Az idegennel szembeni gyanakvás és elutasítás antropológiai örökségünk, sokezer évnyi evolúció eredménye. Mióta fogalmakban is tudunk gondolkodni róla, újfajta, a személyes vagy családi tapasztalatot messze meghaladó, absztrakt fogalmakat alkottunk a saját és idegen, barát és ellenség megkülönböztetésére: kaszt, rend, vallás, nemzet.
A későmodern és posztmodern világfalu élénk mobilitása azonban mindennapos tapasztalattá teszi az idegenséggel való találkozást, és olyan folyamatokat indukál a kultúrában, amelyek az elfogadás, az altruizmus, a szolidaritás mechanizmusait erősítik. Az eddig marginalizált csoportok emancipációjának elősegítése vagy akadályozása alapvető nyelvpolitikai kérdéssé vált, amelynek számos irodalmi vonatkozása van.
Az irodalomtörténészekre hárul a feladat, hogy konszenzusos megoldásokat keressenek a nemzeti és világirodalmi kánon azon darabjaival, az irodalomtörténet azon viszonylataival kapcsolatban, amelyek – mai olvasatban – kirekesztő, megbélyegző mozzanatokat tartalmaznak; olyan megoldásokat, amelyek ugyanakkor nem kirekesztőek magukkal a kanonikus szerzőkkel és művekkel szemben. Ez a feladat mindenekelőtt új, reflektáltabb olvasásmódok bevezetését és elterjesztését kívánja már a közoktatásban is. Konferenciánk ennek a feladatnak az aspektusait: nehézségeit, eredményeit, lehetőségeit vizsgálja modern klasszikus és kortárs művek szövegszerű és kortörténeti elemzésein keresztül. A tanácskozás ugyanakkor az idegenség és elfogadás tapasztalatának változataira, a térségi kultrális transzfer jelenségeire is ráirányítja a figyelmet.