A Jákfalvi Magdolna és Kékesi Kun Árpád szerkesztésében megjelent tanulmánykötet a zenés színház magyarországi történetének egyik aranykorszakát idézi fel: miként vált a színházak 1949-es államosítása utáni politikai, hatalmi és nyelvi kavarodásban az operett is ideológiai képződménnyé, hogyan került veszélybe a magyar operett jellegzetes műfajaa szovjetizáció direktíváiban, hogyan lehetett átmenteni a zenében, a zeneszerzőkben, az énekesekben őrzött tudást. 

A második világháború, legfőképpen a színházak 1949-es államosítása utáni politikai, hatalmi és nyelvi kavarodásban az operett is ideológiai képződménnyé válik, és ez veszélyezteti annak a jellegzetesen budapesti játékgyakorlatnak a megmaradását, amely számos ismert zeneszerző és librettista közös életművével létrehozta a magyar operett műfaját. A bécsi, berlini és párizsi operettélet mellett a budapesti zenés színházi gyakorlat mondható jelentősnek Európa kulturális emlékezetében, és hogy ez ma is így van, nem kis részben Gáspár Margitnak, a Fővárosi Operettszínház élére 1949-ben kinevezett igazgatónak köszönhető. 

A SzocOper című kötet a Fővárosi Operettszínház 1949–1956 közötti repertoárját mutatja be, egyenként elemezve a hét évad huszonkilenc bemutatóját, kiemelve a rendezés, a zenés dramaturgia, a zenés színészet és a tér elemeit, ezzel az előadás esztétikai felülete felől láthatóvá téve a kulturális kontextust és a hatástörténetet. Az intézmény és a város viszonyát, az ideológiai környezetet, a közösség elvárásrendjét vizsgélva az operettek kapcsán feltárulnak a rendszert, kultúrát és nyelvet váltó ország traumájái és túlélési stratégiái. Az olvasó a bemutatók sorrendjében követheti azt a folyamatot, amely a szovjet és a népi demokratikus operettek játszása mellett a saját fejlesztésű, úgynevezett termelési operetteket is megalkotta, majd elérkezhet azokhoz az előadásokhoz, amelyek Lehár Ferenc és Kálmán Imre műveit a társulatra alkalmazva tárják újra a közönség elé.