A magyar identitás Pittsburghben,
Josephine Baker Budapesten
Szollát Dávid beszámolója az AHEA 44. konferenciájáról
2019. április 4–6. között rendezték meg az American Hungarian Educators Association (az Amerikai Magyar Tanárok Egyesülete) éves konferenciáját a Pittsburghi Egyetemen (University of Pittsburgh).
A pennsylvaniai Pittsburgh, a hajdani acélipari központ gazdasági válságok és környezeti katasztrófák után építette újra magát. Oktatásra, kutatás-fejlesztésre, informatikára és gyógyászatra alapozott sikeres városfejlesztési korszakát nem véletlenül nevezik „pittsburghi reneszánsz”-nak. A háromszázezres városban hét egyetem található, a kisváros méretű campuson pedig katedrálisa van a tudásnak. Irigylésre méltó, hogy itt valóban él a tudás kultusza, és az egyetemekre építik a jövőt. (Pittsburghről részletesebben külön cikkben írtam.)
A konferenciát szervező AHEA az amerikai magyar emigráció egyetemi értelmiségének nagy múltú szervezete. Az egyesület tudományszervező, közösségépítő és tehetséggondozó munkája igen szerteágazó. Az éves konferenciákon kívül (a negyvenötödiket jövőre Pécsen rendezik) támogatnak hungarológiai kutatásokat, díjakat adnak ki, melyek közül a legújabb a tavaly elhunyt, legendás alapítóról, Várdy Béla történészprofesszorról elnevezett emlékdíj, amelyet az arra érdemes fiatal történészek kapnak. Az egyesület fenntart egy igen magas színvonalú nemzetközi digitális folyóiratot, a Hungarian Cultural Studiest. A Louise O. Vasvári főszerkesztésében megjelenő fórum jól ismert a szakmai körökben, az Irodalomtudományi Intézetből is egyre több kolléga publikál a lapban.
A konferencia fő témája az identitás volt (Identity: Hungarian, European, Global?), ehhez szolgált jó gondolatébresztőnek Kenyeres János (ELTE, University of Toronto) nagy ívű, kétszáz év magyar irodalomtörténetét átfogó nyitóelőadása magyar írók különböző, a nemzeti identitást firtató írásainak hosszú soráról. A konferencia több mint negyven előadása történelmi, irodalmi, alkalmazott nyelvészeti, folklórtudományi, kultúratudományi témakörök szerint rendeződött. A gazdag programról lehetetlen részletesen beszámolni, de az előadások absztraktjai az AHEA honlapján olvashatók.
Az irodalmi előadások közül inspiráló volt Laura Pritchard (Harvard University) Dada and Futurist Soundscapes of Hungary című prezentációja, aki újra megerősítette azt a tapasztalatot, hogy a magyar avantgárd továbbra is nemzetközi kutatási téma. James V. Pavlish (John Carroll University, Cleveland, OH) Csáth Gézáról szóló előadása váratlanul, mégis találóan kapcsolódott a magyar identitás kérdéséhez. Pavlish azt a javaslatot fogalmazta meg, hogy Csáth Gézát – Csáth saját, Ópium című elbeszélése alapján – egy drámai értékrendváltozást hozó kor tragikus alakjaként érdemes és méltányos szemlélni. Pavlish elemezte Kosztolányi Csáth-verseit, köztük az 1920-as Csáth Gézának címűt, amelyben Csáth sorsa, betegsége, elvesztése szorosan összekapcsolódik a háború és a Trianon utáni időszak veszteségtapasztalatával. Pittsburghben tájékozódhattunk az észak-amerikai magyar emigráció íróinak munkásságáról is. Többek között Szentkirályi Endre jóvoltából, aki a hajdan „második legnépesebb magyar város”-nak nevezett Cleveland magyar hagyományainak kutatója. István Esterhásról szóló előadása után Szentkirályi frissen megjelent könyvét, az Eire-tó parti város magyar közösségéről szóló nagyszabású monográfiáját is kézbe vehettük. (Magam is ebben a szekcióban adtam elő Narrative Style and Gender Relations in the Creative Relationship of Miklós Mészöly and Alaine Polcz címmel.)
A történelmi szekció számos igen kiváló prezentációja közül kiemelkedett az a panelbeszélgetés, amelyet Munkácsi Ernő Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához című, eredetileg 1947-ben megjelent krónikájának angol fordításáról rendeztek. Munkácsi műve amellett, hogy rendkívül értékes, az áldozatok szempontjából megírt forrás 1944-ről és különösen a Zsidó Tanács működéséről, jó cáfolata annak a sokáig elterjedt nézetnek, hogy a holokausztot az első húsz évben csak a hallgatás övezte. A panel előadói Susan Papp (University of Toronto), Louise O. Vasvári (Stony Brook University & NYU) és Laczó Ferenc (Maastricht University) voltak, Laczó nemrég az Élet és irodalomban írt Munkácsi Ernőről.
A Cultural Studies szekció több előadása is a húszas évek magyar populáris kultúrájával foglalkozott. Média- és gendertörténeti szempontból egyaránt rendkívül érdekes volt Louise O. Vasvári kutatási beszámolója az 1929-es Miss Európa-győztes Simon Böskéről. A szépségkirálynő sikerének története sok mindent megmutat a korabeli magyar társadalomról és politikáról. Simon sikerét, (mint a húszas években több nemzetközi magyar sikert), a magyar faji felsőbbrendűség példájaként prezentálták, őt magát pedig jó házból való úrilányként mutatták be a divatlapok. Csakhogy Simon Böske zsidó középosztálybeli családból származott, és ezt a korabeli antiszemita szervezetek nem is hagyták szó nélkül, „Miss Palesztina”-ként gúnyolták a szépségkirálynőt. Simon Böske esettanulmánya a zsidó nő, a következő előadás viszont a fekete bőrű nő társadalmi megjelenéséről szólt, még mindig a húszas évek Magyarországán maradva. Pereszlényi Pintér Mártha (John Carroll University, Cleveland, Ohio) Josephine Baker 1928-as budapesti vendégszerepléséről adott elő. Az előadó jó érzékkel kiaknázta a szórakoztató téma lehetőségit. A Josephine Baker-show-val a pesti Orfeumba is eljutott valami a „golden twenties” Párizsának csillogásából. A pesti fellépés teli van anekdotikus részletekkel, a Josephine kegyeiért párbajozó magyar rendőrkapitánytól kezdve az erre az alkalomra született Zerkovitz Béla-kuplén át Kosztolányi Dezső tudósításáig. Pereszlényi Pintér előadása ugyanakkor nemcsak szórakoztató volt, hanem igen elgondolkodtató is. A Josephine Baker-jelenségre adott (konzervatív-elítélő és üdvözlő, rajongó) válaszokat áttekintve felvetette a női test, a színes bőrű nő elfogadásának kérdéseit is. Josephine Baker banántánca, pulykatánca, törzsi rítusokat idéző mozgása mai szemmel ugyan rendkívül rasszistának is tűnhet, turnéival, világhírérével mégis éppen hatékonyan oszlatta az előítéleteket Európában és Észak-Amerikában.
A párhuzamos szekciók miatt nem tudtam mindent meghallgatni. A magyart mint idegen nyelvet oktató kollégák alkalmazott nyelvészeti és módszertani előadásai közül Batista Viktória (University of Pittsburgh) rendkívül élvezetes felszólalására jutottam csak be. Neki köszönhetően kaptam ízelítőt abból, mit jelent a „heritage speaker dilemma”, azaz a másod- és harmadgenerációs bevándorlók töredékes, speciális, gyakran szóbeliségre korlátozódó nyelvtudása, hogy milyen kihívásokkal jár az ő tanításuk.
A konferencia gazdag volt, rengeteget lehetett tanulni a szomszédos tudományterületek előadóitól. Szakmai és intellektuális hozadéka mellett különösen jó élmény volt felfedezni magát az összeszokott közösséget, és bepillantani az amerikai magyar kutatók világába. Erre alkalmat nyújtott a Várdy Huszár Ágnes összehasonlító irodalomtörténész (Dusquesne University, Pittsburgh), Várdy Béla professzor özvegye otthonában rendezett fogadás. Izgalmas volt megérteni az amerikai magyar kollégák látásmódját, amely óhatatlanul különbözik az itthoniakétól, hiszen eleve komparatista, köszönhetően a kétkultúrájúság tapasztalatának, a kétnyelvűségüknek, az egyszerre külső és belső nézőpontjuknak. Közhely, mégis jó megtapasztalni, hogy egészen mást vesz észre ember a magyar kultúrából, ha az óceán túlsó partjáról nézi. Ha például azt figyeli, mi és hogyan látszódik innen a magyar avantgárdból, Csáth Géza művéből, a magyar holokauszt történetéből vagy éppen Trianonból. Vagy ha éppen arra kíváncsi, hogy milyen hullámokat vetett annak idején a pesti közegbe bepottyantott afroamerikai táncosnő, Josephine Baker.
