Túl a sövényen címmel a Bölcsészettudományi Kutatóközpont kiadásában jelent meg Kappanyos András új kötete, amely a szerző Bajuszbögre, lefordítatlan című monográfiájának folytatása, továbbgondolása.
A kötet célja, hogy pontosabban leírja a magyar műfordítás-hagyomány speciális helyzetét, feladatait, eredményeit, társadalmi meghatározottságát, és általánosabb igénnyel vizsgálja az irodalmi fordításnak azokat a tényezőit, amelyek más-más stratégiákat követelnek, különböző ismérveket rendelnek a kulturális transzfer sikerességéhez.
Míg az előző könyv a kulturális fordítástudomány hazai meghonosítását tűzte ki célul, a Túl a sövényen című kötet tematizálja a fordítástudomány specifikusan „kisnyelvi” aspektusait, amihez a magyar nyelv és kultúra pompás nézőpontot kínál, hiszen a közelebbi és távolabbi szomszédaitól és mintáitól különböző eredettörténete dacára mindvégig fogékony maradt az európai kultúra hagyományai és leleményei iránt, és az évszázadok során változó formában és mértékben ránehezedő marginalizáló nyomásnak ellenállva sikerült megőriznie identitását és identitásképző erejét.
Kappanyos András a kötet keletkezését így foglalja össze:
A Túl a sövényen című könyvet úgy képzeltem el, mint egy digitális kor előtti hanglemezt, A és B oldallal, hosszabb-rövidebb számokkal, amelyeket más-más helyzetben írtam, de mégis eleve összefüggtek, vagy a közös kontextus és a szerkezet teremtett közöttük összefüggést.
Az A oldalt csupa olyan szöveg alkotja, amelyek már mind ebbe a könyvbe íródtak, még akkor is, ha közvetlen létrejöttüket egy-egy kötetfelkérés vagy konferenciameghívás is segítette, vagy jótékonyan megsürgette. A fordítástudomány távlatairól és a versfordítás taníthatóságáról szóló fejezetek hátterében komoly inspirációt jelentett az a vita, amely 2018 tavaszán a Jelenkor hasábjain indult el a formahű fordítás értelméről. A recepció regisztereiről szóló fejezet jórészt az Irodalomtudományi Intézetben folyó műhelymunkából nőtt ki. Az anakronizmusról és a tropológiáról szóló fejezetek (talán az utóbbit tartom a leginnovatívabbnak) a 2018–19 során tartott konferenciaelőadásokból párolódtak le a covid-zárlat hónapjaiban. Mindkét oldal nyitó szövegének szükségességére csak akkor ébredtem rá, amikor a lemez szerkezete már csaknem összeállt.
A B oldalon a Jobb, mint az eredeti című írás funkciója, hogy tematikus szvitet alkosson azzal a két szöveggel – egy Kosztolányi- és egy Karinthy-esettanulmánnyal –, amelyek még a lemez koncepciója előtt elkészültek, de természetesen eleve is kapcsolatban álltak, hiszen mindkettő (illetve most már mindhárom) az adaptáció lehetőségeit és határait tárgyalja. A történet egy további szála 2017 tavaszán Bloomingtonban, az Indiana Egyetem Herman B. Wells könyvtárának polcsorai között indult el, amikor először volt alkalmam egyszerre látni ugyanannak a Baudelaire-szonettnek vagy három tucat különböző angol fordítását – ebből alakult ki a Chatisztika című, módszertani alapú, de eredményeiben a metodikai tanulságokat meghaladó négyíves fejezet, a B oldal második része.
A „nagylemez” egységességét olyan visszatérő motívumok is alátámasztják, mint a több alkalommal, eltérő kontextusokban is elemzési példaként megjelenő két nevezetes modern szonett: Rilke Archaikus Apolló-torzó és Baudelaire Macskák című költeménye. De ennél is fontosabb kohéziós erőt jelentenek azok a visszatérő kérdések, amelyek a magyarra fordítás speciális „kisnyelvi” aspektusainak, a világirodalom centrumaihoz való viszonyunk félperifériális összetevőinek igyekeznek utánajárni.
