenciáinak rendszeres előadója, több ülésszak szervezőbizottságának elnöke, jelentős tanulmánykötetek szerkesztője, magyarországi és nemzetközi tudományos projektek vezetője és résztvevője.
Emlékét megőrizzük.
A reneszánsz és a barokk művelődés- és retorikatörténet iskolateremtő tanára volt, akinek széles körű érdeklődésébe tartozott a 16. és 17. századi retorikai-poétikai rendszerek működése, Szenci Molnár Albert és Szőnyi Benjámin életműve.
Családja, munkatársai, tanítványai és tisztelői 2026. május 20-án Hódmezővásárhelyen búcsúztatták.
A Debreceni Egyetem nekrológja.
Imre Mihály a szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett magyar-történelem szakos diplomát 1970-ben. Ezt követően a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumban, majd a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán tanított. 1988-tól volt a Kossuth Lajos Tudományegyetem (később Debreceni Egyetem) munkatársa, egyetemi tanára, később professor emeritusa. 1994-ben az irodalomtudomány kandidátusa, 2006-ban az MTA doktora lett.
1974-ben lépett fel először a Szenci Molnár Albert és a magyar késő-reneszánsz című sárospataki Rebakucs-konferencián, ahol a Biblia Tigurináról tartott előadást. A következő öt évtizedben kutatási pályázatok, konferenciaszervezések, jelentős tanulmánykötetek és monográfiák, nem utolsósorban tanítványok egész sora követték egymást. Munkásságát számos díjjal ismerték el: 2008-ban és 2026-ban Szenci Molnár Albert-, 2023-ban Boldog Gizella-, 2024-ben Károli Gáspár-díjban részesült. Az Irodalomtudományi Intézet és Tarnai Andor akadémikus családja által alapított Tarnai Andor-díjat 2013-ban nyerte el. Kutatói életműve több szempontból is kapcsolódott Tarnai Andor életművéhez. A toposzkutatáshoz a siralom, a panasz retorikai kifejeződésének vizsgálatával járult hozzá (Magyarország panasza, Debrecen, 1995), a reformáció korának retorikai kézikönyveiből több kiadást megért szöveggyűjteményt állított össze (Retorikák a reformáció korából, Debrecen, 2000). Akadémiai doktori értekezése pedig Szenci Molnár Albert szótárszerzői tevékenységét és annak elméleti kontextusát járta körbe (Úton járásnak megírása: Kulturális emlékezet, retorikai-poétikai elvek érvényesülése Szenci Molnár Albert műveiben, Budapest, 2009).
Köszönőbeszédében így fogalmazott:
„Legfőbb tanulság számomra azóta is Tarnai Andor életművéből: a tudományelméleti, antropológiai tágasság és a filológiai szigorral, megbízhatósággal feltárt szöveg korrelációjának rendkívül szerves, összetett értelmezése. A filológia itt azonban nem valamely távlattalan, rövidlátó segédtudomány, a tudományelmélet pedig nem művek nélküli steril eszme vagy mohó ideológikum; ezt azokban az időkben különösen fontos volt képviselni, amikor az ideológikum sokszor maga alá gyűrte a műveket s vált önálló demiurgosszá. Ennek kifogyhatatlan hasznát később Szenci Molnár-kutatóként is folyamatosan éreztem”.
