Az előadó a pécsi kanonok-költő Agyich Istvánnal kapcsolatos eddigi kutatásai során Pécsett a kalocsai fiók-Árkádiához hasonló Árkádia-szimpatizáns kör nyomaira bukkant.
Agyichnak két önvallomásos, árkádiai vonatkozású disztichonos költeménye maradt fenn, kéziratban. Az egyik az Árkádia Akadémia költőinek sorába vágyakozó felvételi kérelem, a másik búcsúvers, amely egy árkádiai költőhöz, Domenico Carafa di Massa Nuova márkihoz szól.

Agyich a felvételi kérelemben három műfaji kategória szerint osztja fel latin nyelvű alkalmi költészetét, ami összhangban állt a római költőakadémia költészeti programjával: bucolicum carmen, encomium, epicedium. Az előadás e címszavak belső nézőpontjából vizsgálva műfajonként egy-két paradigmatikusnak mondható Agyich szöveget mutat be, így kívánva megvilágítani, hogy Agyich milyen mértékben alkalmazkodott az általa megjelölt árkádikus költői gyakorlathoz.

Az előadás arra hoz példákat, hogy Agyich miként formálta olykor visszamenőlegesen is saját költői arculatát a rendi költészet ezen műfaji felosztása szerint.
A vizsgálat két fontos eredményhez vezethet. Egyrészt annak megértéséhez, hogy a rendi költészet gyakorlata miként szolgálhatott az egyéni költői ambíció eszközéül a romantikát megelőző művészetelméleti gondolkodásában. Másrészt, hogy a mecenatúra mellett a tudós társaságokhoz, így az Árkádiához való tartozás valósága vagy puszta vágya miként formálta latin nyelven a 18. század végi Magyarországon az irodalmi élet közösségélményét, az intézményesség kereteit.