A krakkói Jagelló Egyetem, a Varsói Egyetem és a Region and Nation Literature Association (RNLA) Aftermath – The Fall and the Rise After the Event címmel rendezett nemzetközi konferenciát október 25–26-án. A helyszín a Ryneken (a főtéren) található rendkívül impozáns International Cultural Center volt. Az arányokat jól jellemzik az alábbi számok: öt kontinensről, huszonhárom országból érkezett csaknem kilencven előadó. Ez egyrészt dicséri a szervezők munkáját (ki kell emelni a házigazdák, Robert Kusek, Beata Piątek és Wojciech Szymański érdemeit), másrészt a sokféleség az említett RNLA-nak is köszönhető: az angol nyelvű irodalmak kölcsönhatásainak vizsgálatára a nyolcvanas években létrehozott szervezet (amelynek néhány éve egyébként Pécsett is volt konferenciája) Kanadától Indiáig, Dél-Afrikától Új-Zélandig szinte minden olyan országból tudott mozgósítani kutatókat, ahol az angol nyelv honos. Ennek ellenére nem volt kizárólagos az anglisztika: lengyel, francia, német, algériai, izlandi vagy éppen magyar témák is helyet kaptak a konferencián.
Jó választásnak bizonyult a hívószó is, sokan tudtak kapcsolódni hozzá. Hiszen évtizedek óta megszokhattuk, hogy valamilyen poszt-állapotként írjuk le jelenkorunkat: „postwar”, „postcolonial”, „postmodern”, „post-postmodern”, a sor folytatható. Sőt, egyre több szó van a poszthumán jövő lehetőségéről, nemcsak a science fiction jól ismert vízióiban, gyanús futurológiákban és népszerű apokaliptikákban, hanem például az ökokritikai gondolkodásban, amint erről néhány előadó, többek között Małgorzata Sugiera (Jagelló Egyetem, Krakkó) beszámolt. Bruno Latour Facing Gaia című 2017-es könyvét érintve arról is értekezett, hogy az ember utáni Föld lehetőségének közelkerülése hogyan érinti a kortárs természetfogalmat, művészetet, irodalmat.
Bár kétségtelenül izgalmas téma a jövő ábrázolástörténete, az előadások többsége mégis egy-egy múltbéli, jellemzően traumatikus esemény emlékezet- és reprezentációtörténetével foglalkozott, beleértve ebbe nemcsak a művészet- és irodalomtörténetet, hanem számos más diszciplínát, a gyász pszichológiájától kezdve a muzeológián át (pl. holokausztmúzeumok és -emlékhelyek) az építészetig (hogyan lehet újratervezni városokat a Katrina és Sandy hurrikán után). A természeti katasztrófák utóhatásait tárgyaló előadások közül érdemes kiemelni Ilona Dobosiewicz (Opolei Egyetem) előadását. Ő azt a váratlan kérdést tette fel, vajon hogyan befolyásolta a viktoriánus költőket a nevezetes 1883-as Krakatau-vulkánkitörés. Megfejtés: Az indonéziai vulkán olyan sok hamut lökött a légkörbe, hogy az még a Brit szigetek egén is átszínezte a naplementéket, különleges ihletforrást biztosítva Hopkinsnak, Tennysonnak és Swinburne-nek.
Döntő többségében azonban nem természeti katasztrófák, hanem történelmi megrázkódtatások, háborúk, elnyomó rezsimek irodalmi és kulturális konstrukcióit vizsgálták a konferencia résztvevői. Általában egy-egy kultúra emlékezeti diszkurzusának tényezőjeként tekintettek az elemzett művekre, társadalmi, esztétikai és pszichológiai összetevőket vontak be az elemzésbe. A traumastúdiumok, a gyász, a felejtés, a múltfeltárás, az utógenerációk, a túlélők feladatai és lehetőségei voltak a leggyakoribb kulcsszavak. A történelmi kataklizmák pedig számosak: sok előadás az első- és a második világháborúhoz, illetve a holokauszthoz kapcsolódott, többen beszéltek a dél-afrikai apartheid irodalmi emlékezetéről (ezek közül kiemelkedő és az általam hallottak közül az egész konferencia egyik legjobb előadása volt David Attwell [Yorki Egyetem] Nadine Gordimerről szóló dolgozata, amelynek külön érdekessége volt néhány váratlan magyar vonatkozása.)
Majdnem minden előadás megerősítette azt a benyomást, hogy egy-egy történelmi esemény kialakítja a maga „poszt”-műfajait. Ahogy beszélhetünk például első- és másodgenerációs holokausztmemoárról vagy 9/11-regényről és -filmről, hasonlóan jól körülhatárolható műfajokat kezd produkálni már most a „Brexlit”, azaz a Brexit-irodalom. Két igen figyelemfelkeltő prezentációt hallottunk például Ali Smith Autumn (2016) és Winter (2017), egyet pedig Moshin Hamid Exit West című Brexit-regényeiről. Norvégiában a „július 22.-regények” alkotnak újabban külön műfajt: ezek jelentik a 2011-es Utøya-szigeti mészárlás irodalmi utóhatását.
Feltűnő volt, hogy elvétve lehetett olyan előadással találkozni, amely ne kontextualista módon közelítette volna meg témáját, alig-alig akadt tisztán esztétikai vagy poétikai megközelítés. A kivételek közé tartozott Rowland Cotterill nagy tekintélyű Shakespeare-kutató (Warwick Egyetem). Cotterill műszerkezeti problémának fogta fel a „mi volt utána?” kérdését, és nekiszegezte a tragédia műfajának, amelyben az események szigorú okozatisága és az esztétikai zárlat igénye is hatásos, folytathatatlan véget követel meg. Rendkívül élvezetes előadásában felmutatott a modelltől eltérő Shakespeare-drámáka, (Antonius és Cleopatra) és utójáték jellegű darabokat (Coriolanus, Vihar), majd kitért néhány Shakespeare-továbbírásra, amelyek újabb és újabb adalékokkal szolgáltak az „utóhatás” értelmezéséhez. A hívószót akár így is lehetett volna érteni. Mégis tanulságosnak, arányokat, tendenciát jelzőnek érzem, hogy Cotterillen kívül egyetlen szigorúan vett „műimmanens” értelmezést sem hallottam a két nap alatt.
Az Aftermath-konferenciával egyidőben, egy utcával odébb, de a Rynekhez még közel zajlott a Joseph Conrad-fesztivál. Sajnos csak keveset láttam belőle a konferencia miatt, pedig érdemes lett volna. Lenyűgöző volt a program: olyan nemzetközi sztárírókat hívtak meg, mint Olga Tokarczuk, Arundhati Roy, Almudena Grandes. És ha még hozzáveszem, hogy ugyanebben az időben volt a 22. Krakkói Nemzetközi Könyvvásár is, akkor már nem szorul több magyarázatra, miért nyerte el a város 2013-ban az UNESCO „City of Literature” minősítését. Az tudható, hogy krakkói volt a nagy lengyel írók közül Stanislaw Wispiańsky, Czesław Miłosz és Wisława Szymborska, Stanisław Lem, Sławomir Mrożek, és fiatal korában itt élt Joseph Conrad is. Az viszont meglepett, lenyűgözött, hogy milyen okosan használja ki, tartja életben és újítja meg irodalmi hagyományait a város. Arundhati Roy írói estjére például legalább 5-600 hallgató volt kíváncsi.
