Biográfia

Klaniczay Tibor (1923. 07. 05. Budapest – 1992. 05. 14. Budapest)

Klaniczay Tibor magyar‒olasz szakon kezdte meg tanulmányait 1941-ben, majd Eötvös-kollégista lett, és 1945-ben diplomázott. 1946-ban bölcsészdoktorrá avatták, de ösztöndíjasként 1947‒1948-ban a Római Tudományegyetemen tanult tovább. Az oktatás és kutatás, illetve tudományszervezés összefüggő feladatait már életének ebben a szakaszában is nagy hozzáértéssel végezte. Miközben 1949 és 1957 között az ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézetének oktatója volt, nagyívű tudományszervezési elképzelései már a Magyar Tudományos Akadémiához kötötték. Az MTA I. Osztályának szaktitkára (1950‒1955), majd az újonnan alapított, működését 1956. január 2-án megkezdő MTA Irodalomtörténeti (1969-től Irodalomtudományi) Intézet igazgatóhelyettese, 1984-ben pedig igazgatója lett, 1992-ben bekövetkezett túlságosan korai haláláig. Az intézetalapítás diszciplínateremtéssel is járt. Klaniczay 1969-ben hozta létre a Reneszánsz-Barokk Kutatócsoportot, amely 1970-re az intézet Reneszánsz Osztályává, sőt Centre de Recherche de la Renaissance elnevezéssel a nemzetközi együttműködés és intézményes kapcsolatépítés központjává vált.

Az 1950-es évek közepétől kezdődően Klaniczay Tibor saját szakmai életútjában is az MTA került előtérbe, hiszen 1954-ben akadémiai doktori címet szerzett, majd az akadémia levelező (1965), végül rendes tagjává (1979) választották. Akadémiai doktori értekezésének könyvváltozatáért (Zrínyi Miklós, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1954) a Kossuth-díj III. fokozatát érdemelte ki 1955-ben. Akadémikusi tevékenységének jelentőségét kellőképpen mutatja az is, hogy 1985–1990 között az MTA Elnökségének tagja volt. Az 1980-as évekre Klaniczay megbecsültsége nemzetközi szintre emelkedett: levelezőpartnerei között ott találjuk Peter Burke, Roy Porter, Jacques Le Goff vagy Paul Raabe nevét. Továbbá erős intézményközi kapcsolatokat épített ki Velencében (Fondazione Giorgio Cini) és Wolfenbüttelben (Herzog August Bibliothek), ugyanakkor két rangos vendégprofesszori mandátumot is teljesített: előbb Párizsban (1967), majd Rómában (1975‒1979). Az 1925-ben alapított Amerikai Medievalisztikai Akadémia 1973-ban választotta levelező tagjának, 1976-ban pedig a franciaországi François Rabelais Egyetem (Tours) adományozott neki Doctor Honoris Causa címet.

Az irodalomtörténész Klaniczay az olasz, de implicit módon a neolatin nyelv és kultúra szakértőjeként is széles tematikus horizonton mozgott, ennek kezdetei a magyarországi humanizmushoz (Vitéz János, Janus Pannonius), a magyar–olasz kapcsolatok történetéhez kapcsolódtak. A reneszánsz, sőt a reformáció irodalmának értő és gyakran komparatív nézetben való megközelítése, majd – Zrínyi Miklós életművét fókuszba állítva – a barokk-kutatás képezte azt a folytatást Klaniczay irodalomtörténészi érdeklődésében, amely következetesen továbbvitte a humanista hagyomány vizsgálatát a kora újkor későbbi periódusaiba is. A késő-barokk és rokokó, tehát a 18. század egyházi irodalma (érdeklődése homlokterében Hermányi Dienes Józseffel) képezte azt a kronológiai határt, amely lezárta Klaniczay irodalomtörténeti univerzumának terét és idejét. Ezt a sokirányú érdeklődést hűen leképezik a fontosabb publikációk is. A Zrínyi-témát egyetemi és akadémiai doktori értekezéseiben dolgozta ki, ezt követték az igazán nagy merítések, szinte évtizedenként egy-egy tematikus tanulmánykötet: Reneszánsz és barokk (1961), A múlt nagy korszakai (1973), Hagyományok ébresztése (1976), Pallas magyar ivadékai (1986). 1993-ban, szomorú lezárásaként ennek az impozáns sorozatnak, posztumusz kiadásban jelenhetett csak meg az úgynevezett proto-akadémiákat és tudós humanista csoportosulásokat bemutató írása, A magyarországi akadémiai mozgalom előtörténete az általa indított Humanizmus és Reformáció könyvsorozatban.

Klaniczay Tibor irodalomtörténészi habitusának meghatározó összetevője volt a textológiai iskolázottság és ennek diszciplináris fejlesztése. Az ő referátuma alapján az MTA Irodalomtörténeti Intézete vitát folytatott a kritikai kiadásokról és a forráskiadások textológiai elveiről 1959-ben. Ugyancsak az ő kezdeményezésére jött létre 1960. május 31-én az MTA keretében működő Textológiai Munkabizottság. Tudatosan fejlesztette a textológiai paradigmát, irányadó írásban tette vita tárgyává a felszabadulás utáni magyar textológia helyzetét (A textológiai munka problémái, 1962). Intézményes kutatói és tudományszervezési erőfeszítéseiből egyenesen következett egy irodalomtörténeti szintézis megteremtése. 1964–1966 között jelent meg hat kötetben A magyar irodalom története, amelynek a kora újkort tárgyaló két kötete Klaniczay irányítása alatt és szerkesztésében látott napvilágot (A magyar irodalom története 1600-ig, illetve A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig). A kora újkorral foglalkozó magyarországi irodalomtörténet-írás diszciplináris és intézményes kimunkálásának szintén fontos előmozdítói voltak a Klaniczay által indított szakmonográfiákat és forráskiadásokat közreadó könyvsorozatok, illetve a reneszánszkutatóknak az 1960-as évek végén megszervezett, informálisan működő interdiszciplináris munkaközössége akadémiai kutatóintézetek, különböző tudományterületek művelői, valamint régi magyar irodalomtörténeti oktató- és kutatóhelyek közreműködésével. Ennek a széles tudományos közegnek a támogatásával indult 1970-ben a „Rebakucs-konferenciák” néven ismert nagy sikerű tematikus konferenciasorozat mint a Reneszánsz-Barokk Kutatócsoport hagyományait követő, ma is élő szakmai fórum.

A gazdag életút nagyszabású eredményeit egy 1953-as esemény már előrevetítette. Klaniczay Tibor ugyanis az MTA I. Osztály szaktitkáraként a román–magyar kulturális egyezmény keretében 1953 nyarán bukaresti utazással egybekötött kéthónapos erdélyi tartózkodása alatt Kolozsváron, Nagyenyeden, Gyulafehérváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron végzett könyvtári és levéltári kutatást. Az 1953-as látogatást követően olyan többlépcsős stratégiát dolgozott ki, amelynek célja a határon túli források összegyűjtése és kiadása volt. Kiépítette azt a tudománylogisztikát és intézményes hátteret, amely lehetővé tette egy komplex kutatási gyakorlat kialakítását, majd 1974 decemberében programjavaslatot tett közzé A nemzeti kultúra értekéinek és emlékeinek feltárása és rendszerezése címmel. A program egyik prioritása az összes határon túli kulturális érték (szövegek és artefactumok) feltárása és megörökítése volt. 1982-ben létrejött a Kulturális és történelmi emlékeink feltárása, nyilvántartása es kiadása elnevezésű kutatási főirány, amely 1985 és 1990 között A művelődési folyamatok és történelmi kulturális hagyományaink kutatása című országos középtávú fejlesztési tervbe (OKKFT) tagolódott be. 1990 tavaszától a magyarságkutatási programmal összekapcsolódva A Kárpát-medence népei, nemzetiségei történetének kutatása, kulturális emlékeink feltárása és közzététele címmel kormányzati szinten kiemelt kutatássá alakult át. Klaniczay 1991. november 29-én a Kulturális és történelmi emlékeink feltárása, nyilvántartása és kiadása elnevezésű program elnökségének beszámolót készített, amelyben az 1986‒1991 közötti periódus eredményeit sorolta elő a legfontosabb kritikai kiadások addigra elkészült köteteitől a nyolckötetesre tervezett A magyar irodalomtörténet bibliográfiája című kiadványig, beleértve az adattárakat vagy a nem kritikai igényű szövegkiadási sorozatokat is.

Klaniczay Tibor életútja lenyűgöző: irodalomtörténészként és tudományszervezőként nem kevesebbet ért el, mint a régi magyar irodalom kutatásának diszciplináris megteremtését és intézményes működtetésének hosszútávú fenntartását.

A cikkben szereplő fotóillusztrációkat Klaniczay Péter bocsátotta rendelkezésemre, itt mondok köszönetet érte.